25. Rockmaraton
Dunaújváros, Szalki-sziget, 2015.07.13-19
Irtóztam mindig is a Rockmaraton fesztiváltól. Ennek valószínű az volt az oka eddig, hogy kint a puszta közepén tartották, ahol nagyjából már a földigiliszták és vakondokok is megsültek a föld alatt, annyira meleg van. Por, idegesítően nagy igénytelenség, és még sorolhatnám. Az már csak hab volt a tortán, hogy tőlem hihetetlenül messze szervezték. Lehet, hogy a 25-ödik 'maratonra kellett éppen lemennem, hogy pozitívan csalódjak az egészben, ki tudja. Végeredményképp viszont egy többnyire jó véleménnyel zártam az egész rendezvénysorozatot.

Mint minden alkalommal a kritikáimban, most is kitérnék picit az alapokra; adva van egy 25 éve folyamatosan megtartott rock/metal banzájkodás. Egészen idáig - ha helyesek az értesüléseim - csak Pécsett tartották meg a fesztivált, ám most valami okból kifolyólag egy sokkal szimpatikusabb területre, Dunaújváros (vagy régi nevén: Sztálinváros) Szalki-szigetére költöztették be az erezdelahajamat, hogy aztán itt örvendeztessük egy kerek hétig a városka lakóit.

Szó, ami szó, biztos tele volt a helyiek mindene már a fesztiválozókkal vasárnapra.

0.

Jómagam vasárnap reggel érkeztem meg a fesztiválterület elé, ám szomorúan kellett konstatálnom, hogy a több, mint 10 éves Hegyalja Fesztiválos rutinom itt nem segít; a szervezők konokul zárva tartották a kapukat, egészen délután 4-ig. Mondanom sem kell, a tűző napon, dögmelegben ez annyira nem volt egy könnyen teljesíthető mulatság. Egye-fene, gondoltam, pár sör addig belefér...

A melegre való tekintettel mondom csupán azt, hogy sajnos pontos volt a nyitás. Ami még sajnálatosabb, hogy a fesztiválozók közel háromnegyedének ugyanarra a rugóra járt az agya, mint az enyém, ergo irgalmatlanul nagy sor alakult ki a bejárat előtt. Még melegebb lett, még kevésbé tudtam ezt tolerálni, de csekély fél óra várakozás, illetve csomagvonszolás után sikerült beügyeskednem magam a területre, majd miután levegőt is kaptam a sátorfelállítás után, szemügyre vehettem, mi vesz körül.

A terület maga kifejezetten zöldövezetre lett kialakítva; itt-ott fák, bokrok, szép zöld fű, kék ég, ahogy az kell. Már ekkor álltak a különböző merchandise sátrak, valamint a megszámlálhatatlanul sok kajálda/piálda is. Ami külön pozitívum volt, hogy egy off-rock sátrat is felvertek, ahol - legnagyobb meglepetésünkre - asztali szerepjátékokat lehetett pörgetni, kockával, mindennel. Szemem-szám tátva maradt attól, mit összehoztak, nagyon dicséretes!

Angol wc (ahogy egy cimborám poénkodna ezzel; washington club, hahaha...) valóban volt, ám nagyon kevés. Hiányoltam továbbá a borokat, ami persze ismét tokaji beidegződés, ám relatíve jó áron kínálták számunkra a szeszeket; ha volt az embernek egy korsója, akkor 400 volt a sör, bár volt 2 sufni, ahol reggel 9-től este 7-ig 250 volt, amivel toronymagasan rávertek Hegyaljára (vagy ezt ne mondjuk, mert halottról vagy jót, vagy semmit?), de gyanítom, sok más fesztiválra is. Kint meglelhető volt még egy saját kézben lévő kocsma, ahol szintén volt minden, kivéve a jó öreg furmint. Az én meglátásom szerint egyáltalán nem rendelkeztek a tulajdonosok üzletpolitikával, mert pontosan ugyanolyan áron adták az itókákat, mint odabent, ergo indokolatlan volt kimenni, mert se wc, se zuhany, semmi nem tette vonzóbbá azt a hörpintőt. Itt egyébként a fesztivál végéig hitegettek minket, hogy legalább valami érdemi zenehallgatási funkciót meg tudunk oldani, ám tüzetesen a "min-dig-lesz-nek-rokkereeek!" és társai üvöltött a magnóból, ami kissé lelombozott. Zárójeles megjegyzés, hogy a fesztivál végére már ölni tudtam volna egy legalább 20 dB-n szóló Wardruna-ért... ennek ellenére nyugodalmasan, ismerkedős feelingben költöttem el a vasárnapot. Hajnalban azért kapott a terület egy zuhéjt.

1.

Felvirradt a hétfő, minden undok felhőjével; a hajnali eső nem tágított, egészen kora délutánig szórakoztatott minket, hol hevesebben, hol szórványosan. Amint megérkezett a fotós kollegina, egyeztettünk, mit érdemes megnézni, mit nem. Próbáltunk a nagyobb nevekre összpontosítani, ennek jegyében barangoltuk be az aznapi felhozatalt. Az átfedések miatt sajnos nem tudtunk minden bandát lekapni nektek, aki jó volt az adott napon, de legalább említést mindenképp teszek azokról, akik fontosak voltak.

Mindenki kész? Nos, akkor lássuk...

