Fehérvár újra várt
FEZEN 2015 - Az első nap
1. nap

Mivel munka mellett vállaltam be a fesztiválozást, így előrebocsátom, közel sem fogok tudni mindenről beszámolni; nem sikerült mindent látni, amit elterveztem. Viszont a hangulatra így sem nagyon lehetett panasz, volt sok ismerős és jó pár kedvencet azért így is-úgy is kipipálhatok. Én mondjuk a szervezőség helyében biztos, hogy nem egészen így állítottam volna össze a line-upot, mert gyk. elmondható, hogy a FEZEN az első két nappal (sőt, ha nagyon szigorú akarok lenni, az elsővel) ellőtte minden puskaporát idén. A másik két napra nem sajnos jutott túl sok izgalmas progi; a HIM-et láttam tavaly, de nem vágtam magam hanyatt tőlük, a magyar nap meg jórészt a mindenki által futtatott zenékről szólt. OK, Ossian meg Tankcsapda nem volt idén, de még így is hiányoltam az igazi underground kedvenceket a repertoárból. Még amikor az idei FEZEN programja alakulófélben volt, folyosói pletykák megszellőztették a Whitesnake és Anthrax felléptetését is. Ez azonban sajnos kacsának bizonyult, mégiscsak két igen drága, legendás zenekarról van szó (pedig mennyien becsokiztunk volna, ha ők is emelni tudják a fesztivál fényét megjelenésükkel!). Értem én, hogy a Judas Priest gázsija leapasztotta a szervezőbrigád kasszáját, de ha már ennyire nem futotta több igazán komoly húzónévre, akkor legalább azt a kevés nemzetközi fellépőt el lehetett volna jobban osztani a négy napra (tudom, a zenekaroknak biztos csak az a nap volt jó, amelyikre lekötötték, nem lehetett nagyon variálni) és a fesztiválozóknak jobban megérte volna így minden napra ellátogatni. Ehelyett úgy érzem, biztosra mentek és az erősnek ígérkezett nyitónap után egyre csak lefelé esett a színvonal, olyannyira, hogy az utolsó két napra mindössze egyetlen külföldi együttes jutott és az is abból a kategóriából, akik nálam egy fesztiválon semmiképp nem férnének be még a legjobb 100-ba sem, ha a valódi húzónevekről esik szó. A tavalyi és azelőtti FEZEN-en ilyen hiányérzet nem akadt; azokon minden napra jutott valami befolyásosabb tényező a nemzetközi rock/metal széles palettájáról.

Mivel dolgoztam aznap és időbe telt lejutni is, plusz a hátsó bejáratot megtalálni (ezzel megintcsak szoptam; nem értem, mi a retekért nem lehet oda normális közlekedést, megközelítési módot kitalálni - állítólag jár arrafelé helyi busz, de könyörgöm, az is milyen időközönként?!), így Gus G.-ről sajnos full lemaradtam; a dedikálásról és a koncertről is (reméljük, azért még jön errefelé a görög származású mester). Így a Halott Pénz műsoránál kapcsolódtam be a történésekbe. Bármennyire is divatos manapság a csapat, én kimondottan kedvelem bulizásra ingerlő hiphopjukat, az külön szimpatikus, hogy bennük van a rock. Mint ahogy egy Public Enemy-ben, N.W.A.-ben, Ice-T-ben (vagy hogy itthoni példával is előhozakodjak: Ganxsta Zolee-nál) is megvan a rakenroll, ezért is tudok velük jobban azonosulni, mint a mostanában futtatott gettóribancok többségével. A Halott Pénz idén egy Fonogram-díjat is bezsebelt és népszerűségüket jól mutatja, hogy szerte az országban telt házakat mozgatnak meg. Egész nagy tömeg várta őket a Tele élettel! színpad előtt is, ment is a csápolás az ismert slágerekre (Van valami a levegőben, Abba, A feneked a gyengém, stb.).

