Death DTA, Obscura koncert
2016. április 6., Barba Negra Music Club
Legutóbb a Track látta vendégül a Death DTA zenekart, akkor a Gorguts kíséretében volt szerencsénk hozzájuk, ezúttal pedig a klubban lépett fel Steve DiGiorgioék csapata, méghozzá az idén új lemezzel jelentkező Obscura társaságában. A két évvel ezelőtti turnén a Human felállás idézte meg a halhatatlan Chuck Schuldiner felbecsülhetetlen értékű hagyatékát, ezúttal pedig az Individual Thought Patterns és a Symbolic felállása keveredett a Barba Negra deszkáin, ami már önmagában pazar látványt nyújtott. Steve DiGiorgio basszermágus mellé a rasztahajú Bobby Koelble gitáros állt csatasorba, és minden idők egyik legkeresettebb metal dobosa, az atomóra Gene Hoglan ült a Death logóval és saját nevével ellátott dobcucca mögé. Mindez kiegészült az Exist zenekar frontemberével, Max Phelps-szel, akinek a vállát az a lehetetlen feladat nyomta, hogy magát Chuck Schuldinert kellett eljátszania, legalábbis, ami a színpadon betöltött szerepét illeti.


Érdekes dolog ez a Death DTA. Ritkán hallani zúgolódást a Death rajongók körében, miszerint Chuck nélkül nem kellene színpadra állni, nem kellene más dalaival kérkedni, pedig mindenki tudja, hogy Chuck Schuldiner teljes mértékben pótolhatatlan. Talán éppen ebben van a megfejtés, hiszen a zenészek nem is akarnak elhitetni velünk semmit, ráadásul a Death DTA összetétele is változik, hogy a legendás zenekarban megfordult talentumok közül többen is hozzájárulhassanak ehhez a főhajtáshoz. Maga a tény, hogy a közönség tudja, hogy akiket lát, azok Chuck mellett zenéltek, velük együtt születtek meg bizonyos alapművek, hitelt ad az elgondolásnak, létjogosultságot a csapatnak és a nosztalgia ereje által megtízszereződő élvezetet a közönségnek.


Még mielőtt Steve DiGiorgioék a húrok közé csaptak volna, az Obscura fellépésének örvendhetett a szép számú közönség. Steffen Kummerer énekes/gitáros többször is kifejezte derűjét a magyar metalosok láttán, elégedettnek tűnt, nagy kedvvel konferált, itt-ott még viccelődött is, szimpatikus volt. Kíváncsi voltam az Obscura mire képes élőben, egyrészt mivel még nem láttam őket, másrészt a közelmúltban megjelent Akróasis miatt is, amivel ismét bizonyítottak a németek. Az idő hét dalt engedett nekik eljátszani, azokat viszont kifogástalan minőségben adták elő. Többnyire az új lemez dalait igyekeztek bemutatni, de például a The Anticosmic Overload a Cosmogenesis albumról köszöntötte az egybegyűlteket. Ez az egyik csúcspontja volt a programjuknak, ahogyan az új lemez legsötétebb, legkeményebb dala, az Ode to the Sun felcsendülése is hatalmasat szólt. Rafael Trujillo gitáros mindössze egy éve tagja a csapatnak, mégis ő volt az, aki leginkább lekötötte a figyelmemet. Az Obscura dalai egyetlen másodperc pihenőt sem adtak neki, a komplex dolgok csak úgy folytak ki a kezei közül. Összességében egy teljesen korrekt, jókedvű, de komoly hozzáállású fellépést láthattunk, méltó előműsora volt ez a főattrakciónak, a benyomás, amit keltettek, teljesen pozitív volt.


„Do you feel what I feel?” – hangzott el az átszerelés után, a koncertet nyitó dalban. Amikor a kíváncsi várakozás, hogy vajon melyik zseniális dal csendül fel először, úrrá lesz az emberen, áramütésként tud hatni a The Philosopher nyitó riffje. Ez persze annak is köszönhető, hogy az életműben sorakozó dalokra ma már kőbe vésett himnuszokként tekintünk, amelyek a metalt kedvelő szív összetartó darabjaivá váltak, az idők során a Napnál is fényesebb metal ékkövekké csiszolódtak… de kár is ezt a felsorolást folytatni, aki ott volt, tudta, hogy lelke mélyének legféltettebb érzéseit pendítik meg Chuck témái. A European Thought Patterns elnevezésű turné öt gyöngyszemet is programra tűzött az 1993-as lemezről, volt Overactive Imagination, Destiny, Jealousy, Trapped in a Corner és a már említett The Philosopher. Nem fukarkodtak a klasszikusokkal, mindenből kaptunk, amit csak szemünk-szánk kívánt. A Bobby Koelble által is fémjelzett lemezről a Symbolic, Zero Tolerance és Crystal Mountain éppúgy előkerült, mint a Zombie Ritual, Leprosy (a Left to Die nótával egybegyúrva), Baptized in Blood, Pull The Plug és Living Monstrosity a korábbi alapvetésekről. Mindenkinek megvannak a maga kedvencei, a három Human korszakos nóta (Flattening of Emotions, Suicide Machine és a Lack of Comprehension) számomra még a felsoroltakhoz képest is tudott némi pluszt nyújtani – ha van még ezt hová fokozni egyáltalán. A teljesség kedvéért pedig meg kell említenem a Death utolsó anyagáról eljátszott Bite the Pain dalt és a hatalmas népszerűségnek örvendő Spirit Crushert is.