A Monster aréna fogadta magába a tarajosság igazi eszenciáját kicsiny hazánkban, nevezetesen a Barackcát. Nem túl formabontó szövegviláguk, illetve kifejezetten eltúlzott punk-szagú életérzésük egyből megtalálta a célközönséget, a nyitó tétel után özönlöttek a helyszínre a felvarrós, párducmintás felvarrókkal, biztosítótűkkel felszerelt, ekkor még kifejezetten tiszta punkok, hogy hatalmasat őrjöngjenek erre a nagyágyúra. Bevallom, annyira nem kötött le az "oi oi oi", így követtem fotósomat a Soproni nagyszínpadhoz.





Itt kérem már 18:30-tól egy ténylegesen nagyágyú lépett fel; az Omen a kilencvenes évektől borzolja a magyar heavy metal rajongók kedélyeit. Feleslegesnek tartom, hogy felsoroljam azt az irgalmatlanul sok hanganyagot, illetve formációváltozást, ami az Omen életében bekövetkezett. Ami viszont biztos; pokolian jól szóltak, a hangulat a tetőfokára hágott. Omen-es lobogó a háttérben, a banda pedig designosan beöltözve bőr-, illetve farmercuccokba, melyeken itt-ott szakadások, felvarrások, sötöbö volt látható. Itt azért tobzódtak a farmermellényes, felvarrós legények és lánykák a közönség soraiban. Jó volt látni, hogy egy kisebb tömeg azért összegyűlt, olyan pár száz ember, hogy végigtombolják a produkciót, leginkább hajrázással és metalvillázással.

Említés szintjén írnám le, hogy menet közben elkezdte poénokból és elvetemült dalszövegeiből rémhadjáratát a Kovbojok, szintén a Monster arénában. Dalaik amúgy is számomra a műviccesség leghatalmasabb palettáján szerepelnek, de meg kell jegyezzem, volt pozitív is a fellépésben; az eddig hosszú, vörös hajú gitáros srácon most Bathory-s póló volt. Mivel azért számomra a Kovbojok nem túl nagy szám az enyhén punk szagú produkciójukkal, az eléggé lineáris műsorról nem is beszélvén, inkább visszavándoroltunk A nagyszínpad elé.
 

 

A Rómeó Vérzik csapata lépett porondra, este nyolc órai kezdéssel, meglepően nagy embertömeggel a színpad előtt. Tipikusan a popmetal/poprock kategóriájába tartozó zenekar ők, már ha nem tudná valaki, ugye. Szakadt nadrág, trendi cuccok, fülbemászó dallamok, fiatal lánykák sikongató egyvelege a kordon előtt. Nagyjából ennyivel lehetne jellemezni őket. Nem mondanám azt, hogy túlságosan tartották volna a kapcsolatot a közönséggel, viszont a hangulat böhömjó volt. Természetesen igen könnyen ki lehetett szúrni a daliás férfikisérőket a tömegben; míg a csajok csápoltak a zenére, a srácok baltává vált arccal várták a végét...


 

 
Ismét Monster; a Rózsaszín Pitbull lépett a dobogóra, hogy tovább folytassa az elkezdett punk-hullámot. Nekik nagyjából az összes klasszikus nótájuk felcsendült, kezdve "az isten b*ssza meg" névre keresztelt hatalmas sikerrel. Továbbra sem pártolom annyira a punk muzsikát, és mivel épp van egy kis időm szusszanni, kedves fotósommal együtt elballagunk valamit habzsolni.


 

Mire visszaérünk, a Nagyszínpadtól hallani lehet: Te ugyanúgy akarsz, ahogy én Téged...vagyis elkezdődött a Road még inkább tinilányokat hívogató fellépése. Ezen a színpadon eddig úgy néz ki, kivétel nélkül jó hangosítással reccsennek fel az előadók. Nem tudom, ki-hogy van vele, de én kissé sokadszori szájízzel konstatáltam; a Road-nak gyakorlatilag a Nem kell más c. száma az, amit egyrészt végtelen permutációban képesek eljátszani, másrészt szinte csak ebből tudnak táplálkozni. Azt hiszem a zenekarnak az említett számon kívül a legjellemzőbb vonása a szavakkal leírhatatlan fizimiskával bíró gitáros, aki pepita-mintás nadrágjában ugrabugrált balra-jobbra. Mindenesetre itt még több őrjöngő lányka borult szerelmetes párja karjaiba erre a dalra, hogy aztán továbbra is az elbűvölő szexi kisasszonyok táncával bűvöljék a férfiakat a megfelelő háttérzenére.


 

 

Bevallom, sokkal jobban érdekelt a mai napon a budapesti Kill With Hate fellépése. Végigböngésztem, kik azok, akik tuti érdekelni fognak, a mai napra pedig Ők a tuti befutók. Először sokáig nehéz falat volt nekem a zenéjük, aztán valahogy megszerettem. Mostanra a magyar underground egy eléggé jó mesterpéldányának tartom a Hate-et, ráadásul Gyémánt Krisztián Sin of Kain-jét is sokszor láttam élőben, így az alap megvolt, hogy élvezzem, amit produkálnak. Nem is kellett csalódnom; komplex gitártémáktól hemzsegő zenéjük éppolyan összetett, mint brutális. Krisztián hangja velőt rázó kegyetlenséggel csattant fel a mikrofonban, a bandát pedig egyébként gitártémáival az a Kovács Attila terrorizálta, aki hajdanán a WMD-t és a Nervekiller-t tébolyította szintén nyakatekert megoldásaival. Remek show volt, csak kár, hogy vége lett.


