Morbid Angel, Kataklysm, ...
Metal Fest, 2008.12.10, Maribor, Stuk
A Maribor városában található Stuk klub autóval egész könnyen megközelíthető, szerencsére nem egy eldugott pince, sem valami kiszuperált gyárépület, s nem is egy lepukkadt kocsma két bolt közé zsúfolva, hanem egy kellemes kis tér szélén álló, kívül-belül igényes és vállalható kialakítású létesítmény tágas – leginkább a bécsi Arena nagytermének méretét idéző – koncerthelyiséggel, profi fényekkel, színpaddal és hanggal. Az utóbbi idők gyakorlatával ellentétben mi sem késtünk, s a műsor is idejében kezdődött, emellett egészséges méretű tömeget mozgatott meg az esemény, a körülmények tehát adottak voltak.

Az estet hét óra magasságában megnyitó Arsisszal kapcsolatban mindeddig ambivalens érzelmek keringtek bennem; első albumuk (A Celebration Of Guilt) és (az) A Diamond For Disease kislemez tetszettek, az utána következő, s a friss We Are The Nightmare viszont igencsak elment mellettem, s a hirtelen felbukkanó hype és az azt övező nagy megfejtések, ömlengések is elvették hallgatásuktól a kedvemet. A rémálmos lemez anyaga sem tett sokat azért, hogy hosszan időzzön a hallgatnivalóim közt; soknak tűnt a céltalan virga, s idegesítőknek a számok. Ahhoz, hogy végül minden a helyére billenjen a fejemben, nagyon kellett ez a fellépés. A Stuk színpadára kiálló banda ugyanis egy egységes színvonalú és elsöprő erejű koncertet adott, melynek öt dalra kalibrált programjába épp úgy befért az elsőlemezes The Face of My Innocence, mint például a Nuclear Blast által tolt újról a címadó We Are the Nightmare és a Sightless Wisdom, sőt, így élőben még különösebb nívóbeli különbséget sem lehetett érzékelni köztük. Azt viszont igen, hogy mennyire hatott rájuk a Death; az Arsist nem ismerők képzeljenek el egy olyan (komplex) egyveleget, melyben a Chuck Schuldineri hagyományok a hc színtér által teljesen lejáratott göteborgi vonal legjobb pillanataival keverednek. James Malone magasabb fekvésű durva éneke, a rendesen megírt szólók, harmóniák, s a zenéjükbe kódolt lendület (gyorsabb dolgokat írnak a Death-nél) mind ezeket az összetevőket mutatja, aki mást mond, az hazudik, a bandáról szóló túlzott dicshimnuszoknak pedig nem szabad hinni. Az Arsis ugyanis nem zseniális, pusztán csak jó és profi, s ez a kb. 25 perc pontosan ezt támasztotta alá.


 
A norvég Keep Of Kalessin általam látott három koncertje közül ezen éreztem eddig a legjobban magam; a műsoridő hossza, a dalválasztás, a megszólalás és a tolmácsolás intenzív módja egyetlen gördülékeny, pillanatra sem tétovázó vagy bizonytalankodó előadásban kristályosodott. Obsidian Claw jellegzetes gitárkezelését, technikáját nem méltatom, elég annyi, hogy nem hiányzott még egy gitár a színpadról, s Thebon is kitett magáért frontemberként; bár egy kicsit gyűröttnek, fáradtnak tűnt, ez a hangján nem érződött. Új lemezük, a Kolossus (melynek kritikáját a lap alján találod) otthon eddig nem ütött be, a róla elhangzó két dal élőben mégis megmozdított bennem valamit, míg régebbről a szokásos Crown Of The Kings, Winged Watcher, Many Are We kombónál most csak az elhangzásuk tényét konstatáltam, mindenféle emelkedett többlet nélkül. Ebben közrejátszhatott az is, hogy mindhárom alkalommal kb. ugyanezeket játszották az Armadáról, nem állítom, hogy untam őket, inkább csak reális mértékűre állt be fényük, mert, mint mondtam a tejfelszőke brigád nem fukarkodott az erővel és a lendülettel – de most nem ezek voltak a csúcspontok. Az új szerzemények változatosabbnak tűnnek, az Armadán több dalban szembeötlően hasonló témákat, megoldásokat hallhattunk, amit sikerült mostanra kiküszöbölni, előrelépés tehát történt, koncerten is működnek a friss dalok, eszerint csak több idő kell a Kolossus feldolgozásához. Meglátjuk.

