Paradicsomi metal orgia
Paradise Lost, Dew-Scented, Angelus Apatrida, No Return, Lucifer, Heboidophrenie, Vesztegzár koncertek a Dürerben
Eredetileg két külön buli lett volna a Paradise Losté és a Dew-Scented nevével fémjelzett thrashelős móka, ám a szervezőknek hála nem kellett végül azon dilemmázni, melyikre menjek, mert egy huszárvágással egybeszervezték, mindezt egy belépő áráért - ezért külön respekt nekik! Mivel a P. Lost már idejét sem tudni, mikor lépett fel utoljára a magyar fővárosban (azért a RockPartot útba ejtették), így ideje volt, hogy újra erre tévedjenek. Már csak annak apropóján is, hogy kijött friss lemezük, a The Plague Within, ami visszakanyarodást mutat a deathes gyökerekhez. A német thrash titán Dew-Scented ugyancsak elhanyagolta Magyarországot az utóbbi években, nekik is érett már egy újabb fellépés.

Sajnos hétköznap és későig dolgozás lévén a nyitó bandákról (Vesztegzár, Heboidophrenie) úgy lecsúsztam, mint a huzat (lehet, érdemesebb lett volna egyből a melóból odamenni és nem hazaugrani még buli előtt - istenem, hogy lehettem ennyire félnótás?), pedig a deathcore-os Heboidophrenie-t meglestem volna, hogy mit alkotnak élőben. De legalább a thrash/deathes felhozatalból a számomra legfőbb vonzerőt jelentő No Returnre már ott termettem! A gall metal harcosok már ősidők óta gyűrik az ipart és bár sosem kerültek az euro-thrash élvonalába, minőségben szerintem nem maradnak el nagyon az éllovasoktól. Nekem a modernebbre vett, industrial hatásokkal flörtölő Machinery album a legnagyobb ász tőlük (jóllehet már az egészen korai időkben is voltak ilyesfajta előremutató megoldásai a franciáknak), viszont azt a korongot nagy sajnálatomra nem nagyon feszegették.

Ami viszont terítéken volt, azt full profin és lelkesen tolták bele az arcunkba. Enerváltságnak itt bizony nyoma sem volt! Az évtizedek során rengeteg személyi változás történt a Nincs visszatérés soraiban, az egyedüli fix pont Alain Clément gitáros-alapítótag. Szerencsémre sikerült megkaparintanom a színpadról egy setlistet (mivelhogy senki nem pakolt fel dallistát a koncertről), így arról puskázva írok számcímeket most: Stronger Than Ever, Inquisitive Hegemony, News Items, Paint Your World, Rising, Sworn To Be, Submission Falls, Vision Of Decadence.
Szimpatikus arcok király zenével, megérdemelnének egy nagyobb szintű ismertséget.

A Paradise Lost egy érdekes előzenekart választott maga elé a Lucifer személyében, hiszen se a Lost által képviselt stílushoz, se a thrash-hez nem volt köze a német társulatnak. Róluk tudni kell, hogy egy régi motoros, a Cathedralból ismerős gitáros, Gaz Jennings is muzsikál benne és egy angyalian éneklő, ördögien csinos leányzó, Johanna Sadonis áll a mikinél. Utóbbit a The Oathból lehet ismerni. Egyetlen nagylemezüket, a Lucifer 1-t hivatottak népszerűsíteni, amiből a merchpulton egy dedikált példány is ott figyelt. Amolyan okkult doom-rockban utaznak és bár tele van már a padlás az ilyen stílusban mozgolódó társulatokkal, a Lucifert mégis jólesik hallgatni, amihez Johanna simogatóan szépséges hangja is hozzájárul. Kiváló kontrasztot képez ez a csodás női hang a vastag, ólmos doom riffekkel, amiket Gaz elereszt a keze alól. A The Devil's Blood által hagyott űrt megvan az esélyük arra, hogy betöltsék, noha annyira nem zabolátlanok, mint a dicstelen véget ért sztorijú hollandok. Továbbá a Cathedralnál is emészthetőbb, direktebb muzsika a Luciferé. Mindamellett igen szimpatikusnak bizonyult énekesnőjük, ugyanis mikor már sokadjára botlottunk egymásba az est folyamán, megjegyezte a többieknek, hogy "I love this guy". :)

