Az OctoberSun, mint zenekar immár tíz éves múltra tekint vissza. A Veszprém környéki bandák közül ők voltak az utolsók, akiknek a koncertjeire a legtovább eljárogattam. A lebegős, kísérletezős rock/metálzenekar két tagjának, az alapító Pallagi Attilának, és az iniciátor Pirisi Ákosnak tettem fel kérdéseket. Hogy mitől begyújtó ő, majd kiderül a válaszokból.
Kérlek titeket, foglaljátok össze az OctoberSun múltját pár mondatban.
Ákos: A jövőjét könnyebb lenne összefoglalni imígyen: ööö…:) Szerintem ezt Attila remekül ismeri, hisz’ ő az alapító. Nekem a kérdésről a belépésem jut eszembe. Amikor néhány év „Veszprém-mentesség” után visszaköltöztem a városba (valamikor 2005-2006 tájékán), első dolgom volt lemenni az akkori VEZEN-re (Veszprémi Egyetemi Zenei Napok), ahol a régi zenésztársakon kívül összefutottam Pallagi Attilával is. Egyetem alatt nagy vonalakban már ismertük egymás zenei ténykedéseit, és rögvest nekem is szegezte a kérdést, hogy lenne-e kedvem dobolni a zenekarában. Nekem akkor még To-mera és A.P.E. időszakom volt, így kértem hanganyagot, amit meghallgatván az Eyes című nóta hatására kedvem is lett hozzá. Akkor még női énekkel mentek a dalok – különleges hangulatuk volt, ami nagyon megfogott. Azután készülgettek a nóták, demók, lemez, most már lemezek, volt néhány tagcsere is. Nekem mindegyikükkel jó érzés volt zenélni, hisz’ eleve hasonló zenei gondolkodással bírtunk, nagyon hatékonyan ötletelgettünk. Ez most is így van.
Attila: Az OctoberSun zenekar alakulását azt hiszem, hogy lehet Ákos beszállásától számítani, de ez a banda egyenes folytatása azon korábbi zenekaraimnak, amelyekben gitároztam, énekeltem és dalt szereztem: konkrétan a Ceremony, még Magyarországon, ahonnan a bőgősünk, Temesi Berci lehet ismerős sokaknak. Majd Angliában a Needful Things zenekar, amit testvéremmel, Pallagi Lászlóval – jelenleg az Obiat énekese -, Nádasdi Jánossal – jelenleg az Intim Torna Illegálban játszik -, valamint Fumioval, akivel azóta is összeköt minket a barátság és a zene. Majd 2000-ben Fumioval alapítottuk az October zenekart, amely stílusában és gondolatvilágában szoros kapcsolatban van az OctoberSun-nal, bár dalokat nem vittünk át egyik projectből sem a másikba, kivétel a már említett Eyes című szerzeményt (eredetileg Needful Things dal), amely az eredeti felvételen – amit 1999-ben csináltunk egy angliai demó stúdióban – nem hozta az elvárt hangzást, de valahogy mindig felszínre került. Rajta volt a Mesa Verde demón is, ahol női énekkel rögzítettük, az első OctoberSun lemezen is, majd a most készülő akusztikus EP-re is felkéredzkedett, most épp rhodes zongorás, női énekes verzióban.
Az OctoberSun első felállása Ákos (dobos) és Baky Dani (gitáros/énekes) beszállásával alakult ki 2006-ban. Három időszakra bonthatnám a történetet. A kezdeti szakaszt az első lemez készítése és viszonylag sok klubkoncert (többek közt a Flop és a Fugu társaságában) és fesztivál fellépés (Fezen és High Hopes) jellemezte. A második szakaszban, Dani távozásakor nem egy gitáros énekest kerestünk, hanem Nagy Gábor Benji basszusgitáros került a zenekarba, Fumio pedig elővette rég nem használt Les Paulját, ebben a felállásban írtuk és koncerteztettük a második lemez, a Blind anyagát. Most pedig a harmadik periódusban vagyunk: Fumio bizonytalan időre munkahelyi kiküldetésben van Amszterdamban a családjával. Így ismét a jól bevált módszert alkalmaztunk, miszerint nem az adott személyt próbáltuk meg helyettesíteni, mint gitáros/énekest, hanem egy olyan billentyűs – Bodnár Balázs – került a zenekarba, akivel ismét új irányok felé tudunk haladni, ezzel meghagyva azt a lehetőséget, hogy Fumio is bármikor visszatérhet.
