Rockmaraton 2010
2010. július 5-11, Pécs, Malomvölgyi Arborétum
„A rendezőség fenntartja az esetleges időpont- és helyszín- vagy műsorváltozás jogát.” – szoktuk olvasni a jegyek hátoldalán, de alig akad, aki ezzel komolyabban foglalkozik. A 2010-es Rockmaratonnal a hátam mögött én már fogok.

Aki nem tudná: a Rockmaraton 10 éve kerül megrendezésre a Pécs melletti Malomvölgyi Arborétumban, ennek örömére, és mert idén Pécs lett Európa Kulturális Fővárosa, a fesztivál minden eddiginél hosszabb, nagyobb, olcsóbb volt, 3 színpadon rengeteg fellépő, köztük sok külföldi – a reklám szerint ajándékfesztivál.

Szkeptikusként indultam neki az egésznek, aki legfeljebb annyit hitt el, hogy tömeg lesz; éppen ezért nem kapunyitásra, csak az engem érdeklő koncertekre érkeztem ki a nulladik napon. A táj annyiban változott, hogy a kökényiek kezdik feltalálni magukat, volt már egy udvarban gyrosos, valaki meg jó 100 méterre a bejárattól felállított egy kis sörsátrat. Amúgy minden a szokásos: sötétruhás alakok mindenhol, az ég kék, a fű zöld, a sörért a sor mérsékelten hosszú. Ekkor szereztem be a karszalagom (alig kellett várni, és végre nem papír!) és a programfüzetet is, ami a szúnyogok elhessegetésén túl kb. semmire nem lett jó. Az egy dolog, hogy gondolom már kinyomtatták őket, mire kiderült, hogy se Rotting Christ, se Pro-Pain, se Balfor, se Bilocate nem lesz, de ha valaki csak ebből a kétlapos vacakból akart informálódni, jó eséllyel lemaradt a kedvencei feléről.

A nulladik napon 6 pécsi vagy Pécsen jól ismert zenekar szórakoztatta a közönséget; olyanok, mint a Woodiez, akik a Hooligans előzenekara voltak áprilisban; vagy az ismert magyar metal számokat játszó Triton (Pokolgép, Ossian) és Siberia (Omen, Akela). Bemelegítésnek jó volt, estére simán betelt a Rockerek.hu sátor, másnap pedig sokan ébredhettek berekedve és fájó nyakkal.

A keddi napot azzal kezdtük, hogy megszívtuk a műsorfüzet miatt. A veszprémi Pigs Might Fly-t előrehozták egy órával (ld. fesztivál honlapja, amit ugye a sátrazók óránként megnéztek a magukkal hozott laptopon), helyükön az Insane-t találtuk. Ők épp próbálták a nem túl nagy létszámú közönség hangulatát fokozni „jópofa” kérdésekkel (Isztok eleget? Buliztok rendesen?), esetemben nem sok sikerrel.

Helyette a nagyszínpadhoz távoztam, hogy láthassam az X. feloszlás után újra összeállt Akelát. Az időjárás nem kedvezett az összegyűlt farkasfalkának, leszakadt az ég, mégis sokan kitartottak. A látványért mindenképpen megérte: Főnök és csapata ezúttal szó szerint farkasbőrbe bújt, úgy nyomták végig a koncertet. Nekem viszont elegem lett az zuhogó esőből, és abban az optimista hitben, hogy csaknem oszlanak fel már megint, távoztam szárazabb éghajlatra.

Cadaveresre sikerült visszaérni, útközben vetettünk egy pillantást a nagyszínpadra, ahol az Ossian zenélt tekintélyes mennyiségű embernek – a rock katonái egyre többen vannak valóban, főleg ha át kell az embernek verekednie magát rajtuk. Azért jutottak jópáran a Planet Noir sátorba is, ahol egy órán át ugrált a nép Cadaveresre, fülledt meleggel nem törődve, a banda meg kb. annyi szünetet hagyott, hogy meccseredményt kérdezzen.