Gaz Jenningsszel (ex-Cathedral, Lucifer)

A programok úgy össze voltak sűrítve, hogy a P. Losttal pont fedésben volt az Angelus Apatrida fellépése, így szegény spanyoloknak csak bele-belehallgatni tudtam a szettjébe. Annyiból mondjuk nem bánom ezt, hogy már láttam őket az idén a Suicidal Angels, Dr. Living Dead! és Toxic Waltz társaságában ugyanott. Tehetségben, lelkesedésben nincs hiány hispán barátainknál sem...de hát azért a Paradise Lost mégiscsak Paradise Lost.

Bevallom, még szoknom kell ezt a visszadeathesedést a Losttól. Bár Nick Holmes bizonyította az új Bloodbath-en, hogy nem felejtett el hörögni, nekem valahogy mégis fura ez a hátraarc. Noha imádom a death metalt, nagykanállal zabálok sok mindent, amiben mélyrehangolt gitárok és hörgés van, a Paradise Lostnak pont a korai, halálmetalos éráját kultiválom kevésbé (én később érkezett gyerek vagyok, a PL-lel én már a rockosabb, dallamosabb, gótikus érája idején kötöttem közeli ismeretséget; pontosabban az Icon, Draconian Times albumok voltak a kiindulópontok, továbbá a One Second is ott figyel legnagyobb kedvenceim közt), ugyanakkor el kell ismerni, hogy remek kis anyagok azok is a maguk módján. Különösen az első, amelyiknek borítóján Holmes amolyan Zsákos Frodó kinézetű krapekként feszít Confessor pólóban (tudta az emberünk már akkor is, hogy mit kell hallgatni).

Greg Mackintoshék kezdésére már majdhogynem heringfeeling alakult ki a nagyteremben, ami jól jelzi, hogy mennyien ki voltak már rájuk éhezve. Vártam én is nagyon őket, hiszen fiatalságom egyik meghatározó alakulatáról van szó, a 90-es években készült albumaik közül jó pár ott van életem soundtrackjei között, nem is beszélve az ezredforduló után elkövetett Believe In Nothing, Symbol Of Life lemezekről, amiket dettó tökéletes hallgatnivalóknak tartok - kár, hogy nem kapták meg az őket megillető elismerést.

Az új lemezes No Hope In Sighttal kezdtek, ami felkészített minket arra, hogy ez bizony súlyos koncert lesz! A Widownak nagyon örültem, hogy újból elővették, hiszen egyik ékköve az Iconnak. A The Painless megadta végképp a választ a kétkedőknek, hogy akkor most milyen jellegű előadásra számíthatunk a Losttól és a mérleg nyelve egyértelműen a durvább témák felé billent. Véleményem szerint azonban egységesnek nem volt nevezhető semmiképp a fellépés, mivel váltogatták az új és régi kori hörgősebb témákat a melodikusabb, rockosabb, letisztultabb, goth himnuszoknak beillő nótákkal, emiatt néhol olyan érzés keríthette hatalmába a gyanútlan hallgatót, mintha két külön zenekar lenne a színpadon. Egy My Dying Bride vagy Anathema azért egységesebb képet mutatott ilyen szempontból, hogy csak két olyan együttest megemlítsek, akikkel valaha a Paradicsom együtt indult. A színpadkép és előadásmód statikusnak volt mondható, egyedül a berasztásodott hajú, Vallenfyre-ben is érdekelt Greg mutatott hajlandóságot heveny fejrázásra.

