Amorphis, Leprous, The Man-Eating Tree
2012. január 08., Club 202
Kissé fülzúgósan, csupán egydimenzióban hajló nyakkal és a tegnap este látottak, hallottak miatt már hazafelé tartó, de még mindig valahol máshol szárnyaló lélekkel állok neki sebtében leírni az átélteket. Nem könnyű, túl sok volt a benyomás.


Kezdem ott, hogy vagy immunis lettem a füstre, vagy csak elszórtan dohányoztak az épületben. Hihetetlen! Nem kellett kétpercenként megtörölni a szememet, mint az eddigi koncerteken vagy éppen kukoricaszár égetéskor. Igaz, a finn The Man - Eating Tree színpadra lépésekor még csak harmincketten voltak a küzdőtéren (pedig a kapunyitás előtt szép sort sikerült összetoborozni), de az első taktusok előcsalogatták a kérészek módjára özönlő fotósokat, így máris mosoly foglalhatott helyet a nagyobb közönséghez szokott srácok és hölgy bevonuláskor még morózus arcaira. A zenebarátok is támadásba lendültek a hátsó sorokból, és az utánpótlás is erősebb volt, mint ahogy azt hittem volna. Így folyamatosan volt dolguk a bejáratnál éberen őrködő feketeruhásoknak. Lehet, hogy 20 óra körül vége lett valami érdekesnek a tévében, mert utána mintha többen érkeztek volna, mint előtte. (Itt teszek említést arról, hogy nem volt rendbontás. Megint. Szerencsére. Köszönet a szervezőknek és a rajongóknak ezért!)


 
 A frissen összeállt csapatnak ez volt a 12. fellépése a The Beginning of Times - Tour 2011-2012 sorozatban, így már elég kiforrott volt a szűk helyen kivitelezhető színpadi mozgásuk és a kezdeti megilletődöttség sem volt érezhető rajtuk. Igaz, egyikük sem teljesen kezdő. Sőt! Talán a legrutinosabbnak Vesa Ranta mondható, ő már az 1991-es Sentenced lemezen is dobolt, de a Poisonblack függőségem miatt Janne Markus gitárost is kiemelném. Úgy éreztem, hogy a kellemesen elszállós lassú vagy középtempós dalaik hidegben tárolt virágméz módjára hamar megkötött a közönség éhes és értő füleiben. Könnyű dolguk volt, ugyanis a zenéjükre barangoló léptek nem állnak messze a főzenekar, az Amorphis járta ösvénytől. Itt-ott még keresztezik is egymást. És ami a jövőjük kulcsát adhatja, az a Noumenában (nagy kedvenceim…) is vendégeskedő énekesük, Tuomas Tuomine, akinek hangja, kiállása, őszintének tűnő öröme sikerre viheti a csapatot. És, ez most nagyon önző megjegyzés lesz, ha gyorsabb és talán kevésbé fájdalmas, szorongó számokat is használnának fűszerként lemezeiken. A háromnegyed órás fellépésük végén jókedvében, vagy hálából Tuomas még koccintott is az első sorban, sörét valami csoda folytán ki nem lötyögető szerencsésekkel, a száraztorkúakkal meg szimplán kezet fogott. Ritkán mondok ilyet, de jobb volt őket hallgatni élőben, mint otthon a „puha” sámlin ülve. De ez a kitűnő hangosításnak is köszönhető, kiegyensúlyozottan szólt minden hangszer.
 

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Alig telt el egy év és újra leborulhattam a Leprous nagysága előtt. És méghozzá milyen egy év! Megjelent a nálam év lemezének számító Bilateral (189. hangpróba No1!) lemezük, mely sorrendben a harmadik norvég csapás a megújulni nem tudó metalvilág nyúzott, ráncos arcába. Így kell ezt csinálni! Ha nincs új a Nap alatt, kreálj magadnak egy új naprendszert és nevezd el Norvég avantgárd progresszív metalnak! Csak azt tudnám, hogy miért nem tudnak sikeresebbek lenni. Mert sokan nem ismerik még őket, az biztos. Nekem olyan érzésem volt, mint ha csak hárman tomboltuk volna végig az estjüket. Vagy csak túl elöl álltam. Kár is ezen agyalni, de tény, hogy kitörő ováció talán csak a negyvenöt perc játékidő vége felé kezdett kialakulni. Igaz, addigra már kisebb tömegjelenet forgatására elegendő statisztát össze lehettet volna szedni a küzdőtérről. A tapsok erejéből azért sejthető volt, hogy már az elején több szimpatizáns is előrevonult a csapolókamrák pultjaitól.