Az utánuk következő The Idoru beállásával voltak gondok, talán egy erősítő szállt el, de megoldották, így nem voltam kénytelen megnézni a Pokolgépet az új énekessel, aki állítólag jó (nagyot tud sikítani, jeee). Végül színpadra lépett az Idoru, leginkább tesicuccra emlékeztető felszerelésben, de amennyit ugráltak abban a melegben… a szerény létszámú közönséggel is jól megtalálták a hangot, megtudták tőlünk, hogy már nincs Toxic – nem lett volna őszinte, ha megkönnyezik az áprilisi 5-10 fős koncert után. Mi pedig megtudtuk, hogy a dobosuk, Kocsis Máté apa lett =) Összehoztak pár emberre egy stage-divingot is, eljátszották jópár közönségkedvenc számukat (Refused day by day, Bury it all, Monochrome – ennek az eleje megint lemaradt, érdekes). Ráadásszámra nem maradt idő – nagyjából vége is volt a keddi programnak.

A szerda leginkább a punkoknak kedvezett, úgyhogy ki is hagytam. Utólag a német Varg-ot sajnáltam kicsit, amennyire tudom kb. ugyanazt alakították, mint Metalfesten: vörös-fekete testfestés, bőrpajzs, fáklyák, füst és viking metal.

Viszont annyi hasznom volt, hogy tudtam róla, hogy az Isten Háta Mögött egy nappal előbb lesz, így arra tértem vissza csütörtökön. A korai órának köszönhetően kevés ember – baromi meleg kombináció fogadott, valamint a bejelentés, hogy nincs szintis, tehát korlátozottak a lehetőségek, hogy mit játsszanak. Nem is lett ez életük legjobb koncertje, de a miénk se.

Nem is mentünk messzire, csak amíg a zenekarok helyet cseréltek, nézegettük a nagyszínpadon az Up The Irons-t, akik Iron Maiden tribute zenekarként melegítették a közönséget Blaze Bayley előtt. Nem voltak rosszak, bár engem pár éve az Iron Maidnem nevű kollégáik jobban meggyőztek. Mi viszont először és utoljára látni akartuk a Bridge to Solace-t, akik ugye megszűnnek. Az, hogy sose láttam még őket, menti azt, hogy egy darabig csak furcsállottam, hogy a tagok közül páran kissé barna bőrűek, meg azt sem értettem, miért kell magyar zenekarnak angolul beszélnie a közönséghez. Egyébként jól nyomták azt a HC valamit, díjazta a kb. 200 fős közönség is, az énekes időnként kiugrált hozzánk, hátha valaki majd vele énekel. Végül megoldódott a rejtély, miért nem ismerős nekem egyik szám sem, mikor az énekes a sokadik szám után közölte, hogy we are Death By Stereo… szóval kicserélődött az egyik (állítólag) legismertebb külföldi fellépő is. Az meg maradt rejtély, hogy mikor lesz a BTS.

A következő fellépő az egyik legjobban várt külföldi zenekar, az amerikai Walls of Jericho volt, aminek a legfőbb védjegye alighanem, hogy nem éppen nőies metalcore létére egy hölgy, Candace Kucsulain áll a mikrofon mögött. Őt most még jobban a szívébe zárhatta mindenki, mert még a legdurvább hörgést mellett/után sem felejtett el egy-egy mosolyt küldeni felénk, és éppolyan aktív volt, mint az ugráló-üvöltő közönsége. Olyan számok mentek le, mint az American Dream, The Prey és a Trigger full of promises, amik egészen megvadították a népet; azok nem is finomkodtak, a circle pit-ek és wall of death-ek magas számából is kikövetkeztethető, hogy sikerült elkapniuk a hangulatot. Nem csak a zenekar és a stílus rajongóinak volt maradandó élmény…

Utána egészen véletlenül pont Bridge To Solace-ra sikerült visszatérni sörözésből, csak addigra elment a kedvem tőle, a Culture of Denial-t meghallgattam, és ennyi. Közben a nagyszínpadon a véget nem érni akaró Dalriada koncert ment, nem tudtam eldönteni, ennyien szeretik-e őket, vagy már Ensiferumra gyűlnek.

