– 2. rész –

Mit gondolsz az anyag – spiritusz harcáról?

Komoly kérdés. Igazából, bár már unalmasnak tűnhet, megint arra kell utalnom, hogy az ember felfogása mennyire más volt régen. Pontosabban a már fentebb említett „archaikus ember” és „modern ember” felfogása különbözik alapjaiban. Olyan típusú anyagfelfogás nem is létezett, ahogyan azt ma felfogják. Túl azon, hogy a mai filozófia egyáltalán nem foglalkozik alapvető fontosságú kérdésekkel, a filozófia voltaképpeni alapkérdéseivel, nincs is igazán tisztázva, a modern felfogás mit ért „anyag” alatt. A már említett René Guénon A mennyiség uralma és az idők jelei című műve tökéletes választ ad erre a kérdésre. Mármint arra a kérdésre, hogy az „anyag” tradicionális értelemben micsoda, mi annak az eredeti, érvényes jelentése. Az anyagnak és a szellemnek a harcát régen nem igazán lehetett elképzelni, hiszen a vallásos ember nem úgy állt a „matéria” fogalmához, mint a mai. Ahogyan Eckhart Mester, és mások is, megfogalmazták, minden Istenben van, tehát Istenen kívül nincs és nem is lehet semmi. A ma embere nem tudja megfogalmazni, mi számára az „anyag”, hiszen minden, amit megfog, valamiből áll, vagy valamiből készült, mégis milyen sokfélék ezek. Mi lehet tehát mégis a közös bennük? Ez az a kérdés, amire megadva a választ, közelebb lehetne jutni a megoldáshoz. És ezt tárgyalja – többek között – Guénon könyve. Ha egyáltalán egy ilyen probléma ma felmerülne egy modern emberben, nagy valószínűséggel nem találná a választ a kérdésre. Általánosságban azt mondanám, hogy egyfajta „szellemtelen”, holt valminek képzeli az ember az „anyagot”, ami nem tartozik sehová, pusztán csak „van”.
Tehát valójában az anyag – spiritusz harca is az ember égtől való eltávolodásának köszönhető, hogy immáron teljesen magára maradt holt tárgyaival, eszközeivel. S ezért mély szakadékot érez, ami igazából a halála pillanatában fog megnyílni és tátongani előtte.

Az EU csatlakozás óta Hazánk az Atlanti érdekszféra tagjává vált. Erről mi a véleményed?