Bár Gus G.-t buktam, a másik Ozzy mellől ismerős gitáros, Zakk Wylde bandáját, a Black Label Society-t viszont már nem akartam semmiképpen elszalasztani. A hangzásbeli fogyatékosságok ellenére engem megvett a műsoruk! Wylde a jellegzetes vibratóival mérföldekről felismerhető hangzást és stílust talált ki magának az évtizedek során, amiket mind a vele készült Ozzy lemezeken, mind szólóban kiaknázott és mára a torzonborz, favágó kinézetű bárdista napjaink egyik legkeresettebb húrnyüvőjévé emelkedett. Ehhez ugyanakkor nagypofájú nyilatkozatai is kellettek nyilván, amikor pl. fikázta a Limp Bizkitet, Offspringet és a többi mainstream rockzenekart, valamint megfogadta, hogy a Foo Fighters vezér Dave Grohlnak szétrúgja a seggét, ha még egyszer az útjába kerül.



Műsoruk összeállítását illetően nemigen tudok belekötni semmibe. Főleg a piától bűzlő, füstös, déliesen mocskosan riffelős nóták (amikben a C.O.C., Down, Alice In Chains, és persze a jó öreg Sabbath hatása letagadhatatlan) domináltak és csak mutatóba akadtak lírai momentumok (In This River, Angel Of Mercy). Utóbbiak közül a Lost Heaven és a Blood Is Thicker Than Water a kedvenceim, amik azonban itt kimaradtak. Emberünk az új lemezes Damn The Floodot követően egy hosszabb gitárszólóra egyedül maradt a színpadon. Bár Zakk társai is jó muzsikusok a maguk nemében és úgy fest, hogy megannyi tagcsere után egy stabil felállást kalapált össze a mester, mégis egyértelmű, hogy ők itt jobbára statiszták, a BLS Zakk Wylde-dal egyenlő. A ráadást a Concrete Jungle és az eredetileg Ozzy mesterrel rögzített Stillborn jelentette.


Aztán következett némi AC/DC hallgatás után (magnóról szólt az auszi rock'n' rollerek muzsikája) a várva várt headliner. Rekordmennyiségű látogató gyűlt össze a Judas Priest miatt a FEZEN Kalinka Nagyszínpada előtti placcon! Ennyien talán csak a Deep Purple-n voltunk ugyanitt. Egy olyan nagy múltú HM csapat, mint a Priest meg is kell, hogy mozgassa a tömegeket, hiszen sokak számára ők jelentik a mai napig a műfaj alfáját és omegáját. Még mindig zenészek milliói ragadnak hangszert Glenn Tiptonék hatására. Ráadásul nem mondhatnánk, hogy túlzottan elkényeztetnek minket fellépéseikkel a metal nagypapái, hiszen a Szigetes koncertjük óta eltelt majd' 4 év.

Hogy mindenki kényelmesen elfoglalhassa helyét a színpad előtt, kicsivel későbbre tolták el a Judas Priest kezdését. Izgalommal teli várakozás után éjjel 11 előtt nem sokkal a Black Sabbath War Pigs c. örökbecsűje csendült fel a hangfalakból. Aztán a Battle Cry intro a Dragonautba torkollott, ami az aktuális Redeemer Of Souls album egyik tétele. Ezalatt csomóan ott tolongtak a fotósárokban, köztük jómagam is és sikerült is néhány jól elkapott fotót lőnöm a bandáról. Személy szerint azok közé tartozom, akik a Ripper Owensszel készült két Priest albumot is szeretik, mert azokat általában köpködni szokás, meg is buktak kereskedelmileg (kár, mert Ripper igazán tehetséges énekes és nem rajta múlott, hogy a zenekar akkoriban olyan irányba ment el, amilyenbe). Viszont a Rob Halford visszatérése óta készült újabb JP albumok már annyira nem tudtak meghatni, persze tény és való, hogy nem is éreztem különösebb késztetést rá, hogy túl sokszor előszedjem őket. Úgy vagyok velük, mint a legtöbb velük korabeli rockdinó új hallgatnivalóival, hogy jók-jók, de az életműhöz érdemben nem raknak hozzá.