Hogyan néz ki akkor pontosan a tagság? Fumio külföldön van, de ezek szerint a helye stabil.
Ákos: Hogyan néz ki a tagság? Erre csak azt tudom válaszolni, hogy nagyon jól! Kifejezetten a vasárnapi próba közepére beékelt vacsora után tudunk irgalmatlanul jól kinézni…:D
Igen, Fumionak bizonytalan ideig külföldön kell dolgoznia, így a helyettesítése szükséges volt. Attila visszavette Fumiotól az énekesi szerepet, ami a nem éppen egyszerűen effektezett gitárjátéka mellett igen tekintélyes összpontosítást igényel. Benji maradt basszusgitárosi poszton, én meg a dob mögött. Viszont Fumio helyettesítése kapcsán úgy gondoltuk, hogy mi lenne, ha nem gitárost keresnénk, hanem billentyűst, hisz’ például a Blind lemezen hallható – Csom Szilárd kezét dicsérő – szintetizátor témák és „analóg tekergetések” igen inspirálóak voltak. Balázs szerintem emberileg, zeneileg is képes azonosulni az OctoberSun világával.
Attila: egyre öregebbek és kövérebbek vagyunk, de vérfrissítéssel (Balázs) ezen néha lehet segíteni, de már őt is hízlaljuk.
Van köztetek tanult zenész?
Ákos: Ha azt érted tanult zenész alatt, hogy van-e az adott zenésznek valamilyen zeneiskolai végzettsége az adott hangszeren, akkor a válaszom az, hogy nincs. Ja, de! Balázsnak van bizonyítványa a veszprémi Csermák Antal Zeneiskolában eltöltött nyolc évéről. Ja, mondjuk ilyen nekem is van arról a pár évről, amikor Berdisz Tomihoz (Budapest Jazz Orchestra) jártam dobúnyi a ráckevei zenesuliba, de sajnos leginkább autodidakta módon tanultam az „aprítást” és a „firnyákot”… Ahogyan a többiek is.
Attila: Én léggitáron tanultam ovis korom óta, amit aztán nyolcadikos koromban egy Kremonára, majd elsős gimis koromban egy Jolana Galaxy gitárra cseréltem. Illetve nem is, mert a léggitár még megvan…
Hogyan születnek az OctoberSun dalok, illetve a szövegek?
Ákos: A Deja Vu lemezen nagyrészt Attila szövegei hallhatóak, néhány dalt viszont akkori gitárosunk Baky Dani írt. A Blind című lemezen Attila és Fumio is írt szöveget. Erről Attila biztosan bővebben tud mesélni. Hogyan készülnek a dalok? Pfff… Több módon szoktak kialakulni. Az egyik az, amikor a próba elején csak úgy nekiállunk szüttyögni a hangszerekkel (ezt sokan jam-elésnek hívják :D) és egyszer csak valamiféle zenei-érzelmi fonalat elkapunk és azt a hangulatot, azt a vezérelvet dolgozzuk tovább. Ilyenkor nyilván a szöveg később úgy készül el rá, hogy a zenéből érezhető hangulatot erősítse. Ha már van kész szöveg, akkor annak a mondanivalója, hangulata, annak változásai irányítanak bennünket a felsorakoztatott lehetséges témák kiválasztása során. De a vezérelv mindig a hangulat, a mondanivaló zenei kiszolgálása. Ennek van alárendelve a nóta szerkezete, a témák milyensége stb. Mostanában – egy nemsokára megjelenő kislemezünk kapcsán – egy másfajta metódus is teret nyert a zenekarban. Mégpedig a számítógépes zeneszerzés. Azon az EP-n már lesznek olyan dalok, amik szimfonikus kíséretet (is) kaptak, amit számítógép és a MIDI segítségével sikerült megvalósítani: megkaptam az adott nóták sávjait, és azok köré készítettem a „sallangot”. Ahogyan például a Morning Walk című szerzemény remixe is készült. Visszatérve a szövegekre én nagyon szeretem tudni, hogy miről van szó egy dalban, hiszen nem jó dolog például beledarálni egy lírába, ezért rendszeresen elkérem a dalszövegeket. Igaz ugyan, hogy a következő lemez anyagán – amit tekinthetünk előrehaladott, de még képlékeny állapotúnak – még elég annak megfogalmazása, hogy mi történik az adott dalban. De ennek az a különleges munkamódszer és inspirációforrás az oka, amit és ahogyan feldolgozunk. Erről még többet nem szeretnék mondani azon túl, hogy különleges.