Amilyen válságban van ma minden, igazából nem lehet csak rossz megoldások közül választani. Én egyáltalán nem támogatom az EU-tagságot, de tény, hogy ha kimaradnánk belőle, valószínűleg akkor sem lenne sokkal könnyebb a helyzetünk. És pont azoknak köszönhetően, akik az olyan szerveződéseket mozgatják, mint az EU. Hogy világosan fogalmazzak e kérdésben: az Európai Uniónak a világon semmi köze nincs ahhoz, amit Európa valójában jelent. Bármennyire is sokszínű és sokrétű is volt mindig az európai kultúra és régió, az biztos, hogy ez a brüsszeli székhelyű szervezet nem közvetíti azokat az értékeket, amelyek ennek a kontinensnek a szellemi, kulturális, politikai arculatát megformálták. Ily módon sem az antik filozófia és szellemiség, sem a kereszténység eszméje nem jelenik meg benne, amelyek közül főleg az utóbbi hiánya felettébb sokatmondó. Nem véletlen, hogy az Unió alkotmányából kimaradt a kereszténység, mivel ezzel érzékenységeket sérthetnének meg. Ezt elképesztőnek tartom. Európa, ez az egyik legfontosabb kultúra- és hagyományteremtő közösség, mára tulajdonképpen egy életerejét teljesen elvesztett, önmagát idegen érdekeknek kiszolgáló, gyenge, de gyengeségében is készséges, fáradt öregasszonyhoz hasonlít, akiből a méltóságnak, a tartásnak, az erőnek, az önvédelemnek a szikrája is kihunyt. Ez végtelen szomorúsággal tölt el, de mint mindennek, ennek is megvan a maga oka egy magasabb nézőpontból rátekintve.
Ami a kereszténységet illeti, akár rokonszenvez vele az ember, akár nem, tény, hogy ez a nagy vallási hagyomány egységesítette Európát, amely nélkül, ha pusztán ezt a gyakorlati szerepét vesszük, valószínűleg teljesen védtelen lett volna a külső támadásokkal szemben. Hogy a pre-keresztény hagyományok, vallások nem kerültek bele az EU alkotmányába, ez is „érdekes”, de hogy maga a kereszténység sem, az világosan megmutatja, miféle szervezettel is állunk szemben. Azok az „értékek”, amelyek az EU alapokmányában szerepelnek, a francia forradalom „halhatatlan princípiumai”, ahogyan nevezik, a mai világ eszméi is egyben, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hármas szólama, amit én mélységesen megvetek. Vagyis európainak egy olyan eszmerendszert kiáltottak ki, amelynek jegyében pontosan a valódi Európát sikerült megsemmisíteni, s innen kiindulva megfertőzni az egész világot. Olyan eszméket, amelyek csak kb. néhány száz éve léteznek, s negligáltak mindent, ami értéket a hagyományos, vagyis igaz Európa megteremtett, s a helyébe egy pszeudo-Európát ültettek. Rendkívül szomorú, hogy már a köznyelvnek is része lett, hogy amit az EU nem tart az „européer” vagy „európai” értékrendhez illőnek, azt sokan nem is tartják annak, tehát, ami EU-kompatibilis, az vált automatikusan európaivá. Nem kell hangsúlyoznom, mekkora hazugság ez.
Hogy mi is ennek az érdekszférának a részei lettünk, teljesen logikus, és következetességre utal azok részéről, akiknek mindez érdekében áll. Csak szánakozni tudok az EU-csatlakozás miatt az egyes országok népeinek felhasználásával lefolytatott szavazási bohózatok láttán, hiszen amely államot be akarnak venni ebben a „közösségbe”, azt be fogják venni. Ha százszor is kell újraszavaztatni azt a fránya engedetetlen népet, természetesen csakis az elidegeníthetetlen jogok, a szuverenitás, és a szabadság jegyében. Magyarország stratégiailag, geopolitikailag kulcsfontosságú szerepet tölt be Európában, ezért semmi esély nem volt arra, hogy kimaradjunk ebből a nem éppen szeretet-alapú közösségből. 
Az EU nem más mint egy kőkeményen érdekközpontú gazdasági, pénzügyi, politikai szerveződés, amelynek a húsosfazekából még véletlenül sem jut azoknak, akikre csak mint beszállítókra van szükség. Sajnos ezek vagyunk mi. Érdemes megnézni, hogy Görögországban az EU nem mert bevezetni bizonyos „megszorító” intézkedéseket, mert az ugyebár nagyon kényelmes és lusta görögök azonnal tüntetnek, és csatatérré változtatják az országot. Bezzeg a magyarok birkanép, akikkel mindent meg lehet tenni, mindent le lehet nyeletni. Sajnos ebből a népből teljesen kiveszett az élniakarás ösztöne, a puszta védekezés képessége, ami nem is csoda, hiszen sokszor még felismerni sem képes az ellenségeit.
A pár éve igencsak rejtélyes körülmények között életét vesztett Jörg Haidernek megjelent volna egy könyve magyarul, de ez sajnos nem valósult meg. A mű témája az EU (úgy tudom, németül meg is jelent), s ebből kiderült volna, miféle szervezet is ez valójában. Nyilvánvaló, hogy Európához csak földrajzi értelemben köthető, s különböző nagy cégek, vállalatok, s az ezeket irányítók lobbicsoportjainak otthont adó érdekszervezet, ami mintegy helyzetbe hozza ezeket a cégeket, amelyeknek jobb pozíciókat akarnak kiharcolni. Másodsorban (vagy nem is annyira másodsorban) különféle direktívákat sugároz szét a kontinensre, olyan ideológiai, politikai eszmepótlékokat, amelyek a „politikai korrektség” világnézetét hivatottak mélyíteni, ezáltal lehetőség szerint semlegesíteni – lehetőleg ki se alakuljon – minden ellenállást. Már az 1984-en is túl vagyunk.
Tehát az EU-tagság Magyarország számára – amely állam mellesleg felszámolás alatt áll, ez meggyőződésem – semmi jót nem jelent, rabszolgaságunk tényállásának csak egy jelenkori eleme.

Figyeled egyébként az aktuálpolitikát?

