ARTmania 2016
2016. július 29.-30.

 
„Mint egy kibaszott tündérmese” - ezekkel a szavakkal jellemezte Harry az Erőszakik című filmben Bruges városát. Az ő szavai jutottak eszembe, amikor megérkeztünk az idei Artmania fesztivál helyszínére, ami Nagyszeben, az egykori szászváros csodás főterén(!) került megrendezésre. Az eseménynek azonban nem csak a helyszín volt az egyetlen különlegessége, hiszen az egybegyűlt rockerek (és a tér szélére szorult turisták :)) teljesen ingyen(!) látogathatták a koncerteket. És ha ez még nem lett volna elég, nem is akármilyen fellépőket sikerült Erdély szívébe csábítaniuk a szervezőknek, hiszen a két nap alatt nem kisebb neveket láthattunk színpadon mint a Katatonia, a Sólstafir, a Pain Of Salvation és Ihsahn.
Említést érdemel még a merch felhozatal. Négy-öt standon ZZ Top-tól underground black metalig, klasszikusoktól újdonságokig, CD korongoktól vinilekig, Slayer babaruhától new rock bakancsokig mindenki találhatott magának zsákmányt, sőt aki hajlandó volt figyelmesebben szétnézni a portékák között, az akár rendkívül jutányos, 1500-2000 forintnak megfelelő áron is gyarapíthatta a gyűjteményét.
A főtéren közvetlenül egymás mellett két színpad volt felállítva, a nagyobb neveknek fenntartott főszínpad és a feltörekvő zenekarok rendelkezésére bocsátott „Talent Stage”. A szervezésre ilyen szempontból sem lehetett semmi panasz, amíg az egyik színpadon zajlott az épp aktuális koncert, addig a másikon mindent beállítottak a következő fellépő számára, így délután négy órától szinte folyamatosan, néhány perces sörvételi szünetekkel megszakítva folytak a koncertek a két színpadon.
 

 
A pénteki napon, és egyben az idei fesztiválon az olasz The Foreshadowing kezdte a nagyszínpados programot, ami véleményem szerint elég hálátlan feladat volt. Bár szépen összegyűltek a rajongók a színpad előtt, a fesztiválozók nagy része még ekkor szállingózott be a térre, ismerkedett a tereppel, így elég nagy volt a jövés-menés. Másrészről, bár a hangszerekkel szépen bántak az olaszok, a hangzás is kiváló volt (ez amúgy egy-két kisebb malőrtől eltekintve az egész fesztivált jellemezte), valahogy a délután hét órai világosság nem tűnt a legmegfelelőbbnek az olaszok bánatos doom/gothic világának. Abban nem vagyok biztos, hogy a zenészek megértek már egy ekkora színpadra, érzésem szerint az énekes hangja sem bírta mindig azt, amit lemezen nyújt (bár ezt csak félve jegyzem meg, mert ebben nem mindenki értett egyet velem), mindezek ellenére élvezhető koncertnek lehettünk szem- és fültanúi, bár sötétebb környezetben biztosan jobban át tudtuk volna adni magunkat az érzelemdús gitárok harmóniáinak. Ha valahol majd még elcsípem a zenekart, biztosan meg fogom nézni őket.
 

 
Az olasz bánatmetalosokat honfitársaik követték a kisszínpadon, akiknek a zenei elképzeléseik azonban szöges ellentétben álltak az előzőekben hallottakkal. A két énekessel felálló Mellowtoy modern rapcore/metalcore műsora duzzadt az energiától, a bandatagok (elsősorban a két énekes) örökmozgóként ugrándoztak, headbangeltek a színpadon és tettek róla, hogy a közönség se csak sziesztázzon a színpad előtt. Bár nem vagyok a stílus nagy kedvelője vagy szakértője, de ha már rap elemekkel megtűzdelt metalt kell hallgatni, akkor ilyen legyen, amelyben a gitárok nem csak alibiből vannak jelen, hanem keményen meg is dörrennek.
 
 A nagyszínpadon ismét egy olyan zenekar következett, amelyről én személy szerint még soha nem hallottam. Az angliai Black Peaks legénységéről van szó, akik ugyancsak a modernebb korok hangjait pengetik, azonban jóval súlyosabb köntösbe öltöztetve azokat. Saját meghatározásuk szerint post hardcoret hallhatunk tőlünk, ez azonban nem teljesen fedi az általuk felsorakoztatott zenei arzenált, hiszen a hardcore és punk hatásoktól a progresszív elemeken át a matekmetalig sok minden megtalálható a britek zenéjében. Ehhez párosul a színpadon őrültként vágtázó és headbangelő énekes. Ha a Mellowtoy esetében azt mondtam, hogy örökmozgóként viselkedtek az énekesek, akkor ez hatványozottan igaz Will Gardner-re, hiszen úgy tűnt, hogy egymaga próbálja belakni a teljes színpadot (és lehet, hogy sikerülne is neki). Bár a folyamatos zakatolásra és dübörgésre kezdetben még nem állt rá az agyam, sőt fárasztónak is tartottam, a színpadról áradó energia a legvastagabb páncélon is átjutva lassan-lassan magába szippantja az embert, hogy átadja magát a hangszerek által keltett orkánnak, amelynek Will széttárt karokkal előadott kilométeres üvöltései még egy apokaliptikus hangulatot is kölcsönöztek. Figyelemre méltó produkciót láthattunk.
 