Nem meglepő módón a dallista velejét, csontozatát és húsát az új lemez adta. A Tall Poppy Syndrome második album két száma (Passing, Dare You) csupán a nyirokrendszert jelentette. És a White című, legmegahiperűberdaluk ezúttal elmaradt. A következő magyarországi fellépésükkor ezt majd a szemükre is fogom hányni, hogy micsoda dolog ez, kérem! További meglepetéssel is szolgáltak az őket ismerőknek. Az elején játszott számok többsége (a maga módján) kitűnően hozzásimult az első fellépő tempójához, hangulatához. És akkor a zenéjüket nem ismerőknek hidegzuhanyként megérkezett a zúzósabb oldaluk tele nyakatekert ritmusképletekkel, szaggatásokkal, üvöltéssel, és olyan energikus színpadi mozgással, hogy az automata fotógépek a folyamatos fókuszálástól csapágyasak lettek. Kontrollcé-kontrollvé: Így kell ezt csinálni! A keverőpulton viszont elkelt volna egy kis csavargatás. Kényes ízlésemnek Einar Solberg szintijére kellett volna még pár szögperc. Amúgy élvezhető volt a hangzás.


Az előzenekarok hálátlan szerepét, a konfekcióosztály és hanghordozórészleg készletcsökkenésének menedzselését a két banda tagjai felváltva vállalták koncertjük után. Így alkalom nyílhatott spontán beszélgetések, fényképezkedések kialakítására a lelkes magyarokkal és szlovákokkal (mert a Magyar ex-Köztársaság /vagy ex-Magyar Köztársaság/ határainkon túlról is érkeztek páran). Nem is álltam ellen Øystein Landsverk gitáros bólintásának, amelyet vagy nekem szánt, vagy csupán Amorphisék dallamait ette nagykanállal. Az én angolságommal, ami megfelel egy vágásra tenyésztett Limousine szarvasmarhaborjúéval, sikerült vele beszélgetnem vele az élet dolgairól és még egy közös fotót is köszönhetek egy kedves, még stabilan állni tudó fiatalembernek (akinek ezt ezúton még egyszer megköszönöm!). És ha már a dicsekvés rostáján fennakadt rögöket tárom a tisztelt olvasó felé, megemlítem, hogy miközben az est utolsó és fő fellépője kellékei kezdtek a helyükre kerülni, sikerült pár kósza és hihetetlenül rosszul megfogalmazott mondatot váltanom Tobias Ørnes Andersen dobossal. Neki minden bizonnyal csupán időpocsékolás volt mindez, de nekem egy felejthetetlen élmény. A fellépőruháikért pedig ismét csak gratulálok, jól áll nekik, egyediek!


Nem húzom az időt tovább, hiszen a legtöbben, mint a Club 202-ben tegnap este gondolom most is, a finn Amorphist várják. Nem lesz könnyű dolgom, hiszen rengeteg igazi rajongót szerzett a 21 éves fennállása alatt a zenekar én meg csupán kispados csodálóként az Elegy albumukat ismerem tőlük töviről-hegyire. A régebbieket csak felületesen, a Tuonelától fogva pedig alaposan, de koránt sem kívülről minden hangjegyet.


A másfél órában igazi slágerturmixot kaptunk. A death-es korszakuk gyümölcseiből is megkostolhattunk kettőt (a számcímekkel erősen gondba vagyok), de természetesen a tavasszal megjelentett The Beginning of Times volt a főszerepben. És hogy a közönség mennyire alaposan ismeri a Kalevala-megéneklőket mi sem bizonyítja jobban, minthogy bármely albumról is játszottak ütemre mozgott az egész tánctér, egyszerre énekelte gondolom hibátlan angolsággal a refréneket és fáradhatatlanul egyforma ovációval köszönt meg minden dalt. Öröm volt látni, felemelő volt hozzáadni a belőlem kiáradó rezdüléseket. A hangzást ezúttal tökéletesre sikerült beállítani, minden hang jó katonaként elfoglalta a neki kijelölt helyet.
Amíg a dalok 100%-osnak tűntek az előadás sajnos nem. Tudom, nem ez volt a turnéjuk első állomása és nem is fiatalok már, de Tomi Joutsen frontembert leszámítva szinte alig volt mozgás és a közönséggel is csak az örök mosolyforrás Tomi Koivusaari vette fel a szemkontaktust, habár ő is a legtöbbször elbújt oldalra a saját kis kijelölt territóriumába. És lehet ellenvéleményt alkotni, de igenis fontosak a külsőségek is, nem csak a vitathatatlan zenei tudás. Ezen elemektől lesz több a koncert szimpla színpadi próbánál. Viszont volt közönségszavazás, amivel eddig nem találkoztam sűrűn. Az Elegy lemezről lehetett választani az Against Widows és az On Rich and Poor zseniális opusok közül a roppant demokratikus, ám annál hangszálgyilkosabb „sikíts, ha ezt akarod hallani” kiválasztási módszerrel. A második szerzeményt hallhattuk, habár én jól megzavarva Tomi Joutsen talár nélkül megjelent döntőbírát, hangommal egyforma intenzitással törtem a népitató használaton kívüli talpas poharait. Hiába, na, mindkettőt egyformán vágytam.