Valamennyire figyelem, de ahogyan egy korábbi kérdésre adott válaszomban is említettem, korántsem olyan intenzitással, mint régebben. A politikának a legalacsonyabbrendű szférája a pártpolitika, ez például mélységes undorral tölt el. Valószínűleg nem meglepő, de egyik úgynevezett nagy párttal sem szimpatizálok. A magukat deklaráltan baloldalinak tartókkal, liberálisokkal eleve nem, de azzal sem, amelyik magát nemzeti mázzal leöntve folytatja lényegében ugyanazt a politikát. A retorikában van különbség a meghatározó pártok között, azonban az a sokszor a parodisztikus elemeket sem nélkülöző nevetséges, színpadias ellenségeskedés, ami ezek között folyik, nem több, mint gumicsont a népnek. Hogy az egyszeri embereknek legyen mivel foglalkozniuk, energiáikat, indulataikat levezetniük. Hogy az árkok egyre csak mélyüljenek az emberek között, ahelyett, hogy összefogás történne. Ezzel az egész szánalmas bohózattal csak a valódi problémákról terelik el a figyelmet, s közben mindenki megtalálja magának a kedvenc gyűlölnivaló figuráját, amelyet, mint valami vudu-bábut, lelkesen szurkálhat és minden gondját, búját-baját neki tulajdoníthatja. 
A pártpolitikánál sokkal érdekesebb terület a külpolitika, vagy világpolitika területe, amely egyszerre kusza és nehezen átlátható, és rajzolódnak ki erővonalak, amelyekre felfűzhetők bizonyos események. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy korunkban még lámpással sem találunk olyan politikust, tisztelet a kevésnél is kevesebb kivételnek, amelyik a legcsekélyebb megbecsülést is megérdemelné, aki többnek látszana szánalmas percembernél, puszta bábnál, a gazdasági, és pénzügyi lobbi marionett-figurájánál. Az államférfi kifejezés meg teljességgel múzeumi fogalommá vált. Egyszer egy általam finoman szólva nem kedvelt balliberális újságíró megjegyezte, talán Dánia kapcsán, hogy tudjuk-e egyáltalán, ki Dánia miniszterelnöke. Értékes elszólás volt ez, ugyanis kimondta azt, ami amúgy is világos, nevezetesen, hogy abban a világban, ahol a gazdaság a politika fölébe kerekedett, ami már önmagában deviáció, a miniszterelnök csupán egy névtelen adminisztrátor, egy jelképes alak, aki fölött nyugodtan zajlanak a bizniszelések, zajlik a zavartalan profittermelés.
Valamikor politikusnak lenni az egyik legnagyobb méltóságnak, elismert foglalatosságnak számított, amit csak a legrátermettebb férfiúk tölthettek be, s mint ilyenek, köztiszteletnek örvendtek a nép körében. Nem tegnap volt. Szinte a művészet szintjére emelt hivatás volt ez, egy egész ország, birodalom irányítása, a társadalom megannyi szövevényes ügyének vitele, bonyolítása. Ma a legjobb esetben is szürke senkik, hitvány bólogató jánosok ülnek a politikusi székekben, ha nem egyenesen bűnözők, az ország megrontói azok, akiket négyévenként meg „kell” választani. Nem állítom azt, hogy teljesen lehetetlen bármi pozitívat is tenni politikai téren, azonban a gátló tényezők olyan mérvűek és erejűek, hogy ezek eredményessége legalábbis bizonytalan. Mindazonáltal nem elveszett próbálkozás, lásd Érpatak esetét, e kis falu nagy tiszteletet, dicséretet érdemlő polgármesterét.

A fogalmazásod, nyelvezeted akár azt is lehetővé tehetné, hogy könyvet írj. Nem tervezed?