Az igazat megvallva a keményvonalas svéd black metal veteránját, a Mardukot középiskolás éveimben, majd’ tíz éve hallgattam utoljára. A Panzer Division Marduk utáni lemezeik meg sincsenek (talán már az az előttiek sem), elvétve hallottam csak róluk egy-két kósza tételt, de azok a beszerzésükre nem motiváltak, nem nyújtottak érdekeset számomra (még a La Grande Danse Macabre sem, holott azt sok ismerősöm dicsérte). Ezen okok miatt pontos szettel nem szolgálhatok, az Opus Nocturne, az Infernal Eternal, a Fistfucking Gods Planet és a Seven Angels, Seven Trumpets elhangzott, de a maradékot nem ismertem fel. Volt kontraszt az előttük szereplő norvégok, s az egyedüliként arcfestésben kiálló svédek közt; a black metal brutálisabb értelmezése mellett a színpadi fények is sötétebb hangulatot keltettek, továbbá Morganék programja változatosabb volt, mivel az első három gyors dal után rendre előkerültek a hosszabb, lassabb és hangulatosabb dalaik is az újabb harci indulók, s a régebbi kásás darálások közt. A négy éve mindig csak új énekesként emlegetett Mortuus villogó szemekkel gesztikulált s okádta a szövegeket, a hangulat súlyosbítása érdekében egyes dalok előtt sampler-bevágásokat is alkalmaztak sortüzekből, harctéri jelenetekből, egyetlen ponton hibázott csak a fellépésük: náluk éreztem először, hogy hosszú volt, az első két bandával ellentétben majd’ egy órát töltöttek a deszkákon, s nem tudtak elejétől a végéig lekötni. De annyira nem is bántam.

A leghangosabb ovációt, s a legnagyobb méretű testmozgást a kanadai Kataklysmnek sikerült kicsikarnia a zsúfolt és fülledt teremben tartózkodó szlovénekből, ami nem is csoda. Az évek során kialakított slágeres, fogós, dallamos stílusban íródott számaik, a hatásos szaggatások, kiállások, begyorsulások a combvastagságú reszelős, kávéfőzős gitársoundnak köszönhetően nagyot szóltak, de ezzel az egyértelmű funkciójú zenével, s ekkora tapasztalattal a hátuk mögött az lett volna fura, ha nem tarolnak a deszkákon, szóval ez volt a minimum. Az egybegyűlt nem kevés ember hálásan fogadta minden mozzanatukat, Maurizio Iacono énekes a tenyeréből etette a népet, s többször is szónoklatra ragadtatta magát a dalok előtt (később is totál közvetlenül lehetett velük csevegni az előtérben, szóval emberileg szimpatikus alakulat), én kb. a felétől mégis egyre türelmetlenebbül vártam a főattrakciót, nem tudtam kellőképp ráhangolódni Prophecy-től Prevail-ig a kötelezőkre. Az est egyik legnagyobb sikere azonban kétségtelenül az övék volt.