Attila: Valóban kétféle dal van. Az egyik fajta az, amit előre elkészít valamelyikünk – eddig Dani, Fumio és nagy mennyiségben én hoztam ilyen dalokat. Ezeknél a szöveg és a zene kb. egyszerre születik – gyakori hogy megvan négy sornyi szöveg némi akkord támogatással, majd jön a többi rész. Ezek általában olyan dalok, amelyek egy szál gitárral is előadhatóak lennének, de a próbák során nyerik el a végleges verziójukat. Hál’ Istennek, ezen dalok esetében a többi tag van olyan alázatos zeneileg, hogy nem akar alapvető változtatásokat csinálni, ami nagyban megváltoztatná a dalt, hanem csak „teszi a dolgát”, mint dobos, bőgős, hiszen ellenkező esetben pont a kezdeti ötlet veszne el, ami maga a DAL. A másik fajta dal az, ami próbán, vagy próbák során születik – akár egy próba alatt, akár több hónapos procedúrával. Erre legjobb példa a NXT című dalunk, melynek a riffjei nekem már évekkel előtte megvoltak, de valahogy nem sikerült hozzá sem szöveget, sem refrén témát kitalálnom, majd amikor jam-elősebb időszakunk volt, ismét előkerült: Benji kb. 1 perc alatt kitalált hozzá egy refrén témát, Fumio meg már a következő próbára hozta is a szöveget, majd egy pár hónapja Ákos megalkotta hozzá a háttérvideót, így ez az egyik legkooperatívabb dalunk. Mindkét módszernek megvan a szépsége, nem tudnám elképzelni, hogy csak az egyik, vagy csak a másik módszerrel dolgoznánk.
Mennyire értetek egymás hangszereihez? Fumio ugyebár volt már basszeros, most gitáros, és énekel is.
Ákos: Mert Fumio egy zseni! Mindenhez ért! 🙂 A kérdés első feléről sajnos megint szójáték jutott eszembe… Vagyis hogy mennyire értünk egymás hangszereihez. Nos. A próbaterem kicsinysége végett Benji néhányszor hozzáér bőgője fejével az egyik cintányéromhoz, amire rettentő szúrós tekintet a válasz. És ő az a személy is, aki sokszor megpróbál Balázs hangszerén mutatni valamit neki, hogy mit fogjon, de erről a zavaró tevékenységéről lassan, de bizonytalanul sikerül lebeszélnünk. Attila elég nyugodt, ő nem igazán ér hozzá más hangszeréhez. Én az EP egyik nótájának klipforgatásán kénytelen voltam a kamerát hozzáfogni a basszusgitárhoz, de azt hiszem ennyi… Komolyra fordítva a szót, Attila bőgősként is ténykedik, ténykedett több zenekarban (Ozone Mama például). Benji citerázik néha magának, valamint gitározik is elsősorban akusztikus hangszeren, és ezen témáiból úgy látom, hogy a következő lemezen használni is fogunk. A saját egyszemélyes „zenekaromban” (Müon) használok citerát, gitárt, basszusgitárt, billentyűt, de az ezeken való szütymörgést még nem nevezném hangszeres tudásnak…
Úgy gondolom, hogy egyelőre nem leszünk az a tipikus hangszercserélgetős zenekar; támogatom a suszter és a kaptafája kapcsolatát, de elméletben nem vagyok ellene egy ilyen megmozdulásnak sem. Bár, ahogy most elképzeltem a kikecmergésemet a dobszerkó mögül, hogy átvegyek egy másik hangszert, háááát, nem a komolyságáról tesz majd tanúbizonyságot…
Attila: Én basszerozok és énekelek a More Drive zenekarban, ahol Thin Lizzy számokat játszunk főleg, de volt időszak, amikor egyéb klasszik rock is befigyelt, mint Maiden, Motorhead, Priest, Kiss illetve saját számaink is vannak/voltak. Valamint bőgőztem Angliában az Obiatban, itthon az Ozone Mamában, valamit a Stardrive zenekarokban. Ezek mind más-más stílusúak, mint az OS, de szükségem van az OS mellett valami olyasmire ahol nem kell sokat gondolkodni és pedálnyomogatás közben énekelni, és mivel más a hangszer is, ez nem okoz semmiféle keveredést az OS-beli tevékenységemmel. Ja, és punk zenekart keresek, ahol dobolhatok – dobszerkóm van, verőt meg majd lejmolok… 🙂
Hogyan látjátok a magyar zenei színteret? Értem ez alatt a koncertezést, kiadói és promóciós viszonyokat?
