Slayer, Moby Dick koncert
Volt fesztivál, július 2

Ahogy Smici fogalmazott két Moby Dick dal között, húsz évvel ezelőtt még senki nem gondolta volna, hogy Sopron hamarosan Tom Araya és Bruce Dickinson csapatát láthatja vendégül. Én magam azt sem gondoltam volna két évtizeddel ezelőtt, hogy az Iron Maidenre, a Slayerre, vagy akár a Moby Dickre még 2016-ban is aktív zenekarokként tekinthetünk. Az Iron Maiden megabulijáról talán valaki más tollából olvashattok majd, én július 2-án utaztam a Voltra, így csak erről a napról tudok beszámolni.

Bár nem vagyok az a kimondott fesztivál arc, (engem elsősorban a fellépők érdekelnek), mégis van egyfajta sajátos, laza hangulata az egésznek, és ennek a csábításnak jó néha engedni. A szervezéssel kapcsolatban annyit, hogy a Nyugatra jellemző profizmusra és alaposságra figyeltem fel már az elején, ilyen téren nem sok kivetnivalót tudnék említeni. Bár a készpénz kiiktatása elsőre kicsit furcsának tűnt, igazából a szemétgyűjtést is ösztönző fesztivál-kártyás ötlet volt a gyorsabb és egyszerűbb megoldás. Szerintem ezt érdemes lenne máshol is bevezetni.


A Slayert nem lehet elégszer látni. Ezzel együtt négyszer volt szerencsém hozzájuk élőben, de nagyon remélem, hogy nem utoljára. Az Araya-King-Hanneman-Lombardo felállású Big Four koncert nálam verhetetlen, de tény, hogy koncertteremben vészjóslóbbnak, sötétebbnek hatnak a dalok, mint szabadtéren. Természetesen függ az időjárástól is, ami most pozitívan befolyásolta a koncert hangulatát. Viharfelhőkkel fenyegető borús ég alatt indította útnak műsorát a fesztivál legkeményebb zenekara, ez jobban is illett a Slayer nótákhoz, mint a verőfényes napsütés. Bár eszembe jutott a Hegyalja fesztiválon félbe szakadt Angel of Death nóta, amikor a vihar hazavágta a technikát (akkor a Raining Blood nótára már nem is kerülhetett sor), így hát abban reménykedtem, hogy ezúttal kegyes lesz hozzánk az ég. Így is lett, hiszen az eső csak a koncert befejeztével kezdett el esni. Mit esni, szakadni!


Időjárás-jelentés helyett térjünk vissza magára a 70 perces műsorra, amit a megszokott minőségben szállított le nekünk a banda. Én kimondottan azt szeretem, ha egy zenekar kiszámíthatatlan a koncertprogramra összeállított dalok tekintetében, és minden alkalommal beillesztenek valamilyen csemegét, valamit, amit biztosan nem hallhattunk az előző turnéjuk alkalmával. Bár nem stílusba vágó, a Dream Theatert ilyen szempontból hatalmas élmény akárhányszor megnézni, mert mindig mást rántanak elő a kalapból. Ellenpéldának a Kreatort tudnám felhozni, Millie-ék csak minimális változtatásokkal, de többnyire ugyanazokkal a dalokkal állnak ki a közönség elé (legalábbis az általam látott koncerteket alapul véve). A Slayer a kettő között helyezkedik el, minden alkalommal több korábban még nem hallott nóta is felcsendül, viszont a kötelezőnek mondható dalok így is több mint felét teszik ki a koncertnek. Persze kinek ne lenne hiányérzete, ha nem csendülne fel a Dead Skin Mask, a War Ensemble, a Mandatory Suicide vagy a Seasons in the Abyss, hogy a South of Heaven- Raining Blood-Black Magic-Angel of Death fináléról ne is beszéljünk. Ezzel szemben előkerült a Fight Till Death, ami számomra a koncert meglepetése volt, sőt a Die by the Sword-ot sem csíptem még el élőben, ha jól emlékszem, mindenesetre nagy élmény volt hallani. Az Antichrist, Disciple, Post-Mortem, Hell Awaits nóták mind bevonultak már rég abba a bizonyos Nagy Könyvbe, ezek hallatán a közönség dúskálhatott a jóban. Mondjuk, azt nem értem, miért mindig a Hate Worldwide dalt játsszák a World Painted Bloodról, jobbak is vannak azon a korongon (pl. Beauty Through Order). A Bloodline vagy a Bitter Peace alapvetéseket, mondjuk, sokkal inkább el tudtam volna képzelni, de mivel ez nem kívánságműsor, nem is elégedetlenkedem tovább.