 

 

Én a hétfői napra a Konflikt-ot terveztem be utolsónak. Ők azért ebben a műfajban tényleg bitang jók, továbbá a tény sem mellőzhető; a kilencvenes évek óta létező banda, annak ellenére, hogy szlovákok, megtiszteltek minket, és magyarul szóltak hozzánk, ami nagyon kedves gesztus volt tőlük. Határtalanul jó partit toltak, ez az a fajta punk, amire én is azt merem mondani, jobb, mint a nagy átlag. Bár ki tudja; lehet, csak nem értem a dalszöveget. Mindenesetre kegyetlen bulit toltak le. Miután megnéztük őket, nyugovóra is tértünk; számunkra az első nap ennyivel záródott.

2.

Szerencse, avagy szerencsétlenség, még nem tudom, ám süt a nap, tehát nem vagyunk szomorúak. A programfüzet rövid végigbogarászása után rögtön feltűnik, ez a mai nap már elég kemény dió lesz...és még csak kedd van. Harmadszori végigfutásra azonnal realizálódott, ez bizony a hardcore és thrash napja lesz. Lássuk hát, kiket hozott ma össze a szél.


 

 

Rögtön egy hatalmas pofonként ébresztette fel a kókadozó embertömeget a Nuclear Assault. Az amcsi thrash metal banda a nyolcvanas évek közepén alakult, New York-ban. Felsorolhatatlanul sok anyaguk van, sokszor volt tagcsere, ne is menjünk bele. Ami viszont szívmelengető, hogy a korai kezdés ellenére is tekintélyes embertömeg jelent meg. Ez nagyon örömteli volt, reméltem, hogy nem fogják megszívni azok a zenekarok, akik korán kezdenek. Több thrasher arc materializálódott hirtelen, mint amit az agyam egyszerre be tudna fogadni, de jól is van ez így, nagyon ördögi és pontos műsort vert le a Nuclear Assault. Kicsit azért felettük is eljárt az idő, ez látszódott, ám nem láttam jelét annak, hogy ne élvezték volna, amit csinálnak.


 

 

Úgy elrepült az idő, hogy észre sem vettük, már majdnem le is maradtunk a Blind Myself bulijáról. Az egyesek szerint "mogyiszedegető" tánckultúrára hasonlító mosholó tömeget összehívó budapesti banda sosem okozott csalódást nekem, reméltem, most sem lesz ez másképp. Új gitárost üdvözölhetett a banda, bár a nevét ne kérje senki se tőlem számon… rossz a névmemóriám. Természetesen szokásos formájukat hozták, megmozgatták a népet, Gergő pedig a felkapottság minden jele nélkül tartotta a néppel a kapcsolatot. Nagyon jó műsor volt, úgy érzem, egy olyan formáció a Blind, ami sokáig fogja még húzni idehaza. Ugyan akkora őrjöngés nem alakult ki, mint várná az ember, kellemes hangulatban költöttünk el egy Blind bulit.


 

Ügyesek voltunk, siettünk, így elkaptuk pont kezdésnél a Moby Dick-et. A szintén ősi, magyar thrash-legenda 2002 óta veretlenül bombázza hazánkat slágereivel. Nálam talán legmeghatározóbb tételük - akár szégyen, akár nem - a Zsibbad az Agyam. Schmiedl Tamáson mindig azt nevettem csak, hogy az arca túl kedves ahhoz a fajta zenéhez, amit évek óta nyomnak. Tömeg szerencsére még mindig volt, Tamásék pedig jó hangosítás mellett szórták a népre a Moby Dick klasszisokat.


 

 

Míg fel nem lépett az Agnostic Front, nem gondoltam, hogy ennyi ember be tud préselődni a Monster arénába. A nyolcvanas években alakult crossover thrash/hardcore azonban bebizonyította, ez biza lehetséges. Rommá varrt, rosszarcú tagokból álló formáció ez, számomra az énekes produkciója pedig egy rappert idézett elsőre, míg rá nem jöttem, ez a tipikus Agnostic Front hangzásvilág. Szegényt azért néha féltettem, olyan arcot vágott, mint egy tüdőbeteg vakondok. Az is tény azért, hogy a hangzatos, ám egyszerű gitártémák és dalszövegek sokakat mozgattak meg egyszerre, tombolt rendesen a 'maraton.




 

Maradt kemény 10 percünk, hogy átérjünk a Destruction-ra. Nem vagyok nagy thrasher, ám nekem is sikerült párszor beléjük botlanom az évek során. Legendás német thrash-sel van dolgunk, mely legalább annyi anyaggal büszkélkedhet, mint a Nuclear Assault. Zenéjük számomra picit szimpatikusabb volt, zordabb, kicsit talán blackesebb volt az összkép. Rommá szegecselt bőrmellény, designos, megcsavart mikrofonállvány, kegyetlen gitártémák, jó hangzás. Komplex megoldásaik, illetve profizmusuk a színpadon azonnal átjön bárkinek, nemhogy egy olyan, thrash metalhoz laikus embernek, mint nekem. Elég sok libbenő hajtömeget láttam ahhoz, hogy levonjam a konklúziót; a buli úgy alakul, ahogy a fanok elvárták.


