Wendigo interjú

Megjelent az első albumotok, egy igazán jól sikerült progresszív dolgokkal megpakolt album. Hogyan sikerült ennyire profi lemezt készítenetek?

BZ: Fura a kérdés, mi ugyanis persze meg vagyunk győződve a lemez értékeiről, de a kvalitásait inkább döntse el mindenki, aki meghallgatja. Furcsa az is (bár tetszik), hogy mindenki másként látja a zenénket: van, akinek progresszív, másoknak modern metal, hol Nevermore-t emlegetnek, hol Disturbedet, máskor meg Fates Warningot. Valahol ebben látom az egyik erényét az anyagnak, többféle zenei réteg rajongói találhatják meg benne a nekik tetsző dolgokat. A kérdésre visszatérve: hogy sikerült? Van benne sok szív és lélek, aztán pedig sok-sok munka, csiszolás és polír. 

Crow: Zenész oldalról nehéz ezt elmagyarázni, mert a mi füleinknek az még bőven popzene, ami a széles közönségnek már a progresszivitás netovábbja. 🙂 Valójában a nemzetközi trendek szerinti modern, groove-centrikus és dallamos, de ugyanakkor kőkemény rockzenét szerettünk volna csinálni és ez lett belőle. Én talán igényes modern metalnak nevezném, de mindegy, hogy milyen jelzőt akasztunk rá, lényeg, hogy a hallgatóságnak öröme teljék benne, és persze nekünk is, mert zenélni jó. Annyira jó, hogy mindegyikünk ezzel tölti az élete meghatározó részét.

Van olyan rész az albumon, amivel nem vagytok teljesen elégedettek vagy másképp csináltátok volna utólag? 

Rob: – Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, hiszen a saját gyermekével szemben mindenki elfogult, bizonyos értelemben viszont kritikusabb is, mint egy külső szemlélő. Másrészt túl kevés idő telt el a lemez megjelenése óta, hogy reálisan visszatekintsünk a most már önálló életét élő Let it Out-ra. Annyi bizonyos, hogy nagyon szeretjük, büszkék vagyunk rá, jól képviseli azt a szemléletet és zenei világot, ami a debütáló Wendigo-t jellemzi. 

Crow: Ilyesmi szerintem a millió dolláros produkcióknál is van, nálunk a szerény lehetőségekhez képest mindenki a maximumot produkálta és ez hálistennek hallatszik is. Közvetlenül a stúdiózás után persze többé-kevésbé mindannyian elégedetlenkedtünk, de zenész körökben ez így szokott lenni. Eddig jók a kritikák, úgyhogy lassan elhisszük, hogy túlnyomórészt helyesek voltak az elképzelések.

BZ énekteljesítménye számomra teljesen megfelel, hogyan is jutott el egy ilyen énekesi szintre? 

BZ: Hm, örülök, ha „megfelel”, én majd akkor leszek vele teljesen elégedett, ha hátast is dobsz tőle. 🙂 A lényeg itt is a két alkotóelem arányos elegye: legyen megfelelő alap, amit gyakorlással, újabb trükkök és technikák kipróbálásával és folyamatos karbantartással lehet elérni, másrészt legyen benne valami plusz, valami lélek, valami üzenet, hiszen számomra egy pontos, technikailag jó ének még csak az alap, az igazi esszenciát a közvetített érzések és gondolatok átadása jelenti. Ha egy dal lényege a szomorúság, sírjon az ének, ha a dal dühös, öljön az énekhang… 

Kitűnő hangzás jellemzi az albumot, ezek szerint itt Magyarországon is meg lehet valósítani kevesebb pénzből egy egész tökös életrevaló stúdióalbumot? 

Crow: Mint az élet legtöbb területén, itt is az emberi tényező számít leginkább. Ha a minimálisan szükséges technika megvan (a számítástechnikai fejlődésnek köszönhetően ez egyre elérhetőbb), akkor megfelelő szaktudással és szorgalommal akár csodákat is lehet művelni. Komolyabb háttérrel persze jobb dolgozni, de önmagában ez még nem garancia semmire, nagyon pontosan kell tudni, mit is szeretne alkotni az ember. Ebben óriási segítséget kaptunk Hidasi Barnától, aki a lemez producere és hangmérnöke volt, nélküle nem jöhetett volna létre a lemez – és ez nem reklámszlogen. 

Rob: Természetesen nem lehetetlen, többeknek sikerült már idehaza európai viszonylatban is elfogadható hangzású albumot készíteni, de ehhez azért a szerencsés csillagzat mellett további feltételek szükségesek: hazai szinten jó stúdió, kitűnő hangmérnök, jó hangszerek és – mindenekelőtt – megfelelő zenészek. 

BZ: A lényeg szerintem is a hozzáállásban keresendő. Van „szerencsém” sok száz (vagy tán ezer) olyan külföldi lemezt meghallgatnom évente, amit a mi stúdiókeretünk többszöröséből csináltak meg, és mégis úgy szól, mint egy porszívó. Talán mi, westbalkáni csóró népség, kissé bele is kényszerülünk abba, hogy a szerényebb anyagiak miatt jobban odafigyeljünk a stúdiómunkára, pontosabban játsszunk, komplett dalokkal érkezzünk a felvételre. 

Maradandó élményetek volt már koncerten? 

Rob: 8 napon túl gyógyuló már több alkalommal akadt. 🙂 A Fates Warning vagy a Pain of Salvation társaságában megtisztelő volt fellépni, de élvezzük a hangulatos klubkoncerteket is. 