Kerry Kingék egyébként továbbra is mesterien képesek arra, hogy valamilyen kattanást idézve elő, az ember teljesen elveszítse az eszét. Én képtelen lennék fapofával mérlegelni egy Slayer koncertet, mert azok a pokoli erővel és tisztán megszólaló riffek előhozzák belőlem a fékezhetetlen Bobot (aki látta a Twin Peaks sorozatot, tudja, miről beszélek). Színpadra lépésük puszta látványa már eleve letépi a bestia láncait, hát még, amikor a Repentless zúzásába belekezdenek. Ahogy eddig is, kő kövön nem maradt, elszabadult, aminek el kellett szabadulnia. Ezt nem lehet YouTube videón keresztül megtapasztalni, ezt az érzést csak a színpad előtt lehet átélni a tömeg eufóriája közepette. Az erő az ember szeme láttára teremtetik meg, és ez minden alkalommal lángra lobbant bizonyos belső érzéseket. Féltem, hogy Araya nyilatkozatai arról, hogy mennyire nem élvezi már a turnézást, ráteszi a bélyegét, még ha nem is a koncertre, de a rajongói lelkesedésemre. Nem akartam, hogy a fellépésük elveszítse hitelességét a szememben, de közben az is eszembe jutott, hogy a nyilatkozat nem vonatkozott a színpadon töltött időre, és ez a frontember minden mosolyában és alázatos szavaiban bizonyítást nyert.



Gary Holt és Kerry King többször is helyet cserélt a színpadon, Kerry továbbra is egy gépezethez hasonlítható, míg a Hanneman helyére érkezett gitáros több érzést közvetít kifelé. Paul Bostaph játékát közelről megtekinteni szinte ugyanakkora élmény, mint Lombardót látni. Nem szaporítom tovább a szót, a Slayert látni kell élőben, nem egyszer, nem kétszer, hanem mindaddig, amíg ezt a színvonalat fenn tudják tartani. Nem tudom, hány esélyünk lesz még erre, de az biztos, hogy sokan vagyunk úgy vele, hogy minden lehetőséggel élni fogunk.


A vihar csak a koncert után kezdődött, az emberek összetömörültek a fedett helyeken, én is ezt tettem, vártam a Moby Dick buliját, és reménykedtem, hogy addig alábbhagy az eső. Így is lett, percre pontosan Smiciék koncertjének kezdetével a csapadék is megszűnt. Nem tudom, hányszor láttam már a Moby Dicket, de az biztos, hogy nagyon sokszor, és ezzel vannak még így páran. Életem első metal koncertjét is nekik köszönhetem Nagyváradon 1994-ben. Mit is mondjak, örök élmény marad. Akkor még sportcsarnokot töltött meg a mostanra minden mennyet és poklot megjárt csapat, de azok teljesen más idők voltak, felesleges összehasonlítani a mostani körülményekkel. Mementózás helyett foglalkozzunk az éjfél előtt negyedórával színpadra lépő és a Volt fesztivált elbúcsúztató csapat koncertjével.

A 2011-es A holnapok ravatalán című lemezzel Mentes Norbiék mintha átestek volna egy holtponton, és teljesen újjáéledtek volna, mert azóta vitathatatlanul jó formában vannak. Ez látszik a színpadi teljesítményükön is. Nyoma sincs már annak a csalódásnak, ami mondjuk a 2008-as Szigeten pecsételte meg a fellépésüket, mivel csak 30 perc játékidő állt rendelkezésükre. Gyakorlatilag akkor lenyomták a Kegyetlen Évek lemezt, majdnem teljes egészében, plusz a Keresztes Vitézt és kész. Mostanában mintha jobban örülnének a pillanatnak, mintha sokkal felszabadultabbak lennének, nagy kedvvel és beleéléssel játszanak. Elég csak Göbl Gabi mozgását figyelni, vagy Smici hálás és jókedvű nyilatkozatait hallgatni, hogy az ember azonnal képes legyen ráhangolódni a bulira, még ha sokadjára is találkozik velük. A Hoffer Péter helyére érkező Budai Béla dobost most hallottam először játszani. Lendületes játéka okán őt is csak dicséret illeti. 

A hangzással azonban nem voltam teljes mértékben elégedett. A színpad előtt, ahol az első két dalt hallgattam végig, zavaróan, sőt, fülbántóan hangosan szólt a cucc, néha recsegett is, elég kellemetlen volt. A Slayer után persze mindenbe beleköt az ember, de hátra mentem, és onnan már egészen más volt a helyzet. Vastagon, keményen megdörrentek a dalok, bár igaz, szólt már Moby Dick buli tisztábban is.