 

 

A Monsternél a The Black Dahlia Murder kezdett pengetni, nem sokkal este tíz után. Ők amúgy a nap folyamán a színpad melletti ivónál dedikáltak is a népnek, bár meglehetősen rövid ideig. A koncerten viszont a közönség elég vegyes volt; mostanra már felismertem egy-két fesztiválarcot korábbi koncertekről, így kaptam egy képet arról, milyen összetétele van a shownak. A thrashertől kezdve a blackeren át sokan megfordultak itt. A The Black Dahlia Murder egyébként Elizabeth Short gyilkosságáról kölcsönözte nevét, majd a XXI. század elején alakultak meg emígy. A dallamos death metal egyik nagy zászlóvivőjéről beszélhetünk, zenéjük pedig pontosan azt szolgáltatta, amit a stílusirányzat rejt magában. Elég jó volt ismét a hangosítás, hála az égnek én ki tudtam szedni dallamokat a hallottakból, bár lehet a black metalon edződött dobhártyám fogadta be könnyedebben ezt a zenét.


 

 

Az estét a szintén amerikai Death Angel-lel zártuk. Már láttam őket, még 2009-ben, Tokajban, így nagyon vártam, mit alkotnak ezúttal. A
korábbi energikus, szimpatikus énekesnek viszont nyoma sem volt, helyette egy borzos hajú vokalista kapta maga elé a mikrofont. A legrosszabb az egészben, hogy elméletileg ez az ember ugyanaz, mint akit akkor láttam, de akkor sem volt olyan erős, mint amit anno. Zeneileg nagyon jók voltak ismét, ám az a fránya színpadi show...kicsit szomorkásan ugyan, de távoztunk.


 
Most volt először időnk körbejárni ismételten az egész terepet egy kajálással egybekötve, így sikerült egy-két igazi fesztiválarcot lencsevégre kapnunk, kiknek hol borvirágos, hol sörtől illatos arca mászott a kameránk elé. Akinek nem inge...

3.

Mostanra kezdett bennem realizálódni, mi az, ami zavaró a fesztiválban.

Egyrészt nincs hűvös, hiába van árnyékban az ember. Ez lehet, Dunaújváros speciális skillje, de én inkább a botrányosan meleg időjárásra gondoltam. Ott volt viszont az, ami koncerthallgatás közben zavaróbb; túlságosan közel vannak egymáshoz a színpadok, legalábbis számomra. Ha kijöttem a Monsterből, simán hallottam, mi van a Nagyszínpadon, vagy éppen a Shortscore Pit-nél.

A Tales of Evening számomra egy kifejezetten sablonos, női énekessel tarkított metal jellegű muzsika, így nem fecséreltem rájuk az időt, inkább regenerálódtam.


 

 

Ami viszont jóval kecsegtetőbb volt, az az orosz Arkona. Hallottam már róluk, hogy folk jellegű metalt nyomnak, amibe azért más elemeket is belecsempésznek, így meg akartam mindenképp nézni, ha már tiszteletüket tették nálunk. Az eredmény felülmúlta azt, amit hallottam. Az énekes hölgy - habár nem róla mintázták a makulátlan szépség fogalmát -, gyönyörű hanggal rendelkezik, mind a dallamos énekhez, mind a károgáshoz/hörgéshez. Először azt hittem, hogy nem is nő az énekes; azt gondoltam, nő nem tud ilyen jól hörögni. A műsor jó hangosítást kapott, kiválóan szólaltak meg, vérprofik. Azt hiszem, meg fogom hallgatni jónéhány tételüket biztos, ami biztos. Nehogy még rászokjak itt az ilyesmi zenékre. A tömegnek is tetszett a mjúzik, mindenki elégedett volt hát. 


 

 

Megtekintettük a budapesti Omega Diatribe-ot is. Náluk elég komolyan néz ki Komáromi Geri, aki énekesként ugyanolyan hátborzongató, mint kinézetre. Számomra nem szokatlan a testmódosítás világa, mégis rossz érzések nélkül, objektíven mondom; ha találkoznék vele este a lakásom folyosóján, ahogy bámul rám a nagy, földönkívüli szemeivel, esélyes, hogy kislányként sikoltozva rohannék ki a lakásból. A kinézet ellenére van a design-ban némi idegen hatás valóban, és míg ők saját magukat Extreme Groove Metal-nak titulálják, számomra sok metalcore, grindcore, matekmetal elem is felbukkant muzsikájukban, ami egyáltalán nem hátrány, csupán én nem egyszerűsíteném le őket extreme groove metallá. Tetszett a produkciójuk, az anyaguk pedig elég hamar bejárta az underground metal rajongóinak táborát. Remélhetőleg sokra viszik még a srácok.


 

 

A Nagyszínpadon a Dalriada lépett az emelvényre, tíz óra magasságában. Hazánk egyik legismertebb, dallamos, fülbemászó tételeket felvonultató folk metalból táplálkozó bandája szinte mindenkinek a szeme előtt van a dekoratív énekes hölgy, illetve színpadi megjelenés miatt egyaránt. Jelenleg egészen egyszerű maskarát öltöttek; fehér ing, fekete nadrággal, mely úgy láttam, valamilyen bőr jellegű anyagból készült. Népes tábor gyűlt össze, a profi hangosításnak köszönhetően pedig bömbölt rendesen a folk életérzés. Néhány forma a közönségben hatalmas ivótülkökkel közlekedett, majd ezt a remek eszközt lóbálták számok közben. Teljesen vegyes volt a nézőközönség összetétele; a szigorú arcú blackerek ugyanúgy megnézték, mint a folk fanatikusok. Utóbbiakat egészen könnyen ki lehetett szúrni; volt, aki hatalmas bundában érkezett meg a fellépésre, nem tudom, hogy bírta azt a meleget ilyen cuccban. Sok rajongó fekete festékcsíkkal díszítette oldal irányban az arcát. Gyanítom a kemény folk mag a Korpiklaani-ig maradt ugyanebben a gúnyában.