Ákos: Én már akkor is örülök, ha a saját koncertjeinkre el tudok menni… Úgy látom, hogy nagyon sok zenekar van, mindenki zenésznek nevezi magát (én is, pedig csak dobos vagyok :D), önjelölt sztárok hada özönli el a színpadokat. Addig szerintem ezzel nincs probléma, amíg nem az anyagi előnyökért, vagy egy képzelt sztárság kivívásáért történik mindez, hanem emberi gondolatok, érzések közléséért, amik alapvetően világunk jobb megismerését, annak jobbá tételét hivatott elősegíteni. Igen, tudom, hogy ez utópia, de ettől még hajthatom magam egy utópia eléréséért, nem? A koncertezési körülményeket mindenki ismeri, éli. Vannak jobb, s rosszabb helyek. Igazából tendenciákról lehet beszélni: egyre kevesebb a hely, a jó hely, az olyan hely, ami nem skatulyázó hely, van legalább valami minimális hangtechnika, és még t’án kifizetik a benzinpénzedet is, ha épp’ jó kedvük van. És most minimális dolgokról beszéltem. Azon zenésztársak, akik megélhetésként űzik ezt, meredekebb történeteket is mesélhetnek… Ebből a szempontból az én helyzetem jobb. Nem akarok sztár lenni – régen pedig hú, de akartam -, nem kívánok a zeneipar mocskolódásaiban és beteg bugyraiban részt venni. Jól esik, ha valakinek tetszik, amit csinálunk, ezért mondjuk szívesen „reklámozom” is a magam módján a zenéimet, zenéinket, de ennyi.
Úgy látom, hogy a kiadói és promóciós tevékenység átváltozott csináld magad akcióvá. Tisztelet a kivételnek, mert olyan is van még, aki ezt a dolgot komolyan veszi. Külön szeretném kiemelni a tehetségkutatók problémakörét. Nem lenne velük bajom – mármint a közönségszavazósdival -, ha elfogulatlan közönség nézné az önmegvalósítást a színpadon, és a véleményüket súlyoznák a szakmai zsűri véleményével. És itt szakmai zsűri alatt nem az ilyen nyúlbéla celebként odapakolt nyomingereket értem, hanem valóban szakmai zsűrit. Itt is lehet hallani jót is, rosszat is. Jelenleg, ha sokat koncertezel (irgalmatlan pénzeket költesz rá, mert a helyek jellemzően nem, vagy alig fizetnek), brutál módon promózol, éjjel kettőig küldözgeted a leveleket, gyűjtöd a lájkolókat, akiknek 3-4%-a jelenik meg a koncerteden, mert inkább a cd-t választja otthon, vagy már nem olyan a megélhetés, hogy el tudjon menni, vagy csak el van foglalva a maga bajával, valamint magad gyűjtöd össze azokat a rajongóidat, akik elmennek veletek a tehetségkutatóra, és ott mint a gép leadják a szavazataikat rád (hiába volt egy nekik jobban tetsző zenekar a színen), megisszák a söröket az ottani vendéglátóipari egységben (pénzt hoznak a tehetségkutató számlájára), és még te fizetsz be irgalmatlan pénzeket azért, hogy előadhass 2 számot… Értem én, ki kell fizetni a hangosítást, a terembérletet, a celebet stb., de elgondolkodtam azon, hogy ha ezt az egészet kiiktatnánk, nem lenne-e nagyobb értelme a klubok fejlesztéseibe tolni? Már ha akarnának fejleszteni…