Találó kérdés, mivel egy ideje már érlelődik bennem ez a gondolat. Azonban nálam elég lassan történnek a dolgok, így azt szoktam mondani, leginkább magamnak, hogy jelenleg az anyaggyűjtés fázisában vagyok. Nálam soha nem működnek úgy a dolgok, hogy egyszercsak „belevágok” valamibe. Többnyire sokat tépelődöm valamin, mielőtt megteszem az első kapavágást, hogy szimbolikusan fogalmazzak. Igazából a tekintetben se jutottam dűlőre, milyen műfajban írnék, ha egyszer rászánnám magam, de valószínű, hogy nem a bevett formuláknak megfelelően járnék el. Kedvelem a regényeket, történeteket, de ezek közül is inkább a régieket, s nagyon nem szeretem, ha olyan elemekre bukkanok, akárcsak a zenében, amelyeken érződik, hogy a szélesebb közönségréteg vonzása érdekében tett engedményekről van szó. Egy regényben pl. szinte kötelező elem a szerelmi szál, de „akciónak”, „izgalomnak” is lennie kell benne lennie, hogy a ma embere képes legyen kapcsolódni hozzá, ne tartsa „unalmasnak”, s ne tegye le öt oldal után. Nos, én a magam részéről teljesen figyelmen kívül hagyom/hagynám ezeket a szempontokat. Egy szerzőnek, alkotónak, bármely területen működjék is, nem üzletembernek és menedzsernek kell lennie – visszautasítom ezt a széles körben vallott nézetet -, hanem egy természetes benső késztetésnek, egy „hangnak” kell ösztönöznie arra, hogy alkosson. Hogy az alkotás aktusa a levegővételhez hasonlóan magától értetődő legyen számára. Bármely egyéb szempont mellékes ehhez képest.

Lakatlan szigetre készülsz, és csak egy zenei műfajból vihetnél magaddal lemezeket. Melyik lenne az?

Nem könnyű kérdés, de mivel elég teret hagytál a felvetéssel, leszek olyan merész, és szélesen értelmezem a „műfaj” kifejezést. Ez azt jelenti, hogy bátran merem állítani, a metalt választanám, mert ez egy olyan gyűjtőnév, amely alá sok minden belefér. Nyilván nem szeretnék csupa agresszív lemezt vinni, death metalt, blacket vagy thrasht, hanem szükségem lenne finomabb zenékre is, mint a The 3rd And The Mortal, a The Gathering vagy az Ulver. Kicsit életszerűtlen ez a kérdéstípus, ami tulajdonképpen a felől tudakozódik, hogy az illetőnek mely lemezek, zenék a legfontosabbak. Egy izolált környezetben nyilván nem lenne elég számomra, ha csak metal lemezek állnának a rendelkezésemre, de mivel színes a választott műfaj, sok minden belefér.