Végül színpadra kerültek ők is a By The Dividing Stream-mel, alighanem az est fénypontjaként. Rengetegen jöttek el rá, ami nem meglepő, végülis az egyik legjelentősebb finn folkmetal zenekar. Ők pedig hihetetlen lendülettel kezdtek hozzá a fellépésükhöz, a szintis hölgyet kivéve félmeztelenül és valami szoknyafélében. Utóbbit még énekelni is hallottuk a Twilight Tavern-ben, szép volt. Aztán az Into battle közben hirtelen elsötétült és elhalkult minden; és sajnos ez nem a műsor részeként, mint azt a zenekartagok zavartságából leszűrhettük. A technikusoknak elég sokáig tartott a dolgot helyrehozni, ami alatt a közönség „Ensiferum! Ensiferum!” kiáltásai átalakultak „mi a f*sz van?”-ra. Végül sikerült megoldani a problémát, és a koncert hiba nélkül lezajlott, de a rossz szájízt szerintem a Toxic sátorban kiosztott 5 hordónyi ingyensör sem mosta le.
Egyébként gond csak a nagyszínpaddal volt, a Planet Noir felől hallatszott a Blind Myself zúzása, sörért tülekedés helyett őket meghallgatva ért véget az estém.
A Pécs felé menő buszon szép tömeg gyűlt fel, mivel órák óta ez volt az első járat. Ezt sose fogom megérteni, délután miért jártak óránként, ki megy akkor haza? Éjjel meg miért nem – ja a műsorfüzetben ez is kicsit másképp volt még. A taxisok jól jártak.

Másnap hallottam a rémhíreket az alaposan bereklámozott erotic showról, aki kihagyta, állítólag jobban járt, a két táncoslány nem felelt meg a Rockmaraton férfiközönségének. Nem akarom őket elképzelni, Ti sem.
Pénteken újra a legnagyobb melegben találtam magam a Planet Noirnál, ahol az Agregator adott egy rövid koncertet, 4 év után újra Pécsen. A dobosuk csak beugrott, mint kiderült, ehhez képest igen jól teljesített. Mikus Tamás az 50 fokos hőség ellenére jól be volt öltözve és igen energikus volt, csakúgy mint a közönsége, akik folyamatosan vele énekeltek és headbengeltek. A koncert elejéről lemaradtam, hála a buszokat késleltető tömegnyomornak, így csak egy Romok közt, egy Hattyútánc és egy búcsúzó Sötét éden, ami biztos, hogy volt. A közönség lelkesen követelte őket vissza, hiába.

Utána fogalmam nem volt, mi következik a hivatalos Isten Háta Mögött helyett, elmenekültem hűvösebb vidékre. Utólag sajnálom, hogy kihagytam az EDDA koncertet is, ahol Pataky Attila kicsit bedühödött, miután valaki megdobta egy paradicsommal…




Végül a hét egyik fénypontjára jöttem vissza; Mayhemre. Amire igen szép tömeg gyűlt össze, és kb. 40 percig vártunk a zenekarra. Ennek egy részét rá lehetett fogni, hogy a színpadon valamit nagyon építettek, hogy sokáig hangosítottak – kár volt, nem lett jó.



 
Végül csak elkezdődött ez is, sejtelmes kék, vörös vagy éppen zöld fények világították meg a zenekart, élén Csihar Attilát, aki papnak/pápának volt öltözve, így már értelmezhető volt az építmény: egy szószék, kicsit másképp. A füst miatt fényképezni egyáltalán, látni is sokszor alig lehetett. Csihar magyarul szólt hozzánk a számok közt („kurva jó itt lenni”), szidott minden vallást, felkonferálta a számokat, és egy akasztófa kötelet himbált – nem tudom ez kielégítette-e a közönséget, akik vérről és levágott marhafejről ábrándoztak. A teljesség igénye nélkül: My death, A time to die, Pagan fears, Ancient Skin, Freezing Moon, Cursed to eternity, Anti, Deathcrush, Illuminate Eliminate volt – mindezek kegyetlen hangerővel, különösen Hellhammer dobjátéka szólt olyan hangosan, hogy néha attól féltem, az én agyvelőm is hasonló sorsra jut, mint a Mayhem megboldogult énekeséé... Sajnos a kezdés csúszott csak, a befejezés azonban nem követte arányosan: rövid volt.
Fáradtság miatt letettem róla, hogy a nagyon beharangozott Sear Bliss koncertet megnézzem.

