Alice In Chains, Mother’s Cake
2017.07.01. Budapest Park
Jó sok idő telt el Jerry Cantrell-ék legutóbbi és eddig egyetlen magyarországi fellépése óta. Akkor a megboldogult PeCsa színpadán adott felejthetetlen koncertet a William DuVall-lal kiegészült csapat, akkor megjelent Black Gives Way To Blue lemezüket mutatta be, bár nyilván legalább ugyanolyan fontosak voltak a klasszikus dalok is.
Aztán 2013-ban kijött a The Devil Puts The Dinosaurs Here album, annak a turnéja viszont jó nagy ívben elkerült minket. Na, nem mondhatni, hogy különösebben sokat ruccantak volna át Európába. Szóval örültünk, amikor kiderült, hogy nyáron a Budapest Parkban üdvözölhetjük őket. Az meg, hogy hamarosan új lemez is érkezeik, hab a tortán.
Nyilván nem ugyanaz a csapat, mint a Layne-nel, de az ebben a felállásban készített két lemezükkel létjogosultságot szereztek.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a koncertre most is inkább a negyven plusszos korosztály jött el. Na jó, sokkal több fiatalt lehetett látni, mint a nyárindító Ugly Kid Joe bulin, de valljuk be, Jerry-éknek azért nagyobb a respektjük.

Sajnos az előzenekart különböző okok miatt végül sikerült egy az egyben lekésnünk. Még hallottuk az utolsó hangokat, amikor a bejárat felé tartottunk. Az osztrák Mother’s Cake szerintem fura választás volt, anno az Anathema előtt már volt szerencsém hozzájuk, de igazán oda sem illettek szerintem, és ráadásul nem is győztek meg akkor. Most viszont a második esély elúszott…


Az Alice In Chains előző napi bécsi bulijának a Grungery-s beszámolóját végül nem olvastam el (azóta sem), így nyitottan, de persze nem elvárások nélkül vártuk a kezdést.
A szinte hajszálpontosan a kiírt időpontban sétált a színpadra a banda és az elsőként érkező Facelift-es Bleed the Freak kezdéssel meg is alapozták a hangulatot. Hidegrázós nyitány volt, és nem az amúgy kissé barátságtalan időnek köszönhetően. Ennek még nagyobb jelentősége abban áll, hogy a hangzás itt még nem nagyon állt a csapat oldalán. Persze ezt hamar korrigálták és az újkori “slágerük”, a Check My Brain élvezhetően simogatta a lelkünket.


A koncertprogram összeállításában sok meglepetés nem volt, szerintem teljesen oké, hogy az elhangzó dalok felét a klasszikus anyagokról (a Dirt és a Facelift) válogatták. A többi - így a William-mel készült két lemez is - két-két számmal képviseltette magát. Én mondjuk a kutyás lemezről el tudtam volna még képzelni az Again és a Heaven Beside You mellé még egy God Am-et vagy egy Over Now-t, de nem panaszkodom.
Még úgy sem, hogy kissé fáradtnak tűnt a produkció. Nem azt vártam persze, hogy felszántják a színpadot, de valamivel többre vágytam. Persze lehet, hogy a 2009-es koncert emléke miatt volt csak nagyobb elvárásom… akkor talán DuVall meg talán Cantrell is jobban elemében volt. Mindenesetre véleményem szerint nem rinyálhat senki sem, mert ez egy kerek és korrekt buli volt. Odatette magát a banda minden tagja, de mint anno, most is Mike Inez-en éreztem azt, hogy igen, ő is igazán élvezi a bulit. Na meg, ahogy a bőgője szólt, az felejthetetlen!


Úgy fél óra elteltével a Down in a Hole-ban előkerült az akusztikus gitár, ami a Sap és a Jar of Flies EP-k miatt mindig élményszámba megy, a No Excuses itt is borzongató volt.

Az utolsó lemezes Stone-ban aztán történt valami, sikerült összekavarodniuk, amiből azután igazán profi módon, a közönség bevonásával vágták ki magukat.
A buli egyik csúcspontját nekem a Nutshell és az ezt követő Heaven Beside You jelentette. Már ezért a két dalért megérte elmenni!


A végére Jerry is közvetlenebbé vált, többet jött előre szólózni. De milyen szólókkal!
A rendes játékidő (stílszerűen, ha már vébé van) a Man in the Box-szal, a banda egyik über slágerével zárult.

Sokat nem kellett biztatni őket, amikor visszatértek, rögtön a hamarosan Rainier Fog címmel megjelenő új lemezükről a nemrég bemutatott The One You Know-t kapták elő. Meghallgattam már néhányszor a dalt, amióta nyilvánosságra hozták, de igazából nem éreztem kiemelkedőnek. Élőben sokkal erősebbnek tűnik, de nyilván szokni kell még. Inkább az utolsó két lemez vonalához áll közel.


A bulit mi más zárhatta volna, mint a Would?/Rooster kettőse?
Főleg ez utóbbi volt emlékezetes. Na meg az, ahogy elbúcsúztak.
Marékszám szórták a pengetőket, vigyorogtak, és - ilyet én még rock/metal koncerten nem láttam - minden tag egy-egy csokor rózsát kapott, amit láthatóan boldogan fogadtak.


Remélhetőleg nem kell újra ilyen sokat várnunk a következő találkozásra, hisz hatalmas élmény Seattle túlélőit látni.
Köszi a szervezőknek!
Fotók: Zenefesto
Videók: Huszti Dávid
Alice_In_Chains_Mother_8217_s_Cake
Írta:
9000Sanyi
2018. július 4., szerda, 14:25
Facebook:
Alice In Chains - The Devil Put The Dinosaurs Here (2013)
Kritika, 9000Sanyi @ 2013. július 6., szombat, 07:07
Alice In Chains - PeCsa, 2009. november 27.
Koncertbeszámoló, 9000Sanyi @ 2009. december 7., hétfő, 13:59
Alice In Chains - Black Gives Way To Blue (2009)
Kritika, 9000Sanyi @ 2009. október 11., vasárnap, 15:32
Koncertek
Knights Call Tour 2018
október 21.,
Barba Negra
Death is Just the Beginning...
október 23.,
Barba Negra
Rise of the Underground Tour 2018
október 23.,
A38 Hajó
Uriah Heep
október 23.,
Akvárium Klub
20 Years of Chaos European Tour 2018
október 23.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
ReBuilt To Tour 2018
október 24.,
Barba Negra
Tony MacAlpine, Levi Fantasy
október 25.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.037 seconds to render