 
Sajnos nem volt ugyanez elmondható a kisszínpadon utánuk következő olasz-brit Heretic ‘s Dream előadásáról. A saját bevallásuk szerint progresszív, gótikus és pop elemeket ötvöző zenekar teljesítménye enyhén szólva is harmatos volt, a hangszerek teljesen jellegtelenül szóltak, amit azonban sokszor képes kompenzálni egy jó énekhang. Nem volt azonban ekkora szerencsénk. Nyilvánvaló volt, hogy az énekesnő hangjának komoly korlátai vannak, legalábbis szabadtéri fesztiválon biztosan. A társaságból néhány havernak viszont tetszett a leányzó, úgyhogy becsülettel végigállták a koncertet :). Én inkább elvonultam energiát gyűjteni a nap leginkább várt koncertjére, hiszen nem volt már sok hátra a Katatonia fellépéséig.

 

 
Este tíz órakor, az ekkorra már tekintélyesre duzzadt közönség előtt, színpadra is lépett a melankolikus metal egyik legfontosabb képviselője, a Katatonia. A svédek koncertje a legutóbbi öt nagylemezre épült, ezek közül is kiemelt szerepet kapott az idén tíz éves The Great Cold Distance, amelyről, ha jól számoltam hat dal hangzott el az este alatt, köztük olyan klasszikusok mint a Deliberation, a My Twin, az In The White vagy a koncertet nyitó July. Számítottam rá, hogy a Katatonia nagyszerű atmoszférájú koncertet fog adni, de az a hipnotikus állapot, amit Jonas Renkse hangja és a zenekarra jellemző gitárharmóniák már az első pillanatoktól kezdve megteremtettek, és amely a koncert utolsó pillanatáig, sőt még azt követően is kitartott, minden képzeletemet felülmúlta. Merem állítani, hogy a zenekar által megteremtett hangulat élőben még jobban működött mint lemezen. A kevés átvezető szöveg és megszakítás is hozzájárult ahhoz, hogy az ember ne zökkenjen ki a légkörből, hanem a hangok minden lüktetése megérintse a lelkét, elmélyüljön az egyszerre szomorú, a veszteség érzését keltő, de ugyanakkor megnyugtató atmoszférában. A fent említetteken kívül egymást követték az olyan dalok mint a Serac, a Serein és az Old Hearts Falls az új lemezről, vagy a Hypnone, a Nephilim és a Dead Letters. Éber álomba ringatta a zenekar a közönséget, amelyből csak jóval a koncertet követően ocsúdott fel az ember, hogy rácsodálkozzon az őt fizikailag körülvevő világra.
 

Ezzel lezárult a napi program, mi is visszavonultunk szálláshelyünkre, hogy egyrészt feldolgozzuk az első nap impulzusait, másrészt felkészüljünk a még több csemegét ígérő második napra.
 
 
Bár néhány, általam nem ismert zenekar már korábban színpadra lépett, számomra a szombati koncertezés a Sólstafir fellépésével kezdődött. A remekül sikerült 2014 Ótta után rendkívül kíváncsi voltam, hogy hogyan működhet ez a különleges zene színpadon.
A zenekar kinézete már külön jelenségnek számított, a veszkó csizmák, mellények és kalapok, illetve Austman bőgős két hosszú hajfonata már a zenekart nem ismerők számára is nyilvánvalóvá tette, hogy nem egy mindennapi zenekart fognak látni. Tryggvason mozgáskultúrájáról pedig külön cikket lehetne írni, valahol a klasszikus rockénekesek között kell keresni a példaképeit. Amint az várható volt, a régi lemezekhez ők sem nyúltak vissza, a program elsősorban az Ótta dalaira épült, illetve előkerült egy-egy dal a Köld és a Svartir Sandar lemezekről. A koncert elsőszámú látványossága Tryggvason volt, aki amellett, hogy album minőségben előadott énekkel bűvölte el a közönséget (miközben nem szűnt meg sajátos táncot lejteni), amikor a dalok megkövetelték, nem volt rest gitárt ragadni sem, a hosszú instrumentális részek alatt pedig olyan mozdulatokat tett hangszerével, mintha tolná a hangokat a közönség felé, hogy művészetével még jobban átitassa a lelkeket. A többiek természetesen szintén hozzátették a magukét az összképhez, szükség esetén gitárt bendzsóra (vagy valami hasonlóra) cserélve, kalap alól kinövő hajfonatokat lobogtatva. Az Ótta lemezből álló (rövid) repertoár után, amelynek részét képezte többek között a címadó vagy a koncertet nyitó, az alaphangulatot egyből meghozó Dagmál, meghallgathattuk még a Colectiv klubban történt tavalyi tűzvész áldozatainak dedikált Fjara-t, illetve a koncert zárásaként a Goddess of the Ages-t. Ez utóbbi dalra énekes barátunk valamiféle rendőr vagy katonatiszti sapkával vetette magát szó szerint a közönség közé pacsizásra, közös éneklésre, mini stage diving-ozásra.
Azt szokták mondani, hogy jóból is megárt a sok, nekem, és a közönség jelentős részének azonban az volt az érzésünk, hogy ebből a jóból sosem elég, hiszen még órákig elnéztük volna a rettenetesen rövidnek tűnő koncertet.
 