Tulajdonképpen elmondhattam volna egyetlen szóval is a véleményem ezekről: hazugság. És nem szeretném, ha azzal jönnének majd nekem, hogy peeeersze, irigyek vagytok, mert olyan zenét játszotok, ami nem vonz tömegeket, mert engem ez nem érdekel. Pontosabban: nem EZ érdekel. Inkább jöjjön kevesebb, de értő-érző, semmint 250 „fogggalma sincs semmiről” ember. Inkább csak azokat sajnálom, akik elhiszik, hogy a zeneipar majd meghozza, amire vágynak. Remélem, látják a belterjességét, és inkább arra koncentrálnak, amire a zene való: kifejezésre. Dacból én is szeretnék elmenni egy-egy tehetségkutatóra olyan alapon, hogy nézzétek, ilyen is van. Valahol lent. De nekem itt tetszik. Élvezem a próbákat, a „mé’ nem bírom még nyolcadjára sem eljátszani, amit akarok” dolgokat (ezeket nyilván inkább csak utana, mert közben elég idegesítő). Élvezem az alkotást, kedvelem azokat a zenésztársakat, barátokat, akikkel együtt „dolgozom”, szeretem a light-os „promóinkat”, a videókészítést, a MIDI-zést. Remélem, hogy még sokáig lesz lehetőségem ezt csinálni úgy, hogy a család nem szól meg érte, mert érzik, hogy ez milyen fontos, vagy nem akadályoz majd ebben a munkám. Ennyi.
Attila: Ákos mindent elmondott ezzel kapcsolatban, én csak egy dologgal egészíteném ki: minden zenész ismerősömnek ugyanez a baja, és ha annyit megtennénk mi, zenész kollégák, hogy egymás koncertjeire eljárnánk, akkor rögtön mindenhol 50 ember lenne és akkor már rögtön érdemes lenne koncertezni. Tényleg nem ragozom, csak két példa: szerveztünk egy háromnapos fesztivált a helyi zenekaroknak háromszor is (High Hopes), de meg tudnám számolni a két kezemen hogy hány zenész kolléga volt ott mind a három napon, vagy legalább egy másikon amikor ő nem játszott. Illetve vannak koncerthelyek ahol este 10-ig lehet zenélni, ezt mindenki tudja, aki már járt, vagy koncertezett ott. Akkor miért van az hogy akkor jönnek le az „érdeklődők”, amikor mi 11-kor pont kifelé pakolunk és kérdezik hogy: „Na, mikor kezdtek?”
Fizikai verzió lesz a lemezből? Ha igen, milyen formában?
Ákos: Anyagi helyzetünket tekintve a fizikai megjelenés idején már valószínűleg az agy théta-hullámaiba kódolják majd bele a hangzóanyagokat… De ha minden jól megy, talán lesz rá keretünk, hogy kb. 30-40 kartonborítású cd-t kihozzunk. Szeretnénk, ha lenne legalább egy emlék a büszke szülőknek, majdani gyerekeknek, vagy hogy elmondhassuk az unokáknak, hogy „né’d mi van itt, a papa rockzenész vót”…
Attila: Ma már senki nem vesz és hallgat cd-t, én is csak feltörekvő zenekaroktól, ott helyben a koncerten. De általában az történik vele, hogy berippelem mp3-ba, majd felteszem a polcra és ott is marad, az mp3-at meg hallgatom. Ez elég nagy pénzkidobás a zenekar és a rajongók részéről is, mi annyira kis zenekar vagyunk, hogy nem is látom jelenleg értelmét a cd gyártásnak. Ettől függetlenül, ha meglesz rá az anyagi keret, kb. 50 darabot mindenképp szeretnénk csináltatni promóció és emlék céljából.