Szombaton Watch My Dyingra érkeztem meg, ahol jó hangulat és lelkes hajrázás fogadott a színpadon és előtte is. Eltűnődtem, hogy Kovács Attila helyére nem akarnak-e lassan keresni valakit, mert ez így kicsit foghíjas néhol. Mégis talán a legjobb WMD koncert volt, amit láttam eddig, az ének lehetett volna hangosabb, de amúgy jól szóltak. Volt Ohm, Fényérzékeny, Nicht vor dem Kind, Holtsúly, Hattyúdal, a közönség kikövetelte a Carbont, egy feldolgozás szám, (amiről nem jöttem rá mi, de azt mondták, ezentúl játsszák fesztiválokon) és ők voltak az általam látott első zenekar, akiket sikeresen hívtak vissza (Klausztrofónia). A szünetben a Rockerek.hu sátorból hallottuk az Ocho Machot, amint azt énekelték, „hogy jó, jó, jó, jó de jó nekem”, hideg sörrel az is volt.
Következett az ír Primordial, az egyik legjobb koncert a fesztiválon. Alan Nemtheanga olyan színtű beleéléssel adta elő a számaikat, hogy ez a szuggesztivitás azt is magával ragadta, aki addig nem ismerte őket igazán (pl. szerénységem csak a Bathory tribute zenekara iránt érdeklődtem - eddig). Nem tudom, meddig tartott vagy hány szám volt, No Nation On This Earth-t, Heathen Tribest, As Rome Burns-t és az Empire Fallst ismertem fel talán. Remélem még látom őket.

A koncert után kimentünk levegőért a nagyszínpadhoz, ahol korukat meghazudtoló energiával adták elő a Lord tagok az Egyedül-t, de miután az énekesünk végignézett a tömegen és azt mondta felénk, hogy „a nyugdíjasok is mozogjanak ott hátul”, jobbnak láttam továbbállni.
Amúgy sok morgolódást hallottam, hogy milyen dolog az, hogy a nagy magyar zenekaroké a nagyszínpad, míg a külföldieket száműzik a sátorba. Tetszik vagy nem tetszik, azokra többen jöttek el, ennyi az egész, nem fértek volna be sehová. Lordon szerintem többen voltak, mint ahányan a Planet Noir előtt egész nap megfordultak.

A Heaven Shall Burn rövid beállás után már színpadon is volt az intro jellegű Awokennel, minden tag vörös ingben, amit kb. 3 szám alatt sikerült teljesen átizzadni. Nem is csoda, a WoJ-hoz hasonlóan mozgalmas bulit csináltak; a közönségben folyamatos stage diving (erre főleg a lányokat bíztatták), ugrálás, és időnként wall of death mutatta, hogy ők is jól érzik magukat. Játszottak 3 számot az új Invictusról (The Omen, Buried In Forgotten Grounds és visszatérő számként a Combat) egy Edge of Sanity feldolgozást (Black Tears) és még jópárat a régebbi albumokról, az énekes folyamatosan kommunikált a közönséggel (akik szerencsére megértették, nem mindig szokták az angolt), időnként egy-egy „köszi”-vel meghálálva az aktivitást és a látványos rajongást.
Számomra ezzel a koncerttel volt vége a fesztiválnak, busz persze nem jött, így gyalog mentünk vissza Pécsre (bő másfél óra erőltetett menetben).
Vasárnap még lett volna néhány feldolgozás zenekar, csodás vizespóló verseny és persze a VB döntő; erre már nem voltam kíváncsi, éppúgy csak a „keménymag” maradt kint, mint ahogy nulladik napra is őket várták – emiatt érzem úgy, hogy nem hosszabb, hanem rövidebb lett a fesztivál, mint a megelőző években (6 helyett 5 nap). Nem baj – ebből elég volt ennyi is.

Rockmaraton_2010
Írta:
baathory
2010. július 13., kedd, 14:22
Facebook:
baathory 2011. július 21., csütörtök, 15:47
baathory
Csatlakozott:
2008. november 23.
Hozzászólások: 575
köszi
így utólag elolvasva én is :-$
Carrast69 2011. július 21., csütörtök, 13:12
Carrast69
Csatlakozott:
2010. december 28.
Hozzászólások: 127
fasza beszámoló, sokat röhögtem :-D
Koncertek
Totalitarian Black Attack
november 24.,
Supersonic - Blue Hell
Hellhammer Festival 2017: Winter Edition
december 5.,
Dürer Kert - Kisterem
Sólstafir, Myrkur, Árstídir
december 7.,
A38 Hajó
Angerseed, Nigromantia, Nemere
december 9.,
T-Boy Rock Klub
december 29.,
Dürer Kert
december 29.,
Strausz Ti Ti Tá
Septicflesh, Inquisition
január 7., 18:00,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.029 seconds to render