A listák készítése a metal műfajhoz szervesen hozzátartozik. Mindig élvezetes dolog az emberhez legközelebb álló műveket összeállítani, sorrendbe rakni, osztályozni. Egyáltalán, az ezekkel való foglalatosság örömteli időtöltés. Épp idén jutott eszembe, hogy összeállítanám 100 kedvenc lemezemet, de eddig még nem jutottam el odáig, hogy ezt meg is valósítsam. Lehet, hogy a 100-ba nem is sikerülne minden „életbevágóan” fontos albumot beilleszteni.
A legtöbb helyet természetesen metal-kiadványok foglalnák el, de természetesen nem kizárólag. Ami a „mindenek felett” álló lemezeket illeti, az első helyre az Emperor ’97-es Anthems To The Welkin At Dusk albumát tenném. Ha egyetlen metal albumot kéne bárhová vinnem, és csak azt hallgathatnám, ez lenne az. Ezen az albumon csaknem minden megvan, ami nekem a metalban, sőt, magában a zenében fontos: drámaiság, számomra tökéletes, felülmúlhatatlanul megkapó hangulat, zeneiség kombinálva a maximális extrémitással. Extrémitás a maga tökélyében: a legszebb részek és a legdurvábbak akár egy dalon belül is (érdemes meghallgatni a The Loss Of Curse Of Reverence-ben Ihsahn dallamait a dal közepén, majd az ezt követő váltás után a szólóval együtt véghez vitt pusztítást. Sok brutális, szélsőséges zene van, sőt, egyre több, de olyan mérvű, szinte vizuálisan is érzékelhető forrongó káoszt, ami itt hallható, máshol még nem hallottam). A legjobb dallamok, a legjobb gitártémák, a wagneri monumentalitás, ami itt hallható… máig megborzongat ez az album, akármikor felteszem. 200 éves koromban is hallgatnám.
A következő a Reign In Blood a Slayertől. Ez a szűk félóra egyszerűen egy megmagyarázhatatlan valami. Agresszív zenében ezután már nem is kellett volna semmit tenni. Mindenki letehette volna a hangszert. Nyilván ebben most van némi retorikai túlzás, de ez a tízszámos album olyan, mint egy tömör acélgolyó; egy minden irányból kikezdhetetlen, mindennél keményebb, mindennek ellenálló képződmény. Olyan, ami egyszer születik csak, és akik megalkotják sincsenek sokszor ennek tudatában. Szerintem minden idők legkeményebb albuma a Reign In Blood. Nem a legextrémebb, a leggyorsabb, a legsúlyosabb, de a legkeményebb. Gondolatban sorra vettem rengeteg súlyos, durva albumot, de a legszélsőségesebb death metal lemezen is vannak dallamos riffek, szólók, az indusztriál metalban szintén, a black metalról nem is beszélve, a thrashben meg senki a közelébe sem jutott e 28 perc lemeztelenített színtiszta agressziójához. Csontszikár, nincsenek dallamok a szólókban, nincs az énekben; a tempók könyörtelenek, a riffek metszőek, élesek. Olyan ez a lemez, mintha egy szikékkel teli szobán kellene mezítláb, ruhátlanul átjutni. A legkeményebb album. A South Of Heaven is szorosan a Reign In Blood nyomában van, épp csak egy paraszthajszállal lemaradva attól.
A következő hibátlan mű számoma a Don’t Break The Oath a Mercyful Fate-től. Ez a legjobb, legtökéletesebb heavy metal lemez, ami valaha született. Káprázatos hangszeres játék párosul a lehető legjobb dalokkal, s az egésznek van egy egyedi íze, sajátos hangulata, ami elkülöníti a lemezt a masszától. S természetesen King Diamond fantasztikus hangja, ami szintén kisebbfajta sokkal ért fel számomra, de azonnal beleszerettem. King Diamond szólólemezeibe egészen a The Eye albummal bezárólag nem tudok belekötni, klasszikusok mind egy szálig, de az Abigail a legkedvesebb mind közül. Ez csaknem a Don’t Break The Oath mellé tehető – megjegyzem a Mercyful Fate debüt, a Melissa úgyszintén. Idekívánkozik a Voivod két alapműve (a többi között), a Killing Technology és a Dimension Hatröss, a két csúcsalbum számomra a kanadai cyber-thrasherektől. Kihagyhatatlan alapmű a Psychotic Waltz mind a négy sorlemeze, de különösen a kettes, az Into The Everflow. Az egész album a progresszív metal abszolút etalonja, de a címadó dal szépségét már nehéz lenne szavakkal jellemezni.
Fontos megemlítenem az Omnio-t a már nemlétező norvég In The Woods…-tól, ami az epikus északi melankólia csúcsműve, és visszaugorván a ’80-as évekbe, a Coronertől a No More Color. Azért nem a Mental Vortex, mert a végén a Beatles feldolgozás nálam levon egy pontot. Az I Want You nélkül ez a lemez is tökéletes lenne. Az epikus doom legfontosabb zenekara, a svéd Candlemass, s első két lemezük sarokköve az underground metalnak, és az én gyűjteményemnek is, akárcsak a doom/death mesterek, a brit My Dying Bride Turn Loose The Swans című klasszikusa, s ugyanennyire az Altars Of Madness a Morbid Angeltől.
Távolodván a metaltól, meg kell említenem a favorit Dead Can Dance lemezemet, ami a Within The Realm Of A Dying Sun. Műfajok születését idézte elő ez az örök-szépségű, katedrális-tisztaságú apokaliptikus neo-klasszikus zenemű. Soha nem álltak hozzám túl közel a dark/gothic zenék, de a Fields Of The Nephilim kivételt jelentett nálam. Egyedül ebben a csapatban láttam meg azt a mélységet, ami számomra az 1988-as The Nephilim albumon tetőzött. A zene komorsága, az ősi mítoszokból, sötét legendákból szőtt világ zseniális dalokban, drámai hangulatokban manifesztálódott ezen a lemezen. A The Gospel Of Inhumanity, a Blood Axis bemutatkozó albuma is egy folttalan remekmű a gyűjteményemben. Michael Moynihan, a zenekar feje különböző hagyományokból, zenei elődök munkáiból merít, de a saját ötletek hozzáadásával egy olyan világot festett le, egy heroikus embertípust, a lemezen olyan erővel jelenített meg egy harcos, „mozgósító” attitűdöt, hogy sokáig nem tudtam szabadulni a lemeztől. A finn Tenhi bemutatkozó Kauan albuma szintén egy gyöngyszem. A csodaszép, sokszor ábrándos, befeléfordult dalokban a maga tisztaságában jelenik meg az északi természet. Naturmystikk ez a javából.
A felsorolt lemezek nálam „mindenek felett” állnak, bármely skálán a maximumot kapnák. Természetesen más művek is vannak, amelyek most kimaradtak, de nem írhatok regényt.