 

 

Elindult idő közben a Monster-ben az egyik legnagyobb hardcore punk név műsora is; a The Exploited-et szerintem nem kell senkinek sem bemutatni, aki némileg belecsemegézett valaha is a punkba. 1979-től aktív a formáció (micsoda véletlen, ekkor jelent meg a Nyolcadik Utas, hahaha), ők is bővelkednek hanganyagban. Azt hiszem anno a Punks Not Dead-el robbantak ők nagyon be a köztudatba, ’81-ben. Szerintem mára nincs olyan punk, aki ne tudná, kik ők.
Igaz, ami igaz; öregek már, megereszkedtek… mégis akkora hangulatot varázsoltak a valamiért előnytelenebb hangosítás ellenére is, hogy csak néztem. Ami nálam picit zavaró volt, hogy a nótáik gyakorlatilag ugyanazok. Mintha a koncert elején elkezdtek volna egyetlen számot, aztán egy óra múlva befejezték volna. Szemmel láthatóan a tömeg viszont borzalmasan élvezte, meg kell valjam, én is tetszetősnek találtam, minden primitívsége ellenére is.



 

Akit eddig nem kapott el a folk életérzés, azt a Korpiklaani-n garantáltan megkaparintja. Finnek, sör- és vodkaszagú folkot játszanak, szinte mindenki ismeri őket, nemzetközileg. Sajnos számomra nagyon ellenszenves már, amit csinálnak, cseppet sem tudom komolyan venni őket ilyen számcímekkel, temperamentummal. Inkább alakultak át poénbandává, mintsem komolyan vehető folkokká. Azt sem értettem soha, a finnek minek énekelnek a vodkáról (ami legjobb tudomásom szerint orosz gyártmány), valamint a sörről (ami meg ugye eredetileg Egyiptom területén született meg, mint itóka), ám inkább próbáltam figyelni a látottakra. Hangosítás oké volt, harmónika, sípok, duda, dob, gitár, birodalmi lépegető, enterprise, ugrálás, minden megvolt, mégis azt éreztem, mintha csak úgy eljátszanák a magukét, aztán mennének is haza. Nem volt teljesen lelkes, élettel teli, amit nyújtottak, ám úgy láttam, a népet ez nem zavarta annyira. Lehet, csak nekem bántotta a szememet. Ha nagyon folk metalt kell hallgatni, inkább Finntroll. Nekik a legelső albumuk még használható is volt, illetve jobban tolerálja a fülem, mint a vodkát. Lásd, nagy kedvencem tőlük: Vätteanda.

Még megnéztem a PiCsa mit alkot így az Exploited utószeleként. Tipikus vörös punk mozgalom, pogó, oi-oi-oi, óbégatás. Azt hiszem ezek kihagyhatatlan kellékei az ilyen koncerteknek. Maradtam volna még, ám az erősen politika centrikus szövegektől kissé rosszul lettem, tehát a távozás mezejére léptem. Ideje szunnyadni egyet.

4.

Felvirradt a dicsőség napja, már reggel hétkor kipattant a szemem… aztán inkább visszaaludtam még, mert rájöttem, gyermekkori kedvenceim még kicsivel odébb fognak fellépni.


 

 

A Soproni nagyszínpad nem nyújtott semmit sem este tízig, amit ne tudna év közben bármikor megnézni hazánkon belül bárki, így maradtunk a Monster sátornál, ahol a kissé teátrális Bornholm lépett fel, hat órai kezdéssel. Mikor legutóbb láttam őket még külön énekes volt, itt viszont Sallai úr énekelt már, mellé a másik gitáros is bele-bele vokálozott a dalokba. Nem firtatom a miértjeit, nem is foglalkozok vele. A csinos páncélba bújt banda kitartóan, pontosan nyomta el a műsort, a klasszikusoktól kezdve az újabb tételekig gyakorlatilag mindent, ami tipikus Bornholm. Panaszom nem lehet rá, egész csinos tömeg gyűlt össze. Tombolás volt, hajrázással, ám néhány tésztaszedő kéz is felvillant.

Kisebb kajaszünet következett számunkra, mivel Bloody Roots annyira nem tudott lekötni; számomra egy erős Moby Dick 2.0, persze erősebb alapokkal. Ezen lehetne veszekedni, de feleslegesnek tartom, én ezt gondolom róluk, természetesen attól még képzett zenészekből áll a brigád.


 

 

Én sokkal inkább 14 éves korom nagy kedvencére, a Dark Funeralra vártam. Sikerült pár szót váltanom Lord Ahriman-al, aki hatalmas termete, illetve a corpsepaint ellenére egy nagyon barátságos ember. Szolidan rákérdeztem, mire lehet ma számítani, majd annyit mondott: sosem árulom el, mit játszunk aznap. Ezt némileg rombolta az a tény, hogy az első sorból teljesen rá lehetett látni a tracklistre, ám nem foglalkoztam vele. Sejtelmesen, lassan vonult be az egész zenekar, hatalmas ováció és őrjöngés fogadta őket. Már technikai malőrrel nyitottak, mert a mikrofon megadta valamiért magát, ám ez is megoldódott pár másodpercen belül. A produkciót eléggé vegyesen válogatta össze a bagázs, volt a Secrets of The Black Arts albumtól kezdve a Vobiscum Satanas-ig minden, amiből csipegetett a svéd sátánista társulat.