A Metal Gods-szal folytatódott az időutazás a barázdabillegetős, szegecses heavy metal világába, amikor még minden valóságos volt, őszinte, hihető. Eme szám alapján meg is kapta Rob Halford a "Metal God" elnevezést a műfajra gyakorolt nagy hatása révén. Szférákig hatoló sikolyai és csontmetsző orgánuma azóta is etalonok minden féménekes számára. A Júdás pap elvitathatatlan jelentőségét jól példáza az is, hogy néhányan egyenesen odáig mentek, hogy számot írtak róluk (lásd Anthrax, vagy Hippikiller - Iron Maiden vagy Judas Priest). Számaik címe alapján is több, azóta legendássá nemesedett fémzenekar választott nevet, mint pl. Running Wild, Tyrant vagy Exciter. Ugyan a 90-es évek közepének/végének metalellenes hangulata Halfi bácsit is teljesen összezavarta és a csúfos bukásnak bizonyult industrial rockos Two project (amin egyébként szerintem zeneileg voltak kimondottan figyelemreméltó ötletek, csak éppen a Judas Priest énekesétől senki nem akart Nine Inch Nails- meg Killing Joke-szerű zenét hallani - mint ahogy annak sem örülnének sokan, ha Paksi Endre hirtelen meglovagolná az MR2-s trendet és nekiállna Kispál módra alternatív muzsikát nyomatni, elvont szövegekkel) idején vallotta be, hogy meleg (ami miatt azóta is utálják jó páran), az ezredfordulóban az irányzat számos idősebb élenjárójával egyetemben a Metal God is észhez tért és rájött, hol a helye.

Innentől jöhetett tkp. bármi, a közönség Tiptonék tenyeréből evett. Richie Faulkner igazán nyerő választásnak bizonyult a megfáradt K.K. Downing helyére. Amellett, hogy generációkkal fiatalabb (ő a legifjabb a 35 évével a bandában), mozgást tekintve is rendesen odarakta magát (Tipton meglehetősen passzívnak bizonyult hozzá képest, viszont amit összepengetett, abban nem volt hiba!). Ian Hillről, a basszerosról sokan elfeledkeznek, pedig ő maradt mára az egyedüli alapítótag. Ennek ellenére még mindig sokaknak vagy Rob Halford, vagy a Glenn Tipton-K.K. Downing páros jut eszébe, ha a Judas Priest nevet hallja. A Victim Of Changes azzal a betonozós-döngölős alapjával mindig beindítja a hangulatot élőben;  még erőteljesebben is dübörög, mint lemezen. Rob nem győzte eleget dicsérni a közönséget, azzal pedig felettébb meglepett, hogy milyen jól emlékezett arra, mikor is jártak utoljára hazánkban (sok  rocksztár hajlamos elfelejteni). A mostani helyszínt illetően mondjuk tévedett kicsit, mert Fehérvár nem Budapesten van, de ez legyen a legnagyobb baj...

Scott Travisről szintén a legjobbakat tudom nyilatkozni. Sok dobost elfogyasztott már a Priest, de az ő óramű pontosságú játéka nélkül a banda összhangzása nem lehetne az, ami. Király lenne őt már egyszer a másik együttesével, a Paul Gilbertet is soraiban tudó Racer X-szel is hazánkban látni (tudom, erre kb. akkora az esély, mint mondjuk egy Armored Saint koncertre. Vagyis sajnos nem sok). A Halls Of Valhallát a JP történetének egyik legvitatottabb darabjának, a Turbo-nak a címadója követte. Bár megjelenése idején legalább annyian megköpdösték a Turbo albumot, mint később a szintén modernebb hangzásokkal flörtölő Jugulatort, illetve a Demolitiont, idővel ez a korong is klasszikussá emelkedett, bár a zenekar csupán a Turbo Lovert tartja róla műsoron.

Az új számok erőltetését mondjuk nem tartom annyira nyerő húzásnak, jóllehet szépen simultak a repertoárba még ezek az amúgy kevésbé kimagasló nóták is. Helyettük azért szívesebben hallottam volna a Stratovarius által is feldolgozott Bloodstone-t, vagy a Starbreakert (amely alapján egy melodic hard-rock/metal csapat is elnevezte magát), a Spooky Tooth-tól átemelt Better By You, Better Than Me-t, a futballinduló-szerű Unitedet, netán a Painkiller album két olyan gyöngyszemét, mint a Touch Of Evil, illetve a Night Crawler. Meglepett, hogy a Rapid Fire-t sem vették elő ezúttal, pedig erre a speed metal előfutárnak is tekinthető nótára hatalmas össznépi beindulás kerekedett volna!

