Mielőtt megpróbálok kedvet csiholni a betűfalást kedvelők humorra érzékeny csapatába a könyv iránt, pár sorban bemutatnám az írózsenit. Ehhez a legegyszerűbb megoldást választottam: a nemleány Wikiről hozok pár sort.
Terry Pratchett: született 1948. április 28-án Angliában; fantasy- és science fiction-író. Elsősorban a Korongvilág-regényeiről ismert, melynek első része, a The Colour of Magic, 1983-ban került kiadásra. Hazánkban a magyarra fordítása 1992-ben jelent meg. 2007 februárjára hozzávetőleg 50 millió könyve kelt el világszerte, melyben nagy szerepet játszott az, hogy 33 nyelvre fordították le regényeit. Jelenleg a második legolvasottabb író az Egyesült Királyságban, és a hetedik legolvasottabb nem amerikai író az USA-ban. 2009-ben pedig az irodalomért tett szolgálataiért a királynő lovagi címmel tüntette ki. Eddig kecsegtető?

Szóval akkor gördüljenek azok a kövek!
A hadronütköztetőben ténfergő protonnyalábok rögtönzött randevújánál is világosabb remélem, Pratchettnek miért pont ezt a könyvét választottam, hogy bemutassam egy metáloldalon. Először is, a borítón látható, hogy egy felszabadultan motorozó feketeköpenyes csontváznak (akinek az egyetlen munkaeszköze egy kasza és csak egyszer találkozhatunk vele az életben – illetve nem pont akkor) elektronyos gitár lóg a vállán. Másodszor, az egyik főszereplő neve Miky, szinte tökéletes egyezőséget mutat a Mick Jagger (ha már egyszer Rollingolnak a Stonesok). De a legfontosabb az, hogy Farkas Veronika fordító annyira tökéletesen magyarította az amúgy is sziporkázó humorú írást, hogy a hazai poénok többségét elsősorban a fémzenében járatosak érthetik. Mint például Te is, kedves olvasó! Igen, Te! Írok is rögtön pár példát. A Láthatatlan Egyetem dékánja, akire a leginkább hatott a fémzene, illetve jelen esetben a kőzene, egyszer csak kezdett furcsán viselkedni az Együttes Kövekkel banda muzsikája miatt. Emígyen: „Hetvenkét éves volt. De attól még úgy érezte magát, mintha kölyök lenne, tizenhat éves, nyughatatlan srác…”. A már említett Miky és meglepő zenésztársai (Kalapács, a troll és Anyar, a törpe) hirtelen elhatározásból felcsaptak zenésznek. Teszik mindezt egy gitárszerűséggel (ami a szivárgó mágiától valóban élő és cselekvési képességgel rendelkező zenét képes létrehozni), kövekkel (amiket ha megütnek, tompa hangot adnak), és egy kürttel (aminek semmi szerepe nincs). Indokolatlan cselekvésüket pedig Korongvilág legnagyobb és egyben a legkiismerhetetlenebb városában végzik: Ankh-Morporkban, ami legalább annyira elüt a külvilágtól, mintha a mai New Yorkot Mongólia pusztájában képzelnénk magunk elé, úgy négyezer évvel ezelőtt. Szóval, ez a három kicsit kattant szerzet olyan dalokat énekeltek, mint például „Tébolyult vombat”, „A téglalap közepén ülök”, „Gyöngyhasú rák”, vagy éppen „A kéreg a legjobb étek”. Elementális a sikerük, ugye mondanom sem kell. Nem csoda, az ott lakók korábban csak olyan dalszövegíróktól kaptak impulzusokat, mint Brókli és Szöréli, és a trió megjelenése előtt Gibbson, egy szegény gitárkészítő mester poros műhelyében sínylődő segéd volt csupán. De az élő zenétől minden megváltozott.

És ha most valaki azt hinné, hogy oh, milyen egyszerű kis sztori, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy Pratchett regényeiben általában kettő-, vagy több szálon sodródnak ezerrel az események a teljes beteljesülés felé. A végén persze mindig kiderül, hogy nem is annyira különállóak azok a szálak. (Remélem ezúttal is így lesz, még nem olvastam el végig a könyvet.) Egy másik fő eseménysorozat főszereplője, a kedvenc Korongvilági alakom, maga a Halál! Ezúttal sem a hétköznapi fekete életébe nyerünk betekintést, hiszen már megint elkezdett filozofálni az emberi viselkedésen, minek következtében elhatározza, hogy felejteni akar. Ennek helyszínéül egy sivatagi légiót választ, nem túl szerencsés módon. Arról nem is beszélve, hogy a munkáját nem látja el senki, ami egyenesen tragédiához, pontosabban annak hiányához vezetne. Még szerencse, hogy az undorító rágcsálóknak is megvan a saját kaszása, maga a Patkányhalál, aki igaz, hogy csak annyit tud mondani, hogy NYÍÍ, de mégis megérteti a Halál unokájával, Zsuzsával, hogy hirtelen nőjön fel, hagyja ott az Ifjú Hölgyek Kvirmi Leánykollégiumát és vegye át nagyapja családi vállalkozását. A nem mindennapi történet harmadik eseményláncolata pedig egyenesen a Láthatatlan Egyetemre vezeti a hüppögéstől sokszor már kényszerpihenést tartó olvasót. Minden kedvencünket lajstromba vehetjük ott, az orángután könyvtárostól kezdve (aki egy sajnálatos mágiabaleset miatt vált az emberré válás egyik korai szakaszának élő példájává) egészen a főrektorig, Rettentheő Mustrumig.

 Hogy miről szól a történet? No nézzük csak, mit is olvashatunk a bevezetőben? „Ez a könyv a sexről, drogokról és a kövekről elnevezett zenéről szól. Vagyis hát… háromból egy, az nem is rossz arány. Ami azt illeti, nem is jobb harminchárom százaléknál, de végeredményben megteszi.” Tehát a zenéről, annak az emberekre gyakorolt hatásáról, azokról, akik csak az ellenséget látják benne, azokról, akik csak a profitot és a hatalmas üzletet látják benne, azokról, akik a sikerre éhezve követni próbálják azokat, akik maguk sem tudják, hogy mit és miért csinálnak. Ismerős ugye? Hát igen, ez az író kivételes zsenije. A mi kis gömbölyű világunkat úgy tudja elénk tárni, hogy mikor sírnunk kéne is csak nevetünk. És legyen az a vallás, a filmipar, a mesevilág, a tudomány, az emberi fogyatékosságok, vagy éppen a rockzene oldaláról megközelítve, mindegy. A lényeg az önfeledt szórakozás és a világunk sivárságán való mosolygási képesség fejlesztése.

Aki akár egy könyvet is olvasott már az írótól, az ezek után pontosan tudja, hogy mit is várhat a 430 oldaltól (csupa olyan dolgot, amire sohasem gondolna), akinek meg még nem volt szerencséje hozzá, annak csak akkor lenne elképzelése, ha bemásolnám ide az összeset. Ezért inkább itt abba is hagyom az írást!
Még be kell fejeznem a könyvet…