 
Nagy bánatomra szolgált, hogy az előbbi album nevét viselő számot nem játszották el. További rontó tényező volt, hogy valamiért irgalmatlanul rosszul szóltak élőben, többször el is csúsztak, még én sem tudtam néha követni, éppen hol is járunk, pedig nekem nagy kedvencem majdnem minden tételük. Bocsi, Ahriman, tudom, hogy megígértem, csak jót írok, de a tények sajnos tények maradnak. Állítólag amúgy a Dark Funeral legendásan rossz élőben, mindemellett úgy vettem észre, ez senki kedvét nem szegte túlzottan, mert iszonytatóan nagy vadulás alakult ki középtájt, szélen inkább már a hajrázós emberek tomboltak. A Hail Murder-nél mindenkinek túlcsordult a pusztítás, nagyon sötét volt a hangulat végig. Kegyelem nélkül, sietve távoztak a színpadról, nem reagáltak a visszatapsra. Nekem egyébként a Negator frontembere szimpatikusabb énekes volt, jobban örültem volna, ha vele nézhetem meg élőben ezt a legendát.



 

A Nagyszínpadon közben a Biohazard állt a tömeg elé, hogy lerobbantsa a fejüket egy orbitális, hardcore metalos hip-hop témával. A tömeg kiválóan fogadta a srácok lelkesedését, a jó fénytechnika és príma hangosítás ismét emelte a színvonalát az amúgy is jó zenészek játékának. Nagy ugrálós parti indult be az első sorokban a show-ra, amibe a zenekar is hamar beszállt. Kifejezetten puritán egyszerűséggel jelentek meg amúgy Biohazardék a porondon, nem arra élezték ki a koncertet, hogy gyönyörködjenek bennük. Aminek nem örültem, hogy egy-két söröskorsó is repült a tömegben ide-oda...erre még később visszatérünk, mert okozott nagyobb galibát is.



 

Következett a totális pusztulat, a True fogalom egyik ősalapítója, rögtön a Dark Funeral után… a Mayhem-et láttam már párszor, de mindig örömmel tölt el, ha megnézhetem Csihar apánk elmebeteg színházi előadását. Szolid levágott disznófejek, Mayhem-es zászlók, kisérteties hangulat. Sokáig ennyit lehetett látni, semmit sem hallani, ám hamarosan a Silvester Anfang csendült fel. Viszont a szokásos „Mayhem, Mayhem, Mayhem” kántálása meglepő módon elmaradt a tömegtől. Kisvártatva megjelent a banda, majd a Deathcrush csapódott az arcunkba. Attila kimázolva, csontokkal díszített pódium mögül, koponyával a kézben szórta ránk a sötétséget. Röviden szóval leírhatatlan hangulat alakult ki, ahogy a háttérben pislákoló fáklyák fényében, villódzó fényektől övezve körbevett minket a True Mayhem eszenciája. Attila nyakában ott volt a négykarú fordított kereszt, a püspökök sálja, ám alapjában egy katonai egyenruhát viselt, melyet lazán kigombolva hagyott. Sokszor artikulálatlan mormogása kísérteties, földöntúli, idegen hangulatot kölcsönzött az estének. Mondhatjuk, hogy a legjelentősebb, legtipikusabb Mayhem dalokat válogatták össze, de nem féltek az újabb dalok beiktatásától sem. Még mindig hiányolom azért a Pagan Fears-t, illetve az I Am Thy Labyrinth-et, bár ezen kívül is volt mire megrázni a sörényeket, úgy érzem. A My Death-nél nagyon okkult hatás alakult ki a szám végén, ahogy Attila már-már a tibeti szerzeteseket leköröző torokéneket is belekevert a vokálba.


 

Szóval...tényleg több, mint 30 éve csináljuk már ezt…”, hangzott el Attilától a koncert egyharmadánál, hogy aztán a Chainsaw Gutsfuck-ba kezdjenek bele, a maga erősen vontatott stílusában. Felesleges is lenne felsorolni minden számot, ami elhangzott, az biztos, hogy a hangosítás, a hangzás páratlan volt, meg merem kockáztatni, az egyik legjobban sikerült Mayhem koncert volt, amin valaha megjelentem. Ilyennek kell lennie egy igazi True Black Metal koncertnek; sallangtól mentes, okkult, ragadós a sötétségtől, mely sűrű cseppekben hullik az arcunkba. A show után még percekig visszhangzott Attila utolsó sikolya az erősítőkből, a szétszórt tömjén illata pedig még órákkal később is az orromban érződött.



 

Az este záróakkordjaként az amcsi Hatebreed lépett fel a Nagyszínpadon. Tiszteletüket tették a Dark Funeral Mayhem előtt… utóbbit feltűnően túldicsérte az énekes. Ezután belelendültek a tipikus, Hatebreed-féle „Destroy everything” hangulatba. Sok kivarrt karú úr és hölgy tette tiszteletét a színpad előtt. Némi mosh, budy surf, hatalmas, kétkaros csápolás a tömegben. Vicces volt némileg számomra, hogy az egyik gitárost kivéve mindenkin baseball-sapka volt, kin fordítva, kin normálban. Brutálisan jól szólt a Hatebreed, a jó hangosítás mellé persze profik a zenészek is, nagyon jó hangulat állt elő nagyon rövid időn belül. Még egy magyar „Köszi”-t is kaptunk az énekes úrtól, ami nagyon jó gesztus volt szerintem. Mint az este záróakkordja, hibátlanul teljesített, nem tudok egyszerűen rosszat mondani rájuk.

5.

Utolsó előtti nap. Ilyen hamar elrepült volna a hét? Nem is veszi észre az ember, legfeljebb onnan, hogy egyre kevesebb a pénze.