Nehéz feladat olyan Morbid Angel koncertbeszámolót találni, melyben nem ugyanazokat a dolgokat emelik ki a bandával kapcsolatban, Trey és Pete játékától kezdve egészen a tébolyult szólókig, a profizmusukig és az önmagukért beszélő dalaikig, stb. Ez persze nem baj, hisz tükrözi miért és mitől klasszikus és meghatározó banda ők, ám épp a fentiek miatt szabadjon most mellőznöm a tiszteletköröket, s nem térnék ki e dolgokra. Innentől fogva viszont elég lenne csak annyit leírnom, mely dalokat játszották, máris lehetne sorolni, kinek mi hiányzott volna (én is tudnék néhányat, pl. Day Of Suffering), milyen emlékek fűződnek az ezerszeri hallgatástól belénk ivódott dallamokhoz, riffekhez, és így tovább, és így tovább. Inkább olyanokra térnék ki, hogy a hosszú átszerelés alatt a lehető legidegesítőbb aláfestő zene ment, cserébe viszont nem volt maradéktalanul kielégítő a hangzás. Pete dobjai megdörrentek persze, a szólóknál Trey gitárja is kristálytisztán szólt, de a riffek eléggé összemosódtak, a másodgitáros Destructhor (alias Thor Anders Myhren a Zyklonból és a Myrkskogból) hangszerét nehezen lehetett kivenni, ami némileg beárnyékolta a felhőtlen örömöt. A régi-új énekes David Vincentnek is majd minden dal előtt volt valami monológja, a csípőtekergetése néhol eléggé feszélyezett, s a hangja is megkopott, messze nem volt olyan öblös, mint pl. az Entangled In Chaos koncertlemezen, valamint a nagy közkedvenc Chapel Of Ghouls legvégén Trey túljátszotta a szólót, s a közönségénekeltetés is kínos volt ugyanezen számban. Viszont elhangzott az a bizonyos Nevermore-ra keresztelt dal a hagyomány szerint I-vel kezdődő, még cím nélküli új lemezről. Így, egy hallás után nem szeretnék, s nem is lehet túlzott következtetéseket levonni, rossznak nem tűnt (olyan Domination-vonalú talán), de nem taglózott le. Viszont a többi jó volt, a következők hangzottak el ebben a sorrendben: Rapture, Pain Divine, Maze Of Torment, Sworn To The Black, aztán az új dal, Lord of All Fevers and Plague, Fall From Grace, Chapel Of Ghouls, Where the Slime Live, Blood On My Hands, Bil Ur-Sag, és a God of Emptiness, World of Shit (The Promised Land) páros egybefűzve. Utóbbi egyben a zárást is jelentette, ráadást nem adtak, ahogy senki sem az est folyamán. A legnagyobb pillanatokat számomra a Lord Of All Fevers...(mint személyes favorit no.1), a Rapture és a Sworn To The Black jelentette úgy, hogy a képzeletem pótolta ki azt, amit a hangzás és a körülmények elmostak. Azt viszont nem róhatom utóbbiak számlájára, hogy az egyetlen dalt, ami a David nélküli érát megidézte a Formulas Fatal To The Flesh-ről, hősünk bizony nem hozta olyan szinten, mint Steve Tucker, elkényelmesedett a visszatért énekes, így a tűz sem igazán volt jellemző. Nem volt ez tehát tökéletes koncert, "csak" jó, de megérintett annyira, hogy azóta nincs is kedvem mást hallgatni, mint az első négy Morbid Angel klasszikust. Azt tanácsolom, tegyetek így ti is.
Morbid_Angel_Kataklysm
Írta:
butch
2008. december 12., péntek, 09:41
Facebook:
butch 2008. december 12., péntek, 13:42
butch
Csatlakozott:
2008. augusztus 25.
Hozzászólások: 610
Nekem a M.A. régi kedvenc akiket még most is szeretek, a Marduk nem igazán, de ezt a lemezt akkor beszerzem és meghallgatom. Köszi az ajánlást!
emp 2008. december 12., péntek, 10:43
emp
Csatlakozott:
2007. december 17.
Hozzászólások: 2497
Köszönjük!

Én speciel nem vagyok oda meg vissza a Morbid Angyalokért, de a Rapture és a God of Emptiness páros miatt szívesen megnézném őket egyszer.

A Marduktól viszont ajánlom figyelmedbe a legutóbbi Rom 5:12-őt, mert egy igencsak változatos és minőségi anyag lett!
--
Olyan még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy!
Koncertek
Knights Call Tour 2018
október 21.,
Barba Negra
Death is Just the Beginning...
október 23.,
Barba Negra
Rise of the Underground Tour 2018
október 23.,
A38 Hajó
Uriah Heep
október 23.,
Akvárium Klub
20 Years of Chaos European Tour 2018
október 23.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
ReBuilt To Tour 2018
október 24.,
Barba Negra
Tony MacAlpine, Levi Fantasy
október 25.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.079 seconds to render