Harckocsizók
Robert Kershaw
(Akadémia Kiadó, 2014)
 

Azt hiszem, hogy vonzódásom a harckocsikhoz nem egyedi eset. Tatai gyerekként számtalanszor volt alkalmam nyíltnapon a helyőrség harckocsijait keresztbe-kasul bejárni. Minden alkalommal megfogott a szűk, eszközökkel teli tér, a periszkópok és az a sajátos, gépzsíros – gázolajos – emberszag, ami minden egyes tank sajátja. Felnőtt fejjel aztán az élet visszatérített a harckocsik közelébe, hiszen három éves szolgálatom alatt bármikor bejárhattam a hangárakat. Hivatalosan persze más volt ott a dolgom, de egy alkalmat sem szalajtottam el, hogy a közelükbe mehessek és megérinthessem ezeket a monumentális acélszörnyeket. Különleges élmény volt ez, hiszen megannyi hősies és pátosszal teli játék és LEGO csata központi eleme volt gyermekkoromban a XX. század jellegzetes harci monstruma.
 
„Motorunk bömbölése, a boche gyalogságot hosszú sorozatokkal lövő géppuskáink idegtépő zaja, és a 6 fontosok mennydörgő kilövései, ahogy megszorultak abban a szűk belső térben, csak úgy csengett tőlük a fülünk, és közben félig megfulladtunk a benzin és a füst nélküli lőpor gőzében-gázában”


Amikor először olvastam Robert Kershaw – Harckocsizók könyvéről, azonnal tudtam, hogy én ezt a kiadványt birtokolni fogom. Nem is lett máshogy. Természetesen Dunát lehet rekeszteni a haditechnikai könyvekből, az Első és Második Világháború történetéről, azonban ami Kershaw munkáját kiemeli ezen kiadványok tengeréből, azt tökéletesen megfogalmazza a könyv alcíme: „A páncélos-hadviselés emberi története”. Szinte mindent tudhatunk arról, hogy az adott típusoknak mik a technikai paraméterei. A fanatikusok kívülről fújják a kaliberméreteket, az adott típus modifikációit, a hatótávot, sebességet, páncélzatot stb. Mindent tudunk a nagy tankcsaták (pl.: El Alamein, Kursk, Stalingrad) lefolyásának száraz tényeiről. Melyik oldal hány harckocsival, milyen taktikával, milyen hibákkal nyerte, vagy éppen veszítette el az adott ütközetet. Számolhatjuk darabra, hogy egy Tigris négy Shermant jelent, egy Párduc négy-öt T34-est, egy 88-as Flack félszázadnyi szövetséges harckocsit. Osztunk, szorzunk és kijönnek az eredmények. Amit viszont 99%-ban elfelejtünk, az az emberi tényező. Mert bizony ezeket az acélszörnyeket élő, érző és túlélni vágyó emberi lények kezelték, nem pedig lélektelen klón-funkcionárius embergépek. Tetteiket, és ez által a harckocsik teljesítményét magasan befolyásolta a lelkierejük, a szervezettségük, a hitük, vagy éppen végletekig elcsigázott állapotuk, félelmük az elpusztíthatatlannak tűnő ellenféltől, rettegésük a kínhaláltól, elsősorban a megégéstől. Robert Kershaw zseniális könyve a páncélos hadviselés ezen aspektusát elemzi ki egészen a XX. századi legeleji első angol – francia és német gépszörnyek megjelenésétől a második nagy háború végéig. Megannyi személyes visszaemlékezésen, harctéri levélen keresztül mutatja be azon emberek életét, akik megélték az elképzelhetetlent a Tankok belsejében. Közvetlen beszámolókon keresztül kíméletlen szenvtelenséggel mutatja be a harckocsi személyzet legnagyobb félelmeit, a tragédiákat, amiket el kellett viselniük és azokat a vezetői szintű döntéseket, amik közvetlenül az egyén életére gyakoroltak hatást.
 

„lehajoltam, hogy levegyem a sálamat, és megpróbáljam az arcom és a szám elé kötni de újabb nagy erejű találat érte a tornyot. Odabenn elviselhetetlenné vált a levegő, úgy éreztem megfulladok, a bal szemem leragadt és elhagyott az erőm. Egy újabb iszonyatos csapás hirtelen letépte a fejemről a sisakomat, és én leestem a harckocsi oldalán. Kinyitottam a jobb szemem, és azt láttam, hogy egy tank gördül át mindkét lábamon,a lánctalp szélével közvetlenül a térdem alatt.”