Tésztaszedés Greg Mackintosh-sal. :)

Nick nem hagyta otthon humorát sem, mindjárt az elején azzal konferálta fel magukat, hogy "mi vagyunk a Paradise Lost, egy svéd death metal banda". :) Ezt a poént gondolom, már csak Adrian Erlandsson, az At The Gatesben is szolgáló dobos miatt sem hagyhatta ki. A doom/gothos Praise Lamented Shade jelentette nálam az egyik csúcspontot. Érdekes, hogy bár a PL az újabb keletű albumaival fokról fokra visszatalált a metalhoz a kapitális vakvágányt jelentő Host album Depeche Mode ízű kísérletei után (bár utálják ezt a hasonlatot Nick Holmesék, de mégsem hagyhatom ki, hogy ne hozzam fel), azokról egy fia nóta nem hangzott el az est folyamán a Faith Divides Us...címadóját és az In Requiemről származó Praise...-t, valamint Requiemet leszámítva; a The Plague Within népszerűsítéséről szólt inkább a történet. A kissé Opeth rokon Victim Of The Pastet egy klasszik szám, az Enchantment követte, amit szintén a csúcspontok közé sorolok. Hogy ezt mennyire odarakták anno! Ha valaki azt mondja a P. Lostra, hogy nehéz muzsika, egyet tudok vele érteni, pontosan az ilyen jellegű számaik miatt. Óriási súly van benne.

Kissé túlsúlyozták a friss hangzóanyagot, háromnál-négynél többet szerintem új lemezről nem kellene erőltetni, az emberek többsége szerintem nem arra kíváncsi elsősorban, pláne ha nem minden új dal való koncertre. Egy olyan nagy múltú együttes, mint a Paradise Lost esetében bőven van válogatnivaló. Jól is jött a két új szám (Flesh From Bone, Beneath Broken Earth) után egy olyan sláger, mint az As I Die. Ez hozta meg anno az áttörést globálisan Mackintoshék számára, így a Shades Of God sikere után immár befutott bandaként állhattak neki az ugyancsak klasszikussá érett Iconnak.

Majdnem teljes egészében előadták nekünk a Plague Within lemezt, a ráadás első száma pont a korongot záró Return To The Sun volt. A '97-ben fordulópontot jelentett One Secondról is csupán egy szem nóta kapott helyet a repertoárban, az pedig mi más lett volna, mint a Say Just Words, ami manapság is a dark/goth bulik egyik kihagyhatatlan kellékslágere. Ezzel búcsúztak el Holmesék, itt tart tehát jelenleg a Lost. A gothic diszkót el lehet felejteni, ahogy sodródnak az érett férfikorba, nemhogy puhulnának, hanem visszatalálnak kezdeti gyökereikhez (pedig jól emlékszem a sok vitát kiváltott Hammeros interjúra, ami a rengeteget köpködött Host megjelenésének idején készült és amiben Nick bizonytalan volt azt illetően, hogy szólhatnának-e még úgy, mint a korai időkben, az akkortájt készült lemezeikre azt találta mondani, hogy úgy szólnak, mint egy halom szemét, valamint nem talál már élvezetet a hörgésben). Kicsit felemás képet mutatott így a koncert (el bírtam volna viselni több favoritot is a régi és újabb lemezekről egyaránt; nem volt pl. Pity The Sadness, Once Solemn, Remembrance, Don't Belong, és még sorolhatnám), nem ez lesz életem legjobbja az általam látott több Lost koncert közül, de legalább végre összejött velük a nagy találkozás, miután egy haverral, Németh Robival türelmesen kivártuk őket. Greg türelmesen alá is írta a haverom összes bakelitjét, ill. cd-borítóját és a közös fotózkodások sem maradtak el. Holmes mestert még pont elcsíptük a turnébusznál, neki már láthatóan eléggé mehetnékje volt, de lényeg, hogy megvan a fotó vele is.