Régen volt magyar nyelvű dalotok. Lehet még ilyesmire számítani?
Ákos: Igen, Dani két alkotása a Deja Vu lemezen magyarul szólalt meg. Azóta elkészült a Blind című lemezről a Blind I. és a Re-Start című szerzemények magyar nyelvű verziója „Szemem majd” és „Ha újrakezdhetném” címmel. Attila és Roy (Animid Effect) hathatós közreműködésével íródtak át, de ezek még nem jelentek meg – egy későbbi kislemez, vagy akusztikus nagylemez formájában látnak majd napvilágot. Ezt majd még kifundáljuk. Nekem nagy vágyam, hogy minél több dalunk magyar nyelven íródjon. Aki ismer, az tudja, hogy gyakorlatilag szerelmes vagyok az anyanyelvembe: egyértelmű, a dolgokat pontosan, következetesen magyarázó (!), leíró nyelvünk van. Ugyanakkor gyúrható, alakítható, mégis önmaga marad. Most nem megyek bele ősnyelvi elméletekbe, de nagyon igaznak érzem és hiszem ezeket. Viszont azt is megértem, hogy éppen pont ezen okok miatt a magyar nyelvű szövegírás nagyon nehéz feladat. Mármint a jó szöveg megírása. Mert a magyar közönség pontosan azt érti alatta, amit hall. Ha esetleíró nótáról beszélünk, mint például „Lementem a pincébe vajat csipegetni”, akkor még nem is oly’ furmányos a dolog, viszont ha bonyolult érzelmeket, hangulatokat, helyzeteket kívánunk visszaadni a szöveg és zene együttesével, akkor eleve adott az érzelmek bármilyen nyelvű szavakká való átalakíthatóságának problematikája. „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet?”. Ugye… Ez a könnyebben ritmizálható, és a sokféle jelentés miatt nagy asszociációs „szabadsággal” rendelkező angolban könnyebben megvalósítható úgy, hogy a kész szöveg olvasása során bele-bele tudjuk magyarázni itt-ott, hogy igen, ez még arról a dologról beszél ám, amiről a nóta is, de ugyanez magyarul lényegesen nehezebb feladat. Így nem is sürgetem a dolgot, inkább csak nagyon várom, hogy a szövegírói vénával rendelkező zenésztársaknak ihlete támad, és az fizikai formát is ölt. Olyankor nagyon tudok örülni.
Attila: Az első lemezen 2 dal volt, a másodikon is, bár ezek majd külön kerülnek napvilágra, főleg mivel a második lemez idején Fumio volt az énekes, ő meg japánionid. Ezzel az egésszel kapcsolatban az a gond, hogy nem sok jó példa van előttünk. Én speciel nem hallgatok magyar nyelven éneklő zenekarokat, mert idegesít a magyar nyelv, túl egyenes, nem szeretem, ha azonnal kiderül, hogy miről énekel a költő. Ha magyar szövegű zenét hallgatok, mindig a szöveget fogom fel először és a zenét később, ha egyáltalán eljutok addig. Gyerekkoromban Deep Purple, Queen és Pink Floyd lemezek hadait hallgattam meg úgy, hogy lövésem sem volt, hogy miről szólnak a dalok, és nem zavart, sőt, az adott neki misztikumot. Majd beraktam utána egy pémobilt és rá kellett jönnöm, hogy ez egy nagyon gyenge utánzat béna szövegekkel és lopott riffekkel. Illetve vagyok olyan szinten az angol nyelvből, hogy kifejezzem gondolataimat árnyaltan is vagy közvetlenül is.
Nemrég volt egy kivetítős koncertetek. Az hogyan sült el?