 

 
A kisszínpadon a kimondhatatlan nevű (nem is hallottam senkit, aki skandálná a nevüket a koncert során) és a hazai színeket képviselő brassói Hteththemeth következett. A zenekar amolyan színház-metal szerűre próbálta venni a figurát, az énekes kivételével maszkokban léptek színpadra, amelyek azonban az első dalt követően lekerültek, nem tudom, hogy ez a koncepció része volt-e vagy egyszerűen túl meleg volt, de sok értelmét nem láttam a mutatványnak. Lao Kreegan énekes karmester (vagy varázs?) pálcával, majd kalóz pisztollyal adott nyomatékot énektémáinak, sőt egy adott pillanatban még a közönség soraiból is a színpadon elhelyezett asztalhoz invitáltak egy leányzót. Azt kell mondanom, hogy az amúgy is középszerű teljesítmény mellett nem volt szerencséjük azzal sem, hogy ekkora nevek között (a nagyszínpadon már a Pain of Salvation számára készítették elő a terepet) kellett helytállniuk, hiszen nyilván így kevesebb figyelem irányult rájuk, ennek ellenére a helyi közönség szubjektivitása természetesen érezhető volt, így tisztességes nézőszám előtt játszhatták végig a repertoárt. 
 A teljes fesztivált tekintve buli hangulat szempontjából valószínűleg a Pain of Salvation koncertje vitte a prímet. Se híre, se hamva nem volt már semmilyen húsevő baktériumnak, a svédek óriási erőbedobással tolták végig a koncertet. Valódi örömzenélést láthattunk a színpadon, amelynek főkolomposa, valódi frontemberhez méltóan Daniel Gildenlöw énekes volt (aki nem mellesleg fizikumával biztosan számos hölgy tetszését elnyerte). A koncert a The Perfect Element Part I, a Remedy Lane, a Road Salt One és a Road Salt Two dalaira épült, többek között olyan nóták hangzottak el, mint a játékos Fandango, a fülbemászó refrénű Linoleum, a hidegrázós kórussal felvértezett Ashes, a lelket simogató To The Shoreline vagy a kifinomult The Perfect Element. A koncert ideje alatt sokszor az volt az érzésem, hogy a zenekar maga még az amúgy rendkívül lelkes közönségnél is jobban élvezi a koncertet, sugárzott a színpadról a pozitív energia, az éppen játszott daloktól függően a tagok elmélyültek a dallamokban, átadták magukat az atmoszférának, ugrálva vezették le energiájukat és bíztatták ugyanerre az egybegyűlteket is. A svédek zenéjének millió ihletforrása minden egyes dalnak külön karaktert, személyiséget kölcsönöz, ami rendkívül változatos, egymástól jól elkülönülő nótákból álló, ezernyi érzést kiváltó, ugyanakkor mesterien homogén egységbe gyúrt programot eredményezett. Olyan koncertélményben lehetett részünk, amely során nem hiszem, hogy lett volna ember, akit a zene őszintesége és felhőtlen szeretete ne érintett volna meg. Elcsépelt gondolat, de valóban így kell, így érdemes csinálni.
 
 
 Nem volt már sok hátra a fesztivál programjából, hiszen mindössze egy kisszínpados zenekar és a fesztivált (talán) főattrakciójának számító Ihsahn koncert volt még hátra. Az Olaszországból idáig utazó Poemisia szimfonikus metaljával próbálta maga mellé állítani a színpad előtt összegyűlt népet. A szimfonikus metal itt szó szerint értendő, hiszen a zenekar egy teljes vonósnégyest hozott magával. A vonósok tetszettek, viszont az énekesnő olyan magas operahangot produkált, ami kismértékben elviselhető, folyamatos hallgatása esetén azonban esetemben kis repedések kezdenek kialakulni a koponyacsontomon, ezzel nálam meg is pecsételték a sorsukat.