Gyakran jársz koncertekre. Vannak kedvenc koncertbandáid?

Számomra a koncertek élménye kezdettől fogva szerves része a zene szeretetének. Emlékszem, semmihez nem fogható élmény volt életem első koncertje (Helloween, Kisstadion 1987-ben), ahová kissé félve, de annál nagyobb örömmel mentem el. Azóta rengeteg koncerten voltam, és jelenleg is rendszeresen járok. Vannak olyan zenekarok (Slayer, Kreator, Marduk, Vader), amelyeket már tíznél is többször láttam élőben (a Kreatort talán már 20-szor is). Életem legnagyobb koncertélményét a Slayer 1990-es fellépése jelentette a Clash Of The Titans fesztivál-turnén Münchenben, a Rudi Sedlmayer Halléban. Ez volt egyúttal az első külföldi koncertem is. A koncert majd minden pillanatára emlékszem, ahogy arra is, hogy szinte transzban utaztam hazafelé. Jó volt a Testament is és főleg a Megadeth (a Suicidalt lekéstük), de a Slayer valami elemi erővel hatott rám. Arayáék egyébként minden alkalommal remekül játszottak, őket mindig nagy élmény megnézni, bár évekkel ezelőtt a Wackenen (pont, amikor a teljes Reign In Blood-ot előadták, és még nem volt divat komplett lemezeket ejátszani) nagyon rosszul szóltak. És őszintén szólva, tavaly a Hegyalján sem gyakoroltak rám nagy hatást. Rossz passzban is lehettem persze.
Egyébként szeretem ha egy koncerten jól szól az adott zenekar, ami nem feltétlenül kell, hogy azt jelentse, lemezminőségben kell megszólalni, de azért ne kelljen gondolkozni, épp mi is történik odafenn. Számomra az elcsúszott hangok, tévesztések egyáltalán nem zavaróak, élő zenéről van szó, nem svájci óragyár termelési értekezletéről. Bár a thrash, death metalban nem árt a pontosság.
Másik óriási koncertélményem a nemrég újjáéledt progresszív metal-legenda, a Psychotic Waltz 1997-es budapesti fellépése volt. Mágikus, gyönyörű 3 óra volt ez, hasonlóan ahhoz a késő éjszakához, vagy inkább már hajnalhoz, amikor a Neurosist először láttam a holland Dynamo-fesztiválon. Ha jól emlékszem ’96-ban volt. Nem hittem el, hogy zenekar képes ilyen súllyal megszólalni. Kevés olyan csapat van, amelyik, bármi legyen ennek az oka, soha nem okozott csalódást koncerten. A Neurosis ezek közé tartozik. Ide sorolom a norvég Enslaved-et is, akik félelmetes intenzitással képesek súlyos, progresszív északi zenéjüket élőben prezentálni. És mindig kitűnő hangzással! Hasonlóan a Cannibal Corpse-hoz, akikhez fogható brutális élő megszólalást máshol nem nagyon lehet tapasztalni.
Voltak még szép számmal emlékezetes koncertélményeim. 1999 azért volt fontos év számomra, mert abban az évben háromszor is láttam a legendás Mercyful Fate-et, s mindannyiszor kitűnő formában. Ez év kapcsán megemlítenék még egy régi metal legendát: abban az évben láttam a Wackenen az Armored Saint-et is, és a lemezen dinamikus, kemény zenét játszó csapat élőben elképesztően brutálisan megszólaló gitárokkal, hatalmas erőt felszabadítva játszott.
A metalon kívüli területekről nem hagyhatom ki a military/ritual/neo-folk Blood Axis1998-as koncertjét, amelyet egy eldugott belvárosi klubban rendeztek meg. Michael Moynihan vezetésével felejthetetlen élményt nyújtottak a zenekar hagyományos értékrendet közvetítő harci himnuszai (h)őseinkről. Jóleső érzés arra is visszagondolni, hogy a hely tulaja/szervezője nem tudta, kiket is hív meg, ahogyan máig előttem van a helyszín, és az étteremben ülők döbbent arckifejezése, amikor a koncert közönsége átvonult a helyen, mivel a klubot az éttermen keresztül lehetett megközelíteni.
Meggyőződésem, hogy koncerten tud igazán megnyilvánulni a zene ereje, hangulata – itt nehezebb „kamuzni”, mint a stúdióban -, de az is igaz, hogy nem minden zene(kar) való koncertre. Pl. bármennyire is szeretem a dark ambient zenéket, egy lepusztult klubban egy szintetizátor fölé görnyedő, gombokat csavargató ember látványa nem túl érdekfeszítő.