Ákos: Már jól van a retinám, köszönöm! 🙂 Igen, ez volt az első olyan koncertünk, ami felé már régóta el szerettünk volna kanyarodni. Az OctoberSun nem éppen a „lezúzom a vesédet”, „szíjjelvágom a gitárt a dobokon” típusú zene – mégha vannak is ilyen témák benne -, és nagyon úgy éreztük, hogy a képek, videók nagyban segítik a zene hangulatainak „elkapását”. Technikailag nagyon megterhelő, mert a szerkesztett videóanyag nem enged szabad teret, ott menni kell gyerekek, nincs mese, Andersen halott. És ez úgy, hogy még MIDI-s szimfonikusok is ü’dögélnek a hangsávon (rögzített sampler), elég meredek mutatvány. Még. Nekem. Két régi cimbora Tóth Tamás és Balla Krisztián segítettek bennünket a kivetítő kezelésében, felvételben, szerkesztésben. Munkájuk nélkül még durvább összpontosítást igényelt volna a koncert, ami szerintem már a zene rovására is mehetett volna, illetve nagy lett volna a hibalehetőség. Úgy láttam közben – mert néha, egy-egy lazább rész alatt ki tudtam tekinteni a közönségre -, hogy az emberek „fogták”, hogy mi történik, és a videók levitték rólunk, mint zenészekről a fókuszt, ami a zene hangulatainak átélésében szerintem fontos. Maga a helyszín, a veszprémi Metró söröző is kiváló volt ehhez. Egy ilyen kisebb térben sokkal jobban érezhető, hogy mit akarunk a zenénkkel. A koncert utáni beszélgetések is ezt támasztották alá. A színpadkép erősítésére (esetleg díszletek jelenléte, játék a fényekkel) még rágyúrok, ez úgyis szakmámba vág, szeretem is csinálni. Igaz, hogy nincs rá pénz, de majd lesz valahogy. Tomi, a VJ srác is azt mondta utána, hogy neki ez annyira bejött, hogy bármi van, ő jön. Ezek biztató dolgok. (Most komolyan rövid i a biztató?? De a bízik igéből jön, nem? Arra ad okot, hogy bízzak, bízzunk… Az „amíg”-ra is ki vagyok akadva: az ameddig rövidülése. Akkor meg mééé’?!)
Attila: Dettó. Egy hangulatot, amit létrehozunk vörös lámpával halványan megvilágított, hangszigetelt, kreatív energiákkal ellátott próbateremben, jó hangzással, remek körülmények között, azt elég nehéz átvinni egy hideg, kongó koncert terembe, vagy egy nyári szabadtéri színpadra, de a videó kivetítéssel valamelyest közelebb tudjuk hozni a két dolgot.
Kiknek szól a zenétek? Önmagatokat kísérleti zenekarnak vagy inkább rádióbarátnak tartjátok?
Ákos: Szerintem az eddigiekből már körvonalazódhat, hogy kiknek szól a zenénk. Úgy érzem, a legfontosabb maga az alkotási folyamat. Azoknak a hallgatóknak jelent a zenénk szerintem örömet, akiknek az eredmény, azaz a nóta meghallgatása, feldolgozása is inkább alkotói folyamat, vagyis érzelmi reakciók, élethelyzetek felidézése hallgatásuk közben, az erre figyelni tudásuk, ilyesmi. De ha valakik azért hallgatják meg, mert van benne egy nekik tetsző riff, vagy atompörgetés, azt sem bánom, de úgy érzem, hogy elsősorban nem ezért vagyunk…
Rádióbarátság? Az szerintem mindig irányított történet, és leginkább financiális, talán még belterjességi okai is vannak, semmint érzelmi, vagy esztétikai. Tény, hogy vannak ellenpéldák is. Ha esetleg a mi zenénk valamiért trendi lenne valamikor, akkor örvendezés lenne, hisz’ bizonyítaná, hogy van élet a Föld nevű bolygón, de ha nem lesz trendi, hát nem lesz az. Ezen nem nagyon szeretnék rugózni, mert más a zenekar miértje, más az inspirációja. A kísérleti zenekar kifejezést talán ránk lehet „húzni”, de ez leginkább abban merül ki, hogy megkíséreljük eljátszani azt, amit kitaláltunk. 😀 Egyébként igaz lehet a másik értelmében is: valahol az elvont és a szórakoztató zene közt vagyunk, úgy érzem.