A repertoárral kapcsolatban egy fesztivál keretén belül teljesen érthető, hogy egy zenekar, ha csak teheti, a legismertebb, legközkedveltebb dalait veszi elő, mondhatni a már bevált recepthez tartja magát, de azért az meglepett, hogy a Földi Pokolról egyetlen dal sem hangzott el. Viszont a veterán banda kedvelői megkaptak mindent, amit kívántak: Mennyből az angyal, Kiképzés, Múló álom, Happy End, Ámen, Ugass kutya!, Bűz van és még a Pokolrock is felharsogott. Különösen örültem a Fejfa Helyett, a Beteg a Föld és a Prometheus daloknak, de a Körhintát nagyon hiányoltam. A Zsibbad az agyam és a Na mi van? dalok szintén a Moby Dick élő programjának elengedhetetlen részeivé váltak. A kötelező Keresztes Vitézen túl (amelyet én már eléggé unok, de a közönség egy része mintha csak arra várna egész koncert alatt) még ráadásra is lehetőség nyílt. A Durván akár a vulkán és a Gazember zárta az egyébként nagyon jó hangulatú bulit.

A Moby Dick koncertprogrammal kapcsolatban, úgy általában, hadd említsem meg, hogy több frissességgel töltené fel a produkciót, ha olyan dalokkal is előrukkolnának, mint: A politikus, Rohadt dolog, Gonosz erő, Bölcső és koporsó, Ki mer a szemembe nézni?, Másféle tűz, vagy ha gyakrabban műsorra tűznék az olyan nótákat, mint a Romlott Rendszer, A III. Világháború előtt, Babilon, Ne provokálj!, vagy a XX. századi ima. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem változatosak a Moby Dick koncertjei, mert az évek során rengeteg dalt megszólaltattak már, pusztán arra akarok ezzel utalni, hogy akad még fegyvertény a kezük ügyében, amelynek lehetőségét kár lenne kihagyni. Több remek Moby Dick dalt sem sikerült még élőben hallanom, egyes dalaikat pedig túl gyakori vendégnek érzem (pl. Na mi van?), de ez a szívfájdalom személyes természetű. Lehet, hogy a többség a nézőtéren ezt másképpen látja.


A végén Smici többszörösen megköszönte a szervezőknek és a rajongóknak, hogy létrejöhetett ez az újabb közös élmény, de mi is köszönettel tartozunk, hogy a nehéz időszakokat átvészelve nemcsak továbbra is köztünk vannak, hanem jó formát mutatnak felénk, ami mindig hatalmas bravúr egy veterán bandától.

Adja a sors, hogy még számtalanszor láthassuk mindkét szóban forgó zenekart, hiszen mindkettőnek meghatározó szerep jutott a metal világ megformálásában, a Slayer világviszonylatban, a Moby Dick pedig a magyar hallgatóság körében.



A Slayer fotókért köszönet a Volt fesztivál hivatalos honlapját működtető stábnak.
A Moby Dick fotókért köszönet Herda-Nagyné Schmidt Anikónak, aki hozzájárult, hogy képeit felhasználhassuk.
Slayer_Moby_Dick_koncert
Írta:
farrrkas
2016. július 6., szerda, 01:34
Facebook:
Moby Dick - Kegyetlen évek (2016)
Kritika, 9000Sanyi @ 2017. augusztus 29., kedd, 14:43
Antichrist - Sinful Birth (2017)
Kritika, fasolax @ 2017. július 5., szerda, 11:02
Smicivel beszélgettünk
Interjú, 9000Sanyi @ 2017. május 15., hétfő, 22:52
Power Trip - Nightmare Logic (2017)
Kritika, boymester @ 2017. április 8., szombat, 19:01
Vader - The Empire (2016)
Kritika, boymester @ 2016. december 27., kedd, 17:46
Testament - Brotherhood Of The Snake (2016)
Kritika, boymester @ 2016. október 29., szombat, 23:16
Koncertek
Atonement Europe Tour 2017
szeptember 20.,
Dürer Kert - Room 041
Tales of the Morbid Butchers Festival
szeptember 22.,
Supersonic - Blue Hell
Forest Tour 2017
szeptember 22., 18:00,
Barba Negra
Serious Black - Magic World Tour
szeptember 24.,
Dürer Kert - Kisterem
Hurricanes And Halos Tour 2017
szeptember 30.,
Dürer Kert
No Grave But The Sea Tour 2017
október 1.,
Barba Negra
Post Society Tour Europe 2017
október 4.,
Dürer Kert - Room 041
Folk Metal Marathon 2017
október 7.,
Dürer Kert - Kisterem
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.011 seconds to render