Hogy érzed? Lenne még olyan kérdés, amire válaszolnál, de nem hangzott el?

Sok fontos témáról érdemes beszélni, de van egy, amelyik különösen lényeges. Közhelynek tűnhet a kijelentés, hogy általános értékválság van, azonban néhány terület valóságos gócpontot képez e feje tetejére állt világban. Ezek közül az egyik a nemek kérdése. Nem áll szándékomban regényterjedelemben kitérni erre a témakomplexumra, de bizonyos pontokat nem árt közelebbről is megnézni.
A nemek, a párkapcsolatok területe rendkívül szerteágazó problémakör, és soha nem volt annyi anomáliával terhes, mint a jelenkorban. E témában már sok értékes mű született, és én nem is mennék bele ezek elemzésébe, elég ha bizonyos külsőségekre utalok. Egy olyan világgal, ahol a hímneműek rózsaszínű pólókban mászkálnak, a nők pedig terepruhákban, katonai jellegű nadrágokban, nagyon nem stimmel valami. És ez a jelenség csak egy sokadik tünete egy komoly krízishelyzetnek. Maguk a kapcsolatok is azért nem működnek sok esetben, mert a nemek nincsenek a maguk természetes helyén, hanem egymás pozíciójára törnek. Egészen pontosan a nők törtek a férfiak posztjára, akik ezt engedelmesen eltűrték, sőt asszisztáltak hozzá, nem számolva annak következményeivel.
Mire lehet értékelni egy olyan világot, amelyben olyan torz ideológiák tenyészhetnek, mint a feminizmus, s a legkülönbözőbb (szexuális) devianciák ülnek tort akár az utcákon is fényes nappal? Költői a kérdés. Az „emancipáció”, az „egyenjogúság” gyakran hallható lózungok napjainkban. A nőknek már mindenhez joguk van, amihez a férfinak valaha volt. És ezzel helyreállt az igazság, hangoztatják gyakran férfiak is. A nőnek már van lehetősége nemet mondania, hallatszik sokszor az elégedett sóhaj a kivívott jog kapcsán. Az igazság ezzel szemben az, hogy a nő nem másra mondott nemet az elmúlt száz, kétszáz évben, mint a saját nemére. Arra hogy nő maradjon, hogy nőiségének minden szépségét megélje és kiteljesítse. Hogy a férfi karrierjét, munkáit, életformáját – még külső megjelenési formáiban is – átvette, ezért cserébe női mivoltát adta, s erre temérdek példa van a karrierista, de belül teljesen szétzilált, frusztrált nők személyében. S mivel a férfi már több fronton elvesztette vezető pozícióját, ezért ő is frusztrált. Vagyis egy minden elemében dezorientált, szétesett társadalomban élünk, ahol a nemek nem találják önmagukat, ezért normális keretek között egymást sem, s ezért hullik szét sok kapcsolat, bomlik fel annyi házasság. De mit is lehet várni a lányos hajakkal és ruhákban megjelenő mai fiatal „fiúk” nemzedékétől, akiknek semmilyen identitásuk, közte, nemi identitásuk sincs? Újabb költői kérdés.
A mai szemlélet tökéletesen figyelmen kívül hagyja a férfiak és a nők közötti természetes különbségeket, s ennek jelei ismételten csak ezer meg ezer formában jelentkeznek. Maximális abnormalitás az, hogy a nők kifejezetten kemény, sokszor extrém fizikai erőfeszítéseket igénylő foglalatosságokat űznek, ami sem a testüket, sem a lelküket nem hagyja érintetlenül. Egy rendőri, katonai, vagy éppen nehéz fizikai munkát végző nő, hogy egy más síkon a vadul politizálókról ne is szóljak, elveszíti minden finomságát, megkérgesedik, megkeményedik, vagyis pont azt veszíti el, ami lényének esszenciája. Az a szemlélet, amely szerint az zsarnokság, „szexizmus”, „hímsovinizmus”, hogy az ismert zsargont használjam, hogy a nő ezeknek a tevékenységeknek nem hódolhat, annyira beteg, hogy nem is kell hosszasan minősíteni.