Ahogy ez az emberre gyakorolt lélektani hatás sem párt, ideológia vagy nemzetfüggő, így Kershaw könyve sem tesz különbséget tengelyhatalmi, vagy szövetséges oldal között. Nem bírál, nem általánosít, nem készít statisztikákat. Nem érdekli a nagyhatalmi háttérjáték, csak is a végtelen sivatagban, az Alpok erdejében, vagy az orosz sztyeppéken küzdő harckocsi személyzetének élete, gondolatai, érzelmei és azok a természeti és technikai körülmények, amikkel meg kellett küzdeniük az életben maradás csekély reményében. És ez a remény valóban igen csekély volt, hiszen mindkét oldalon alapvetően azzal számoltak, hogy a harckocsik meg fognak semmisülni (nagy valószínűséggel a személyzetükkel együtt). Az egyetlen kérdés az volt, hogy amíg élnek, lélegeznek és mozognak, milyen stratégiai célokat képesek elérni. Érdekes íve a könyvnek, hogy a technikai fejlődéssel párhuzamosan, hogyan változtak meg a harcoló felek érzelmei, gondolatai, magukba vetett hite.
 

„Halott voltam, és úgy tűnt, nem bántam. Ahogy a harckocsim padlójára lökve hevertem, hirtelen belém nyílalt, hogy nem mozgunk…” „…ugyanakkora sokkot kaphattunk, mert ő is épp elkezdett mozogni. Elértem, megragadtam a karját, és megtapogattam az arcát, ő pedig viszonozta a szorításomat. Megkérdeztem, jól van-e: jól volt. Nem kérdeztem ugyan ezt Bucket közlegénytől, mesteri és szeretetre méltó irányzómtól… aki most ernyedten lógott kis állítható ülésén, hátra és lefelé elnyúlva. A feje, kettéhasadva, az én mellkasom fölé lógott”.

Az egyén szintjéig alámerülve megszűnik a jó és a rossz, eltűnnek az ideológiák és az oldalak. Megszületik viszont a személyes és legmélyebb borzalom és rettegés, a bevetés előtti utolsó gondolat, az egy-egy nap túlélése után érzett elcsigázott sztoikusság és ugyan ezek miatt az ellenséges tankszemélyzet iránti teljes tisztelet. A páncélos-hadviselés emberi története pont egy olyan aspektusra eszmélteti rá az olvasót, amit a történelemórák statisztikái a lélekre jótékonyan, a valósággal kapcsolatosan álságosan kendőznek el. Arra, hogy a Shermanban ugyan az a családapa, terhes feleséget hátrahagyott pék, asztalos, írnok, korát letagadó és anyja szoknyája mellől elszökő gyerek-felnőtt küzdött a túlélésért, mint a Tigrisben. Ezzel szembesülni sokszor megterhelő, lelkileg megviseli az embert, azonban úgy érzem, hogy mind ez nem a brutalitás és szenvedés iránti perverziót hivatott kiszolgálni, mint inkább szembesíteni azzal a ténnyel, hogy mit jelent az egyén életében a nagyhatalmak játéka. Ezzel tisztában lenni – nem csak érteni, hanem megérezni is - nem csak jó dolog, hanem jelen világunkban talán elengedhetetlen is.
 

"Az olaszok sírokat ástak az út mentén, Palmer pedig megfigyelte, hogy sokuk arcán könnyek csorogtak, és mindkét fél azt motyogta, sajnálja, hogy ez megtörtént. Számunkra győzelem volt, de ha ilyen a győzelem, akkor én nem akarok többet látni. Megdöbbentett a háború embertelensége és vérontása. Megtapasztaltam az emberi élet végső lealjasítását"


Jó szórakozást!
Harckocsizok
Írta:
emp
2017. január 7., szombat, 16:00
Facebook:
McFrost1977 2017. január 7., szombat, 20:11
McFrost1977
Csatlakozott:
2015. augusztus 28.
Hozzászólások: 639
Imádom a tankokat! A hobbim is köréjük épül. Ennek a könyvnek a beszerzése és elolvasása rajta van a bakancslistámon. Jelenleg Számvéber Norbert - Kard a pajzs mögött - A ""Konrad"" hadműveletek története, 1945c. könyvét gyűröm. Sajna kevesebbet tudok ráfordítani, mint amennyit szeretnék.
--
Én gyönyörű életem,
szarvas, vidd tovább.
Én csodaszép életem,
róka, vidd tovább.
Koncertek
Master of Light Tour 2017
március 31., 19:00,
Dürer Kert
Dragons And Witches Tour 2017
április 2.,
Barba Negra
Ill Nino - Revolution Tour 2017
április 4., 18:00,
Barba Negra
Bringer of Pain Over Europe 2017
április 5.,
Barba Negra
Forbidden Territories World Tour 2017
április 7.,
ShowBarlang
Vienna Metal Meeting
április 8., 14:00,
Arena
IV. Engulfing the Void
április 9., 18:00,
Dürer Kert - Kisterem
De Mysteriis Dom Sathanas - Europe 2017
április 15., 19:00,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.018 seconds to render