Az előző nap nagyágyújaihoz képest ma egy gyengébb felhozatal érkezett, de persze itt is voltak jelentős nevek. A debreceni Angerseed kezdett a Monster-ben. Sikerült pár szót váltanom Peter D. Maniak-el, alias Mányák Petivel, aki felhomályosított; most a lehető legstabilabb a banda szerkezete, mivel a Castrum-ból ismert Stapler a dobos jelenleg náluk. Elmondta, mennyire örül, mivel egy kompromisszumoktól mentes, egyenes beszédű- illetve cselekedetű dobost sikerült végre találniuk. Abból is kaptam némi infót, hogy hamarosan egy elég profi videót fog kapni a death metal rajongók tábora, amit a rockmaratonos show anyagából vágnak majd össze. Tény, hogy elég rendesen odatették magukat Péter úrék, rendesen tobzódtak a kifacsart riffek, jó volt a hangosítás, szerencsére. Tetszett a tömegnek is, szóval jól járt mindenki.

Kalapács és Lord koncert elég sokszor van itthon, ezért nem szerettem volna megnézni őket. Ami viszont szimpatikus volt, az a Tóth Balázs általá vezetett Tesstimony koncertje... lett volna. Ugyanis, amint Balázs elárulta nekem, több különböző személyes ok miatt a Tesstimony nem tud fellépni eme jeles időpontban. Helyette viszont meglepetésként az Agregator-t láthattuk, vendégként pedig Balázs is beszállt pár szám erejéig énekelni. Agregator-ék régi kedvenceim közé tartoznak, első két lemezük nagyon szimpatikus volt, aztán valahol én elvesztettem érdeklődésemet irányukban. A koncert ennek ellenére jól szólt, Mikus Tomi örökké mosolygó arca mindig jó kedvre derít, ha a koncertjükön járok. Azt, hogy az előre betervezett, Hammerworld színpados bulijuk is megrendezésre került-e, nem tudom, a Tesstimony helyett viszont fix, hogy ők léptek fel.

 


 

Jött a Watch My Dying az Anima Prizma mozgásműhellyel karöltve, hogy egy fergeteges bulit rakjanak a Rockmaraton arcába. Az Anima Prizma tüzes csapata rendkívül ügyesen bánt a tűzzel... amíg a szervezők azt nem mondták, jó lenne, ha befejeznék, mert egy rendkívül tűzveszélyes tevékenység, kérem. Azért a fesztivál agyainak korábban is leeshetett volna a tantusz, hogy ha a WMD bejelenti, hogy "figyeljetek, jönne velünk pár tűzzsonglőr arc", akkor az annyit fog jelenteni, hogy "igen, itt tűz fog gyulladni és azzal fognak táncolni az előadók". Még ezt a keserű pirulát le is nyelte volna a banda szerintem, ám valami észlény a tele korsó sörét egy jól irányzott mozdulattal beleinjektálta a keverőpultba, ezért a koncert a vége felé abbamaradt, végig sem tudták játszani Veres Gabiék a számokat. A lelkesedés megvolt azért, egy darabig eltátogott magának. A kellemetlenség ellenére jól szólalt meg minden, príma show lett volna... csak a végén a sör, a végén a sör.





Nagyszínpad
: Happy-happy Helloween, ooo-ooo-oooooo! Ezt a kántálást hozta-vitte a szél a fesztivál területén, amiből tudtuk; ez biza a Helloween lesz! Egész hejde létszám összegyűlte után meg is kezdődött a tökfejes zászló előtt a speed/power metal őseinek showja. A hangosítás jó volt, de nekem egy picit erőtlen volt valamiért, mintha nem lett volna szufla az erősítőkben. Andi Deris azért stílusosan egy Kiss-es pólóban jelent meg, zakóval karöltve. Itt nem volt pogó, inkább csak átszellemült arcok élvezték a gitárszólókon kombináló Michael Weikath-ot. Tapsvihar, éljenzés, irgalmatlanul sok metalvilla. Deris nagyon jól próbálta buzdítani a népet, kiváló kapcsolattartás alakult ki az emberekkel. Együtt éneklés, ováció, minden megvolt.



 

A Monsterben közben a Slipchaos látott munkának. A pesti Slipknot tribute majdnem mindig teltházas show-t ad, ami nagyban köszönhető Bokodi Bálint élethű vokál-replikájának is. Természetesen a lehető legpontosabban zenél az egész banda, szó ne essék róla. Érdekes volt számomra, hogy Bálint mintha némileg agresszívabban, offenzívabb módon énekelt volna, aminek nem tudtam rájönni a miértjeire, viszont nagyon erős lett így a produkció, az tény. A lehető legtöbb Slipknot klasszist felsorakoztatták, de az újabb tételekből is előhalásztak néhányat.

Itt viszont nyugovóra tértünk, habár a Kataklysm-et illett volna még megnézni, ám semmi lelki erőnk nem maradt már. Azért sem érdemes csüggedni, mert hamarosan fellépnek a fővárosban. Zárójeles megjegyzés ismét: aki a Korpiklaani és Arkona showját is kihagyta, megtekintheti őket is hamarost, szintén Budapesten. Jó éjt!

6.

Végre, ez is elérkezett... az utolsó nap. Itt némileg már megszűnt a toleranciám embertársaimmal szemben, de próbáltunk meglátogatni néhány koncertet még.