BZ: Számomra a Wendigo koncertek közül egy kis szlovák klubkoncert volt a top, egyszerűen csak a fantasztikus hangulat miatt, ami a zenekar és a közönség kölcsönhatásából született. De nagyon élveztem az idei Szigetes koncertet is, ahol ugyan iszonyatosan későn játszottunk, de akik ott maradtak, szintén nagyon lelkesek voltak – ezzel aztán minket is „felspannoltak”, és jól feltúrtuk, bevetettük, majd learattuk a színpadot. 

Crow: Vannak koncertek, melyeket sosem fogunk elfelejteni, nekem pl. a Fates Warning előtti fellépés és egy szlovákiai koncert az eddigi kedvencem, de a friss szigetes buli is jó volt, aki fennmaradt és ott volt, az biztosan nem bánta meg. Én alapjában véve nem szeretem a fesztiválokat, mert finnyás vagyok és házsártos, de a színpadon minden szart elfelejt az ember, és akkor csak a zene számít. Hálistennek ez nagyon összejött az idei Szigeten is. 

A Sziget után milyen események várhatóak? 

Rob: Mindenekelőtt: október 14-én mindenkit szeretettel várunk a Kultiplexbe a Let it Out lemezbemutatójára, amire sok meglepetéssel készülünk, egyelőre annyit árulhatunk el, hogy lesznek vendégeink, valamint játszunk olyan dalokat, amiket korábban nem hallhattak tőlünk. 

BZ: Egyre rövidülnek a nappalok, és a napi átlaghőmérséklet is szép lassan csökken… 🙂 

A Stonehenge rajongók több mint valószínű, továbbra is ki fognak tartani mellettetek, kinek ajánljátok még a Let It Out lemezeteket? Mit mondanátok annak érdekében, hogy minél többen megvegyék a lemezeiteket? 

BZ: Én hallottam azért csalódott visszajelzést is az előző zenekarom rajongói köréből, ami viszont egyáltalán nem baj: nem egy meghatározott körnek szeretné(n)k megfelelni, hanem – mint ahogy azt már egy előző kérdésben is megfogalmaztam – a zenénkben fellelhető sokféle hatás és világ miatt igyekszünk minél szélesebb körben rajongókat gyűjteni.  
Zúzás, groove-ok, modern riffelés, virtuóz szólók, változatos, hol dallamos, hol súlyos ének, és sok sávos kórusok – ha ezek közül bármelyik érdekel valakit, nyugodtan megpróbálkozhat a lemezünkkel.

Spanyol című számotok is található az albumotokon, valamilyen formában esetleg kötődtök az országhoz? 

BZ: Szerettem ott koncertezni, de igazából nem spanyol kötődésről van szó. A dal alapja egy latinos téma, erre jött egy olyan ötlet, mely egy középkori, spanyol konkvisztádorról szól, akinek azt mondják, az új világban egy jóságos isten nevében embereket kell ölnie. De – mint a szövegeimben általában – itt is csak egy kerettörténetről van szó, amivel érzékeltetni szeretnék olyan fogalmakat, mint a vallás visszásságai, vagy az átlagemberek irányítása bizonyos eszmék nevében. 

Ha magányosan ülnétek egy sötét szobában, semmi más nincs  a szobában, csak a szék amin ülsz, mire gondolnál? Vagy csak egyszerűen feloltanád a villanyt? 🙂 

Rob: Inkább kisétálnék, ha nem feltétlenül muszáj ott ülni, inkább nem paráztatom magam toronyházak erkélyével, bohócokkal vagy sötét és üres szobákkal. 

Crow: Félek a sötétségtől, bár nem kellene. „A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely az elme teljes megsemmisüléséhez vezet. Szembenézek a félelemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utána fordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.” 

BZ: A furcsa az, hogy néha kifejezetten szeretek magányosan ücsörögni sötét szobákban egyedül. Ebben a furcsa, egyre kifordultabb világban egyre kevesebb az a hely és az az idő, amikor csendben csak magadra tudsz figyelni, meditálsz, elgondolkozol a múlt és jövő kérdésein. Próbáljátok ki ti is: néha ki lehet kapcsolni a tévét, a számítógépet, a zenét, a villanyt, és csak a szívdobbanásotokat, a légzéseteket hallgatva „lenni”. 

Egy-két nagy kedvencet megemlítenétek? 

Rob: Rush és Slayer fan vagyok, de inspirál a jazz-rock és az elektronikus zene is. Basszusgitárosként Richard Bona, Marcus Miller és Gary Willis a kedvenceim, gyengéim a dobosok, akik közül Vinnie Colaiuta a favorit. 

BZ: Általánosságban: Queen, Nevermore, Psychotic Waltz, John Williams, Bill Brown, Lennie Moore, Sting… Énekesként Freddie, Daniel Gildenlöw, Glenn Hughes… És persze még csomó minden és mindenki. 

Crow: Inkább nem, mert nagyon sokféle zenét szeretek, egy-két név hamis képet adna rólam, a teljes lista meg túl hosszú lenne. Jófajta zenék, meg nem csak zenék, egyéb dolgok is. 

Mit utáltok az emberekben? 

Rob: – Hogy két klasszikust idézzek, SlayerCsabit a Wackorból : „A szarságot azt rühellem”, valamint Fekete „aviláglegerősebbembere” Lászlót: „A böszmeség az engem kurvára idegesít”. 

BZ: A rosszindulat, a hazugság, és ha ki akarnak használni – na, ettől pumpa fel… 

Crow: Úgy általában utálom az embereket :-). 

Mondjatok valami szépet… 

Crow: Slingerland Radio King. G Spot Tornado. Haiku. 

Rob: „Valahogy ismerős vagy, kiraboltalak már?” 

BZ: „You are the dreamer, create your world and find your destiny.”

Fotó: www.faffyfoto.hu