Mgła, Procession, Dread Sovereign, Entropia, Maze
2016. február 5. Kolozsvár
A minőségi zene és a lelkes előadók jegyében telt a péntek este a kolozsvári Flying Circus klubban. Öt zenekarnyi ember ragadott hangszert, hogy az extrém metal mellett elkötelezett szerencséseket megjutalmazza. Szerencsések, ugyanis már egy ideje „sold out” volt az esemény, és bizony sokan voltak, akik a közösségi oldalon árván maradt jegyekért kuncsorogtak.


Magáról a klubról annyit, hogy Kolozsvár szívében található, a város történelmi központjában, és már hosszú ideje ad otthont metal zenekaroknak (is). Remélem, ez még nagyon sokáig így marad, hiszen több számomra kedves formációt láthattam már a helyszínen. Egy nappal a budapesti koncert előtt, tehát, itt is tiszteletét tette a lengyel Mgła, viszont a további fellépők tekintetében nem volt más közös pont.

A lengyel-német származású Maze kezdte meg a programot kisebb csúszással. A fiatal és szimpatikus zenekar a mai kornak megfelelő testhez álló farmernadrágokkal, illetve rövid, de elegánsra nyírt hajzattal (mint akik éppen a fodrásztól estek be a koncertre) álltak színpadra, hogy post-black, shoegaze, sludge elemekben gazdag zenéjüket megismertessék a közönséggel. A szemükben csillogó szikra nemcsak zenei tudással párosult, hanem nagyon jó ötletekkel, hosszabb instrumentális kalandozással, egészséges riffekkel és meggyőző lendülettel is.


A műsor után ketten közülük az Entropia zenekarban folytatták a zenélést, ugyanis a két banda tagjai között van némi átfedés, és stílus szempontjából sem igazán térnek el egymástól. Az Entropia viszont jó pár éve működik már, a csapatnak idén jelent meg az Ufonaut című második albuma, amelyet meg is osztottunk veletek korábban. A lemezt meghallgattam, kiismerni még nem sikerült, de kíváncsi voltam, hogyan szólnak élőben. Érdekes módon a Maze-nél hibátlan volt a megszólalás, az Entropia műsorának elején viszont a gitár hangját többnyire elnyelte a basszus és a dob, viszont a második felére már ezt is sikerült korrigálni. Ami a zenét illeti, maradt az egyébként nem könnyen értelmezhető post-black, némi sludge-dzsal, pszichedelikus betéttel, és maradtak a figyelmet végig fenntartó jó témák terítéken.

Hallgatva és látva az első két zenekart, konstatáltam, mennyire tetten érhető a metal, a metal zenész, és a metal rajongó evolúciója. A sokszor csak a buli kedvéért verbuválódott gyülevész, szakadt kinézetű, sokszor csak csörömpölni óhajtó bandák ideje lassan lejárt. Ezt felváltotta a magas technikai és hangszeri tudással rendelkező, hétköznapi kinézetű tizen-huszonévesek hada. Ehhez társul egyfajta zenei zárkózottság, befelé forduló magatartás, nagyobb összpontosítás magára a zenére (mintsem a szövegekre vagy a rajongókra), amely egyre jobban eltávolodik a lázadozó zajongástól. A ma metalja ez, ahol a koncertre járó zenehallgatók is egyre informáltabbak, egyre inkább látni, hallani, értékelni akarják a programot, mint végigpogózni a bulit (ami ezen az estén szóba sem jöhetett). Egyre inkább hasonlít egy beteg színházi előadásra vagy egy torz hangversenyre a dolog, a mai kor kissé rideg hangulatát is tükrözve ezzel, és van egy újszerű, megfoghatatlan varázsa a dolognak.


Az ír Dread Sovereign következett, s ez magasan az est fénypontját jelentette, Mgła ide vagy oda. A Primordialból ismert Alan Averill (Nemtheanga) és Simon O'Laoghaire (Sol Dubh) legendákra még olyanok is kíváncsiak voltak, akik nem feltétlenül doom zenével töltik a napjukat, de Eoin Houlihan (Bones) gitárost látni legalább ugyanakkora szenzáció volt, koncertélmény szempontjából. Az eljátszott dalok többsége nyilván a csapat egyetlen lemezéről származott (Thirteen Clergy to the Flames, Cathars of Their Doom, We Wield the Spear of Longinus, Pray to the Devil in Man… stb.) de volt egy új nóta is (a címét meg nem tudnám mondani), zárásként pedig a Venom Live Like an Angel, Die Like a Devil nótáját is elhúzták Nemtheangáék.