A Dew-Scented műsorába még belenéztem, miután véget ért az Elveszett Paradicsom műsora a nagyteremben. Csomóan át is kukkantottak még a németek szettjére. Mondanom se kell, a középső terem is így fullra be volt állva. A Dürer középső termét, amit szimplán Room 041-nek kereszteltek el,  még szoknom kell, nem annyira koncertre termett szerintem, mint az eredeti kisterem (páran persze fikázták azt is), kissé hangulattalannak találom, de hangzásilag kezd fejlődni. A Dew-Scented szögelős thrash metalja is roppant erőteljesen szólalt ott meg. Setlistet sajnos nem találtam róluk, de annyi bizonyos, hogy vegyesen válogattak eddigi munkásságukból és feltehetőleg hasonló lehetett a számlista, mint előző nap az osztrákoknál. Volt pl. Means To An End, Sworn To Obey, New Found Pain, Turn To Ash, Affect Gravity... A D.S.-től főleg az Inwards és Impact albumokat élem; öröm is volt, hogy utóbbiról számos dalt elpotyogtattak. Összességében jó kis túrást vittek véghez az eredetileg Slayer wannabe-ként indult germánok (bár van azért különbség, pl. Leif Jensen alapító énekes hangja nem Arayás, valamint a Dew-Scented feltehetőleg sosem fog South Of Heaven módra kísérletezni lassabb témákkal, a féktelen gyorsaságban hisznek inkább), bár nálam a No Return volt aznap a befutó a thrasher mezőnyből.



Köszönet a Hammernek, amiért tető alá tudta így együtt hozni a két eredetileg külön szervezett megmozdulást! Robinak pedig köszönet a képekért!

Paradicsomi_metal_orgia
Írta:
Mindenholottlevo
2015. november 5., csütörtök, 02:11
Facebook:
belferegtamadas 2015. november 25., szerda, 13:19
belferegtamadas
Csatlakozott:
2013. július 15.
Hozzászólások: 20
Ez a Dew-Scented sajnos már örökre ilyen egy jó lemezes zenekar marad, az Inwards után szürke középszer a zenéjük.
Mindenholottlevo 2015. november 6., péntek, 19:42
Mindenholottlevo
Csatlakozott:
2013. március 24.
Hozzászólások: 326
Dehogynem, játszhatják az új anyagot, csak talán nem kéne az egészet, az nem túl jó taktika. Ha elmész mondjuk egy Motörhead, Stones, Priest, v. akármilyen nagy múltú együttes bulijára, ott sem játszanak pár dalnál többet az aktuális albumról, mert ők tisztában vannak vele, h. a közönség elsődlegesen a klasszikusokat akarja hallani. S ez így van rendjén.
gregmackintosh 2015. november 5., csütörtök, 17:36
gregmackintosh
Csatlakozott:
2015. november 5.
Hozzászólások: 1
"Kissé túlsúlyozták a friss hangzóanyagot, háromnál-négynél többet szerintem új lemezről nem kellene erőltetni, az emberek többsége szerintem nem arra kíváncsi elsősorban, pláne ha nem minden új dal való koncertre."

A The Plague Within Tour-on ne játszák a friss anyagot?!
Ez most nem kötekedés, csak általánosságban nem értem, hogy miért akarják mindig az emberek, hogy az ő kedvenceik szóljanak a színpadon? Ez a turné most az új albumra van kihegyezve, ami egyébként zseniális, annak ellenére is, hogy én is a "langyibb" korszakot csípem inkább :).

Az első Paradise Lost koncertem volt, vidékről több mint 300 km-t utaztam, hogy láthassam, nem állítottam oda nagy elvárásokkal és annak ellenére, hogy sistergett valami folyamatosan, én egy rohadt jó bulit kaptam, kb. azt ami várható volt. Remélem sok PL élményem lesz még :-)
Koncertek
Preoccupations, Middlemist Red
május 28., 20:00,
A38 Hajó
I Am Morbid, Necrophagia, Helsott
május 31.,
Dürer Kert
Metal Fest Open Air 2017
június 2., 10:00,
Metal Fest Open Air Plzeň, Lochotínský Amfiteatr
Psychic Warfare World Tour 2017
június 6., 20:00,
Akvárium Klub
Starmourner European Tour 2017
június 6.,
Dürer Kert - Kisterem
Sleazy Filth Tour
június 6.,
Drrpnc
Yawning Man
június 13.,
Auróra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.067 seconds to render