A második-harmadik sorból néztem végig a koncertet, közelről akartam látni DiGiorgio bűvészkedését a fretless basszusgitáron, amelynek hol három, hol hat húrja volt, de ahogy Bobby Koelble gitáros említette, lehetne akár hatvankilenc húrja is, azzal is boldogulna. Hatalmas öröm nézni a stílusát, mintha a kezében lévő hangszer egy megszelídített vadállat lenne, ő maga pedig a tekintélyt parancsoló idomár. A jó kedélyű basszeros sokat beszélt a közönséghez, és az is előfordult, hogy a gitáros és Gene Hoglan dobos beavatásával afféle intermezzóba is belevágtak. Sőt, a gitáros még énekelt is nekünk pár sort. Nagy kedvvel játszott, öröm volt a színpadra nézni. Persze, miért is lenne feszültség? Olyan emberek álltak előttünk, akiknek már semmit sem kell bizonygatniuk, a Death nóták pedig könnyedén és természetesen csordogáltak az ujjaik között. Ilyen zenészekkel és ilyen dalokkal nehéz tévedni.

Egyedül Max Phelps volt a többiekhez képest komoly. Látszott, hogy maximálisan összpontosít a feladatára, hiszen, ahogy DiGiorgio is említette, neki jutott a legnehezebb szerep. Az is látszott, hogy mindent elkövet a fickó, hogy amennyire csak lehet, hasonlítson Chuck kiállására, a közönség elképzelésében élő színpadi képbe a világért sem rondított volna bele. Már csak azért sem könnyű neki, mert Chuck szólóit, mintha belegravírozták volna a közönség emlékezetébe, mindenki ismeri az utolsó hangig, ezért egy apró eltérés is azonnal feltűnik. Tény, hogy Max nem tudja úgy visszaadni őket, ahogyan a lemezen halljuk, de ahhoz Chucknak kell lenni, hogy a tipikus Schuldiner íz megszállja azokat a hangokat. A Spirit Crusher kapcsán azt is megemlíthetném, hogy maga Gene Hoglan sem egészen úgy dobolta el a dalt, ahogy Richard Christy tette azt a The Sound of Perseverance lemezen. Christy őrült pörgetéseiből valamelyest visszavett Hoglan, de ki merné ezt felróni neki? Saját stílusához igazította a dalt, ami egyben a szépsége is egy efféle koncertnek.


A közönség a zenekar tenyeréből evett, boldog, mosolygós arcokat láttam magam körül mindenfelé. Mondjuk, meglettem volna a levegőbe emelt, kézről kézre adogatott emberek nélkül is, akik időnként eltalálták bakancsukkal az arcomat, de ugye, bármi megtörténhet ott, ahol elszabadul a felhőtlen öröm. Sokkal jobban zavart, hogy Chuck Schuldiner hangjának bevágott felvétele közben egyesek folyamatosan diskuráltak a hátam mögött, ezért alig értettem valamit. Az a minimum, hogy elhallgat az ember ilyenkor, hiszen ez amúgy is a meghitt, csendes pillanatok közé tartozott (volna).


Mindenesetre érződött az ünnepi hangulat, és ennek megfelelően telt az este is. Kíváncsi vagyok, lesz-e majd újabb felállása a Death DTA-nak, beül-e a dobok mögé Richard Christy, például? Jól sikerült kezdeményezésnek tartom a projekt beindítását, hiszen minden ilyen koncert alkalmával megemlékezünk egyik legnagyobb kedvencünkről, a dalok újabb követőkre lelnek néhány fiatal személyében, és amíg azokat a zenészeket látjuk a színpadon, akik valaha közreműködtek Chuckkal, egy kicsit mi is közelebb kerülünk hozzá. Ez pedig sokunknak fontos.

(Mihály Károlynak hatalmas köszönet a képekért!)
Death_DTA_Obscura_koncert
Írta:
farrrkas
2016. április 20., szerda, 23:10
Facebook:
Mozgásban a MONOLITHE - Bepillantás a nagy, fekete kő alá
Interjú, McFrost1977 @ 2018. február 3., szombat, 12:04
Exocrine - Ascension (2017)
Kritika, boymester @ 2017. július 12., szerda, 12:16
Death - Human (1991)
Kritika, farrrkas @ 2015. december 21., hétfő, 20:29
Warfaith - Wise Man Is Dead (2015)
Kritika, EBazSA @ 2015. szeptember 16., szerda, 09:20
Death - The Sound of Perseverance (1998)
Kritika, Nagaarum @ 2011. szeptember 16., péntek, 08:32
Koncertek
Knights Call Tour 2018
október 21.,
Barba Negra
Death is Just the Beginning...
október 23.,
Barba Negra
Rise of the Underground Tour 2018
október 23.,
A38 Hajó
Uriah Heep
október 23.,
Akvárium Klub
20 Years of Chaos European Tour 2018
október 23.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
ReBuilt To Tour 2018
október 24.,
Barba Negra
Tony MacAlpine, Levi Fantasy
október 25.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.038 seconds to render