Én még a Dread Sovereignt nem csíptem el koncerten korábban, így nem tudhattam, hogyan szólalnak meg élőben ezek a doom szerzemények. Soha sem hittem volna, hogy doom metalt is lehet ennyire feltűnően lendületesen játszani. Bones gitárost csakis Trey Azagthoth mesterhez tudnám hasonlítani (még kinézetre is), de talán még rajta is túltett, látványos előadásmód terén. A Bones és gitárja közti kapcsolat már-már szürreális volt. Ha azt mondom, hogy együtt lélegzett vele, keveset mondok. Szinte önkívületi állapotban pengette a húrokat, ritmikus mozgása egy viharos időben hajlongó fáéhoz hasonlított, de nem a szél, hanem gitárjának hangja lóbálta előre-hátra. Nem eljátszotta a dalokat, hanem ő maga volt a zene, és révült vetődésein keresztül áramlottak belőle a doom eposzok.

A dobosból nem sok látszott, elég sötét volt hátul, de taktusai pörölyszerű becsapódásoknak hallatszottak, a riffekkel együtt pedig ezer tonnás súllyal csaptak le, ahogy Lew kollégám meg is jegyezte. Emellé kell elképzelni Nemtheanga erőteljes orgánumát, karakteres hangját és dallamait, mindenkit pásztázó tekintetét, férfias, tekintélyt parancsoló kiállását és tömény, vastag bőgőjátékát. Bones eszement, nem evilági szólói közepette sem tűnt fel, hogy nincs ritmusgitár.

Nem lehetett közömbösen végignézni a koncertet. Ahogy észrevettem, mindenki tátott szájjal adta meg magát a Dread Sovereignnek. Nemtheanga gondoskodott arról, hogy szigorú ábrázata minden szempárral találkozzon, kézzel fogható volt a közönség és a zenekar közötti kötelék, de mindezt úgy, hogy teljesen mellőzték a szokásos „höj, höj” kliséket. Bár ők még a régi generációhoz tartoznak, akiknek fontos a közönséggel való kapcsolat, mégis tudnak kreatívak lenni színpadi előadás terén, dehát ez már tehetség és rátermettség kérdése. Akiknek ez idáig nem sikerült ráérezni a doom metal lényegére, most átszellemülve térhettek haza, hogy pótolják a mulasztást.


A doom jegyében folytatódott a koncert, némi szünet után színpadra lépett a chilei Procession. Velük egy kicsit bajban vagyok, mert nem ismertem őket eddig. Néhány dalt sikerült meghallgatnom a koncert előtt, de ez minden, amit fellépésük előtt megtudtam róluk. A Dread Sovereign után kicsit visszatértünk a földre, és hagyományosabbnak mondható koncertet kaptunk. Az énekes hangját nem éreztem nagyon a topon, vagy egyszerűen csak ez a maximum, amit ki tud hozni magából, mindenesetre elég halovány volt, de lehet, hogy csak Nemtheanga után tűnt annak. Maguk a szerzemények lassú, többnyire vontatott (de nem rossz értelemben), klasszikusnak mondható doom zenét kínáltak. Számcímeket nem mernék mondani, bár a Chants of the Namelessben majdnem biztos vagyok. Teljesen korrekt műsor volt, néhány embernek ők voltak a legfontosabb fellépők, az én lelkesedésem azonban valamivel szerényebb volt.


Terjedelmesebb szünet következett, ugyanis a Mgła hosszasan foglalkozott a beállításokkal, valami gondjuk akadt a hangzással, és addig nem akarták elkezdeni, amíg minden a helyére nem került. Időközben a merch pult előtt is álldogáltak páran, vásároltak is az emberek, még vinilből is elkelt néhány. Az árak jutányosak voltak, én sem mentem üres kézzel haza, mert úgy gondoltam, hogy a zseniális Exercises in Futility CD-t eredetiben is birtokolnom kell.