 

 
Elérkezett hát a fesztivál csúcspontja. Nem tudom, hogy Ihsahn a legnagyobb névnek számított-e a két nap alatt (valószínűleg ez személytől függ), de hogy az esemény legikonikusabb alakja volt, az vitathatatlan. A mester és társulata pedig nem okozott csalódást. Sokkal többet kaptunk itt mint egy egyszerű Ihsahn koncertet. Bár Tveitan úr elmondása szerint probléma adódott a hangszerekkel, hiszen út közben valahol elkeveredtek, így nem érkezett meg minden gitár a fesztivál helyszínére (erről és sok egyéb érdekességről a farrrkas kolléga által készített interjúban olvashattok, ha eddig nem tettétek volna meg), a Pain of Salvation kisegítette őket a hiányzó húrosokkal, így minden akadály elgördült a koncert megtartása elől. A koncert egy másik érdekessége volt, hogy bőgős nélkül lépett színpadra a zenekar, bár ez egy pillanatra sem keltett semmilyen hiányérzetet. A Hiber-rel kezdődő program az utóbbi három albumra volt kihegyezve, amelyen belül kiemelt szerep jutott az Arktis. dalainak. Bár a hangszerekkel történt malőr következtében állítólag változtatni kellett az eredeti terveken, már ami az eljátszott dalokat illeti, így (is) rendkívül változatos koncertet hallhattunk. A Hiber zaklatottsága után Ihsahn azonnal a Pulse nyugtató dallamaival mutatta meg, hogy tiszta énekhangjával is tökéletesen boldogul élőben, majd újra keményebb vizekre evezett a Pressure, majd a heavysebb Until I Too Dissolve képében. Számomra ezt követően érkezett el a koncert egyik csúcspontja, ami nem volt más, mint a bukaresti tragédiának dedikált Emperor-mix. Nem tudom, hogy valaha is lesz-e még alkalom arra, hogy teljes Emperor koncert részesei lehessünk, én mindenesetre minden pillanatát kiélveztem az An Elegy of Icaros, I Am the Black Wizards és Thus Spake the Nightspirit egybegyúrt verziójának. A programba olyan dalok fértek még bele, mint a My Heart is of the North, a Tacit és a The Paranoid, amelyek kiválóságuk ellenére csak felvezetők voltak az utolsó két szám jelentette libabőrhöz. Ugyanis utoljára az új lemezről általam leginkább kedvelt két dalt hagyták. Először a Mass Darkness dallamai csendültek fel, utoljára pedig egy olyan dal került elő a tarsolyból, amit koncerten most játszottak el első ízben. Ez pedig az Einar Solberg hangjával díszített Celestial Violence volt, ugyanis, bár ezt eddig még nem árultam el, ő állt a szintetizátor mögött. Hihetetlen hangja élőben ugyanakkorát üt mint a Leprous lemezeken, amikor teljesen kiereszti a hangját, akkor az az egekig ér, emelkedett hangulatba ejtve a nézőket.
Tökéletes lezárása volt ez a napnak és a teljes eseménynek, amelynek sokszor még így egy hét elteltével is a hatása alatt vagyok, és meggyőződésem, hogy nem csak én.
 

Aki ott volt, az az alábbi fényképen megkeresheti magát (hiszen voltak itt többen a munkatársak és az olvasók közül is), aki pedig lemaradt volna, és egy minden szempontból minőségi fesztiválra vágyik, az jövőre semmiképp ne habozzon ellátogatni, ha talál majd az ízlésének megfelelő előadót a 2017-es felhozatalban.
 

 
A fényképek az ARTmania fesztivál Facebook oldaláról származnak, és Miluta Fluieras, illetve a Rock pe paine munkájának köszönhetők. 
ARTmania_2016
Írta:
Lew
2016. augusztus 7., vasárnap, 18:25
Facebook:
farrrkas 2016. augusztus 7., vasárnap, 18:56
farrrkas
Csatlakozott:
2015. január 8.
Hozzászólások: 343
Szenzációs hétvége volt. Az ízlésemnek és elvárásaimnak minden szempontból tökéletes.
Koncertek
Total War Fest 5.
július 28., 17:00,
Rába Szabadidő Centrum
20. Fezen Fesztivál
augusztus 2.,
MÁV Pálya
DBE 2017 - No Fear of Infinity
augusztus 3., 18:30,
Grădina Termală
Wrekmeister Harmonies, Ueum
augusztus 4.,
Robot
Purcy Dance Party 2017
augusztus 7.,
Dürer Kert - Room 041
22. Brutal Assault
augusztus 9., 14:00,
Josefov Erőd
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.023 seconds to render