A nő manapság azt is fennhangon hirdeti, hogy nincs szüksége férfira, mindenben képes helytállni egyedül is, csak éppen nem vallaná be, hogy amikor egy végighajtott nap után, amit lázas tevékenységeivel töltött, este belenéz a tükörbe, szörnyen egyedül érzi magát. És őszintén szólva nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen zömmel olyan férfipótlékok veszik körül, akik sokszor jóval femininebbek, mint ő maga. Ezen szerencsétlen hímneműeknek bőven elég a maguk rengeteg baja; saját magukkal sem tudják, hányadán állnak, nem csoda, hogy úgy érzik, képtelenek a nővel versenyre kelni, annak frissen megszerzett vitalitásával megküzdeni. A nő elvette a férfi vitalitását, aki szenvedi ennek hiányát, csakhogy a nő a férfi vitalitásával nem tud mit kezdeni, a maszkulin nő ugyanis egy szánalmas jelenség, majdnem annyira, mint a feminin férfi. Szomorú, hogy a nők egy része arra törekszik, hogy magában minél mélyebbre temesse igazi nőiségét, hogy az öldöklő küzdelemben, amit a pénzizmus diktál, minél eredményesebben tudjanak részt venni. S ki kell mondani a végső szót: abban, hogy a helyzet idáig fajult, egyes egyedül a férfi a hibás, aki nem képes a saját lábára állni, így a nő tiszteletét kivívni. Mert egy gyenge férfi-imitátort teljes joggal vet meg egy nő – még egy modern karrierista is. Hogy a megvetés e gödréből kikászálódjon a megzavarodott férfi, ahhoz fel kellene állnia, és le kellene vetnie a születésétől kezdve beleinjektált hamis, torz áleszméket, és vissza kellene szereznie régen elveszett erejét, virilitását. Amíg ezt nem teszi meg, nem is számíthat semmi jóra a nőtől.
Hogy e tárgyban egy pozitív példát említsek: a japán Misima Jukio, a XX. század egyik nagy alakja, író, költő, harcos, a császárság intézményének védelmezője, Hazafiság című művében csodálatos írói eszközökkel ábrázolja az ideális férfi/nő kapcsolatot. És most nem csak arra gondolok, hogy a női hűség mintapéldája az, ahogyan a főszereplő tisztet a felesége a legnagyobb természetességgel követi a halálba, hanem arról, hogy kettejük viszonyának olyan mélysége van, amit a ritkánál is ritkábban lehet tapasztalni manapság. Hogy a feleség odaadása férje iránt komolyabb nem is lehetne, s hűsége tántoríthatatlanabb. S a férj, aki természetesen szilárd jellemű, szigorú férfiú, a legnagyobb gyengédséggel, szerelemmel bánik a hölggyel. Hogy mindez idealizált? Igen, meglehet, de az ideák olyan isteni minták, amelyeket mintegy vezérfonálként kell az életben követni, afféle jelzőbólyákként, még akkor is, ha teljesen nem valósíthatók meg.
A vázolt jelenség, tehát a nemek kapcsolatának problematikus mivolta annyira feltűnő, hogy nem mehettem el mellette szó nélkül. Aki most hangosan tiltakozik és felháborodik azon, amit most leírtam, nem árt ha elgondolkozik azon, miért is van két nem a világon, s mi is ezeknek a funkciója, rendeltetése. S esetleg időtlen művekből – mint az iménti Misima-írás – tájékozódik arról a szépségről, misztériumról, ami valamikor a két nem viszonyát meghatározta.