Már elég gyűröttnek éreztem magam, de a Mgłára nagyon kíváncsi voltam. 12.30 körül végre felkerültek a bőrdzsekik és a fekete maszkok, és elindult a kíméletlenül sodró black metal eszencia. Fontos, hogy legyen egy mindent összekötő színpadi kohézió, ami a Mgła esetében maradéktalanul meg is volt. A teljesen feketében, elképesztő precizitással játszó arctalan lengyelek lehengerlő erővel zúdították nyakunkba a teljes pályafutásukon átívelő repertoárt. Eleinte gondban voltam, hogy a nagyon sűrű masszából kihámozzam a dallamokat, mert úgy tűnt, a magas hangok kicsit háttérbe szorultak, de menet közben azt is orvosolták. A számok többségének ismeretében amúgy is tudtam, mire kell figyelnem, ezért kihallottam, amit kell. Az új lemezről három nótát játszottak, az első kettőt és a hatodikat, szóval a szájízemnek megfelelő három legjobb tétel (III, IV, V) éppen lemaradt, de a korai Mdło¶ci és Further Down the Nest kislemezket sem hanyagolták, igyekeztek átfogó képet adni a Mgła történetről.


Ha a Dread Sovereignnél kiemeltem a közönséggel való összeköttetést, akkor itt meg kell említenem annak szándékos hiányát. Ezennel vissza is kanyarodunk a modern kor zenéjében megmutatkozó ridegséghez és elidegenedéshez. Nem emlékszem, hogy akár egyetlen szót is szóltak volna a közönséghez, arcukat nem látván, szemkontaktusról, érzelmekről sem lehetett szó, olyanok voltak, mint valami szilárdan rögzített gépek, akik a legmagasabb fokozaton működnek. Egymás után gyalulták le a minőségi tételeiket, de a világukkal érintkezni nem lehetett. Értem, hogy miért csinálják ezt, az elsöprő black metalnak amúgy sem áll jól a túlzott csevegés, a számok közti elrikácsolt számcímek helyett pedig sokkal hitelesebb így, de valami akkor is hiányzott. Azon kívül, hogy négy feketébe burkolódzott alak ledarálta a programot, semmi nem történt. Mintha szándékosan visszautasítanák a színpadi performansz hagyományait, hogy semmi más ne számítson, csak a zene. Az utolsó dal végeztével levonultak, a megjátszott ráadás nevetséges szokásával szintén nem éltek, egyszerűen csak szó nélkül eltűntek, és kész. Az, hogy velem, mint közönséggel nem foglalkoztak, és hogy fittyet hánytak a showra hiányérzettel töltött el ugyan, de utólag átgondolva, megértem. A mai világból eltűnni látszik a misztikum, a titokzatosság, és ha az Abbathról mostanság készült szánalmas képek illúzióromboló, kiábrándító hatására gondolok (sosem fogok tudni úgy gondolni rá, mint amikor először megláttam a Pure Holocaust borítóján), akkor a Mgłának adok igazat.


A koncert valamikor negyed kettő környékén ért véget, kicsit el is fáradtam a végére, főleg, hogy a vonatról egyenesen a koncertre, onnan meg rögtön vissza a vonatra vezetett az utam, de ezzel együtt remélem, hogy még sok hasonlóan igényes eseményben lesz részem a jövőben is. A pesti buliról pedig minden bizonnyal valaki más tollából olvashattok majd.
Mg_a_Procession_Dread_Sovereign_Entropia_Maze
Írta:
farrrkas
2016. február 7., vasárnap, 15:07
Facebook:
Dread Sovereign - For Doom The Bell Tolls (2017)
Kritika, boymester @ 2017. március 2., csütörtök, 14:19
Entropia - Ufonaut (2016)
Kritika, farrrkas @ 2016. május 14., szombat, 11:11
Dread Sovereign - All Hell's Martyrs (2014)
Kritika, boymester @ 2014. október 28., kedd, 22:35
Koncertek
Master of Light Tour 2017
március 31., 19:00,
Dürer Kert
Dragons And Witches Tour 2017
április 2.,
Barba Negra
Ill Nino - Revolution Tour 2017
április 4., 18:00,
Barba Negra
Bringer of Pain Over Europe 2017
április 5.,
Barba Negra
Forbidden Territories World Tour 2017
április 7.,
ShowBarlang
Vienna Metal Meeting
április 8., 14:00,
Arena
IV. Engulfing the Void
április 9., 18:00,
Dürer Kert - Kisterem
De Mysteriis Dom Sathanas - Europe 2017
április 15., 19:00,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.012 seconds to render