És hogy egy óra elteltével egy kis levegőhöz jussunk megtörték a dalfolyamot a fellépők bemutatásával, ami hosszúra, viszont annál humorosabbra sikeredett. Megtudhattuk belőle, hogy Esa Holopainen éppen házat épít Finnország hegyeiben, azaz a tengerszint felett másfél méterre, így ha van olyan Amorphis fan, aki a honi építőipar kiképzett, de jelenleg megbízás nélküli képviselője az ne várjon tovább, vegyen egy repülőjegyet, két pár gyapjú zoknit és irány az Esa-lak!
És egyszer minden jónak vége szakad, a színpad váratlanul megüresedett. Ahogy ilyenkor normál esetben lenni szokott az elsötétített emelvény arra késztetett minden 150-es pulzusnál magasabb értékkel magában vért keringető embert, hogy tapssal, az együttes nevének ritmikus üvöltésével és minden egyéb zajkeltő módszerrel sámán módjára visszavarázsolja kedvenceit. És az ősi nomád vérben még elrejtve fellelhető mágikus képesség, vagy csak az előre kitalált koreográfia csodát tett, újra kedvenceink léptek a pódiumra. És mi más következhet ilyenkor, mint a My Kantele és zárásnak a Silver Bride, csak hogy legközelebb is biztosan megnézzük őket! Fantasztikus!
Mit lehet ezek után még mondani? Köszönöm az estét!

Amorphis_Leprous_The_Man_Eating_Tree
Írta:
bahon
2012. január 9., hétfő, 19:20
Facebook:
Izzi 25 2012. január 12., csütörtök, 18:59
Izzi 25
Csatlakozott:
2011. november 11.
Hozzászólások: 51
Ideértem...jó volt!! Én nem éreztem az emberi "elemek" hiányát belőlük. Volt hogy elég közel álltam a színpadhoz és Esa - a jobb oldalon álló - gitáros nagyon sokszor felnézett/kinézett ránk és mosolygott is! Az énekes is, aki humoros is volt..szóval... Egy gitárostól én nem várnám el, hogy keresztül kasul rohangáljon a színpadon. Lenne ott bábeli zsinórkáosz..stb. (hrhr) Főleg ennyien egy ilyen pici helyen.
Nekem - mint nőnek - a látványelemmel semmi de semmi bajom nem volt. (Sőt..!) Igényes volt minden tag...nem fokoznám..

Bathoory által belinkelt szetliszt volt a valós. CSak onnan tudom, hogy én kértem/kaptam egyet a helyszínen. ^^

Sajna pár szerettünk - ahogy lent nálatok is olvasom - nem volt ott... de az év még csak most kezdődött el!!!
bahon 2012. január 11., szerda, 18:39
bahon
Csatlakozott:
2007. március 29.
Hozzászólások: 2838
Peti, ne bánd, mert valószínűleg gyatra minőségű volt a (b) . Ezt azért gondolom, mert Amorphisék alatt valaki egy korsóval bedobott a tömegbe. :-)

Kisalmad látod, ezért kell minden nap feljönni a Fémforgácsra! Meg inkább erre szokjon rá az emberfia, mint a zacskóra... :-D
Kisamlad 2012. január 10., kedd, 23:45
Kisamlad
Csatlakozott:
2012. január 10.
Hozzászólások: 1
Nahát még mindig nagyon bánatos vagyok miatta, hogy kihagytam... De legalább a vizsgáim meglettek... bár ha nem zacskóban élnék és figyeltem volna mikor lesz koncert nem kérdés....a vizsgákat hagytam volna ki... :-D
lostmind17 2012. január 10., kedd, 22:09
lostmind17
Csatlakozott:
2011. július 31.
Hozzászólások: 53
Fájdítsd csak a szívemet Mikike. :'(
baathory 2012. január 9., hétfő, 20:16
baathory
Csatlakozott:
2008. november 23.
Hozzászólások: 575
Ez nekem is tetszett |-D
Meg az egész, azt az apróságot leszámítva, hogy nem voltam ott - bár ki tehet róla..
Amúgy ha a számcímek kellenek, setlist.fm-en általában lehet puskázni, bár néha az is téved.
http://www.setlist.fm/setlist/amorphis/2012/club-202-budapest-hungary-53d16fb5.html
oldboy 2012. január 9., hétfő, 19:38
oldboy
Csatlakozott:
2008. július 25.
Hozzászólások: 1832
"Az év eddigi legjobb koncertje!" (hrhr)
Hát igen, így január 9-én ennél ütősebb felvezető szöveget ki se találhattál volna!
Elérted, hogy már ezen első mondatot olvasva röhögjek egy jót! ;-)
Koncertek
Maximum Evocation Tour 2017
október 26., 20:00,
Barba Negra
Igorrr, Broken Note
október 26.,
Dürer Kert
Anathema - The Optionist Europe 2017
október 27.,
Dürer Kert
20 Years Of Plays Metallica By Four Cello
október 27.,
Művelődési Központ (MOM)
The Wrong Tour to Fuck With Europe 2017
október 27.,
Supersonic - Blue Hell
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.026 seconds to render