Kaptunk viszont egy Jawbreakert, ami felbukkanása kellemes meglepiként ért, bizonyára nemcsak engem. Az első ráadás előtt pedig eljátszották nekünk a "Fekete Ló", akarom mondani Breaking The Law c. alapnótát, majd feldübörögtek a motorok hangjai, Halford pedig befutott az elmaradhatatlan Harley-val a színpadra! Nem is következhetett más, mint a Hell Bent For Leather.

Az első encore-ban a The Hellionból kibontakozó Electric Eye-jal kápráztatott el a HM legenda. Agyaltam is közben, hogy vajh mely dalok nem hangoztak még el a koncert folyamán. :) A bugizós You've Got Another Thing Comin' mindenképp köztük volt. Ez lett a második ráadásszám, a tömeg pedig egy emberként engedte el magát rá. Eztán pedig ki lehetett találni, hogy a Painkiller címadója jött és fektetett kétvállra mindenkit; nem is engedtük volna le őket a színpadról ennek eljátszása nélkül! Ebben a dalban esszenciálisan minden benne foglaltatik, amiért szeretni lehet a metalt! Már ahogy Scott Travis elkezdi azzal az utánozhatatlan dobbreakkel, majd bejön az a thrash metal bandákat megszégyenítő horzsoló tempó és húst a csontról lemaró kőkemény riff (ami jól mutatja, hogy a Slayer és Exodus honnét merítettek), rá pedig Halford mindent elsöprő kegyetlen sikolyai! Na és azok a bámulatos szólók! Egy pillanatnyi szusszanást nem engedélyez a szám, minden egyes másodperce tökély, maga a FÉM (így nagybetűvel!). Mindent egybevéve kétségtelenül a Painkiller is azon darabok közé tartozik, amik végérvényesen eldöntötték sorsomat, nevezetesen, hogy miért nem a tánczenét preferálom jobban. :)

A Living After Midnight bulihimnusza ugyancsak kihagyhatatlan kelléke a JP koncerteknek. Tökéletes lezárását nyújtotta a majdnem két óra hosszúságú előadásnak. Állítólag a fesztivál területére bevezető felüljárón óriási torlódás alakult ki úgy, hogy mindenki egyszerre indult meg; jobban is tettem, hogy megvártam, amíg levonul a nagy tömegnyomor.

Bár a Szigetes koncertjük nálam veri az összes általam eddig látott Judas bulit, azért így is egy patent koncerttel ajándékozták meg a FEZEN lelkes közönségét Halfordék. Nem tudni, látjuk-e még valaha őket magyar földön, de ez a koncert bizonyára megcáfolta még a legszkeptikusabb szervezők gondolatmenetét is. A metal legnagyobb élő legendáira igenis mutatkozik igény Magyarországon is! S ez a jelen felállás annyira együtt van most, hogy kívánom, maradjanak még jó sokáig együtt! Priest forever!!!






Folyt. köv.


Fehervar_ujra_vart
Írta:
Mindenholottlevo
2015. augusztus 10., hétfő, 16:34
Facebook:
Mindenholottlevo 2015. augusztus 11., kedd, 13:14
Mindenholottlevo
Csatlakozott:
2013. március 24.
Hozzászólások: 332
Köszönöm! :-] Hamarosan érkezik.
Dina Ivory 2015. augusztus 10., hétfő, 18:38
Dina Ivory
Csatlakozott:
2015. augusztus 6.
Hozzászólások: 1312
Gratulálok,nagyon jó élménybeszámoló volt! (b) Várom a folytatást! (yes)
Koncertek
Ken Hensley, Cry Free
július 21.,
Duna-part, József Attila sétány
What Happens Next Tour 2018
július 23.,
Barba Negra Track
Firepower Tour
július 24.,
BudapestArena
Twisting European Tour 2018
július 24.,
Dürer Kert - Kisterem
FEZEN Fesztivál 2018
július 25.,
MÁV Pálya
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.068 seconds to render