Elsőnek amit érdemes volt megtekinteni az az Akela, Főnökkel és brigádjával. Feloszlottak, újraalakultak, zenélnek, nem zenélnek... róluk tényleg elég vegyesek a vélemények. Főnök azonban már nem tekint olyan komolyan erre az egész zenélésre szerintem, mezítláb lép fel jó ideje, néha mondjuk szőrmebundában, vagy kucsmában, színpadi produkciója pedig inkább a bóhozat kategóriába tartozik. Ez most sem volt másképp, a teljesen egyszerű háromnegyedes nadrág-spongyabobos póló kombó legyőzhetetlen volt. A közönség sem volt már itt azért annyira lelkes, szerintem mindenkinek nagyon hét vége volt már. Azért eljátszották a magukét, ugrabugráltak, próbálták buzdítani a népet. Időnként azért sikerült feltámasztani a színpad előtt ácsorgókat, némi hajrázás és dulakodás kialakult az első sorokban.

Bazinagy szünet volt számunkra, mert pár óráig semmi nem érdekelt minket, ergo ismét kajaszünet. Ami jelentősebb volt az a német Powerwolf, mely este tíz körül alkotott a Nagyszínpadnál. Brutál arcfestés, kellőképp teátrális megjelenés, folyamatos kántálás a tömeg irányából. 2003 óta folyamatosan bombázzák a német urak a power metal szerelmeseit jobbnál jobb anyagaikkal, itt pedig remek hangosítás, illetve lelkes közönség mellett megmutathatták, mit tudnak. Számomra egyébként az arcfestés eléggé zombi-apokalipszisesre sikeredett, bár meg kell hagyni, rém eredeti egy ilyen zenekarhoz. Még azt mondanám a Powerwolf-ra, hogy számomra is hallgatható, pedig egyáltalán nem vagyok oda az ilyen bandákért. Nagy piros pont a produkcióért, még az is meglehet, hogy belehallgatok időnként.

Az amerikai Unearth is tiszteletét tette nálunk. Ők számomra egy eléggé fura egyveleget képviselnek; már a puszta tény, hogy akkor elkezdték játszani a metalcore-t, mikor egyáltalán nem volt divatban, azt jelzi, ezekre a srácokra figyelni kell. Pozitív dalszövegeik viszont tényleg nagy kérdőjeleket raktak a fejembe, mivel mellé brutálisan gyors dallamos zúzás párosul. Persze a célközönség itt is betalálta a bandát, ment a vadulás rendesen, néha már indokolatlanul is. Amit sosem értettem az ilyen koncerteken, hogy ha az egész tömeg nézi és élvezi a műsort, miért kell elkezdeni mosholni, ha senki sem vevő rá. Ugyan itt nagyobb igény volt rá némileg, de volt egy-két "szakadár", aki csak úgy kiszakadt, és a nyugodtan ácsorgók közé vetette be magát.

Szerencsére a hangosítás itt ismét jó volt, az egész fesztiválon kevés bandánál hallottam fals hangokat, vagy rossz hangtechnikát. Szó ami szó; mi udvariasan kivonultam a koncert felénél, mert a mentális, illetve fizikai erőnk teljesen elhagyott ekkorra már minket... bár gyanítom, hogy az idő közben összekapart napszúrás is rátett egy picit az intoleranciánkra.

Nekünk sikerült szerezni egy fuvart még hajnalban, hogy mihamarabb hazaérjünk. Sejtettem, hogy az utolsó napon mindenki egyszerre fog megindulni, ami végképp megölte volna a türelmemet és végtelen mészárlásba kezdek. Ezt megelőzvén kényelmes ágyikóban csicsikáltam már vasárnap reggel.

A 2015-ös Rockmaraton egy príma fesztivál volt. Megvoltak a maga hiányosságai, néha idegesítően áthallatszódtak a koncertek, ám összességében abszolúte pozitívan zártuk a fesztivált.


Ez ilyen hosszú lett, srácok. Őszinte sajnálatom jeleként itt van Joker, aki a fesztivál közepe táján sokkolt kora reggel jelenlétével.

Hatalmas ováció és köszönet a fotósnak, Pazonyi Dórinak az irgalmatlanul sok, príma minőségű fotóért!
25_Rockmaraton
Írta:
Xhavael
2015. július 28., kedd, 20:29
Facebook:
Veterán rombolók - Destruction, Nervosa, Rezet a Dürer Kertben
Koncertbeszámoló, Mindenholottlevo @ 2017. február 6., hétfő, 18:48
Disharmonic Orchestra - Fear Of Angst (2016)
Kritika, boymester @ 2016. december 31., szombat, 14:33
Helloween - Walls of Jericho (1985)
Kritika, pzoltan @ 2016. október 31., hétfő, 14:35
Morkulv - Where Hollowness Dwells (2014)
Kritika, boymester @ 2016. augusztus 26., péntek, 15:14
X. Nightbreed - Ecsegfalva, 2016. 07. 09.
Koncertbeszámoló, 9000Sanyi @ 2016. augusztus 10., szerda, 10:56
Koncertek
Master of Light Tour 2017
március 31., 19:00,
Dürer Kert
Dragons And Witches Tour 2017
április 2.,
Barba Negra
Ill Nino - Revolution Tour 2017
április 4., 18:00,
Barba Negra
Bringer of Pain Over Europe 2017
április 5.,
Barba Negra
Forbidden Territories World Tour 2017
április 7.,
ShowBarlang
Vienna Metal Meeting
április 8., 14:00,
Arena
IV. Engulfing the Void
április 9., 18:00,
Dürer Kert - Kisterem
De Mysteriis Dom Sathanas - Europe 2017
április 15., 19:00,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.024 seconds to render