Attila: Amikor Ákossal jöttünk ki a pesti Porcupine Tree koncertről, az jutott eszembe, hogy aki aznap ott volt, azoknak gyorsan kéne adni egy cd-t… De persze nem volt nálunk. Ebben az országban van kb. 200 ember, akinek tetszene ez a zene, már csak meg kell őket találni. A másik oldalról viszont, nem is annyira elvont, meg nem is annyira kemény, hogy ne tetszhetne egy átlag zenehallgatónak. Svédországban – tavaly, amikor kint voltam – üvöltött a rádióból a Pink Floyd és a Rush, mert Roger Waters és Rush koncert volt azon a héten. Ezt itthon nem tudom elképzelni. Lehetne a rádiókban akár ZENÉT is játszani, de nem teszik valamilyen okból kifolyólag. A múltkor véletlenül elfejtettem betenni a kocsiba a pendrive-ot, amiről zenét szoktam hallgatni és bekapcsoltam a rádiót, szörnyű élmény volt. Hamar meg is lett a Kossuth, ahol valami érdekes beszélgetést találtam. A szabály valami olyasmi lehet a rádióknál hogy, ha van benne gitár, ne adj’ Isten, torzított, akkor az nem szerepelhet. De ha megnézi bárki a Wikipedián, hogy ki hány lemezt adott el, akkor a top five-ban ott az AC/DC, a Pink Floyd és a Led Zeppelin, Bruce Springsteen és a Fleetwood Mac a Beatles mellett, tehát nem igazán értem ezt a dolgot. Pop berkekből csak Michael Jackson, a Bee Gees és Whitney Houston jutott fel a dobogóra, ami azt mutatja, hogy a zeneszerető emberek legalább fele rock zenét hallgat, legalábbis azok akik néha meg is vesznek egy-egy lemezt…
Fontosnak tartjátok, hogy egy zenének, a zenéteknek legyen spirituális töltete?
Ákos: Én rendkívüli mértékben. Bár a spirituális szót újabban kerülöm. Ahogy a dimenzió és a rezgés szavakat is. Túl sok marhaságot kapcsoltak már hozzá. A szeretet-rezgők a kedvenceim, amikor lerezegnek az ötödik dimenzióból… Meg az angyalvadászok… Értem én, s hiszem is, hogy jóval „több dolgok vannak a földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”, de nem szeretem, amikor belemerülnek egy témába, azt kerek egésznek tekintik, elfelejtenek valószínűségekben gondolkodni, ki nem mozdíthatóak ebből, és elfelejtik, hogy az „alma egyik feléről beszélgetünk”. Én inkább érzelmi töltetről beszélek. Igen, fontos. De ne feledjük, hogy az is érzelmi töltet, amikor az idegzsába kerülget és fortyogsz a dühtől! Csak olyankor az akusztikus gitár és a dobseprű kevés. Olyankor jön a torzítós zúzda és az exkavátor-dara…
Attila: Érdekes, hogy anno Ákos ráérzett a dalaim érzelemvilágára, és azóta is ez hajtja, mert én belülről nyilván másképp’ fogom fel a dolgokat. Ha meg kéne fejtenem hogy mi, merre, meddig, micsoda, akkor tuti bajban lennék.
Mik a további tervek?
Ákos: Tulajdonképpen a korábban említett EP már majdnem készen van – már játszottuk is az anyagát azon a kivetítős koncerten -, az utolsó simításokat végzi Attila a stúdióban. Amíg (tessék!) a következő nagylemezen dolgozunk – amiről bővebben még nem szólnék -, addig nagy valószínűséggel megjelenik egy, esetleg két EP. Az egyik a magyar nyelvű és akusztikus változatokat, remixeket tartalmazza majd, a másik pedig egy Pink Floyd átdolgozás-lemez lesz. De ennyire még nem megyek előre, egy világvége-színjáték úgyis közbeékelődik addig…
Attila: Tervek: Blind lemez cd-sítése (pénz kérdés), háromszámos EP, majd egy 5+x számos akusztikus, magyar nyelves, remixes anyag, ezen új dalok nem lesznek. Majd szeretnénk a Pink Floyd – Wish You Were Here lemezét egy az egyben átdolgozni és felvenni; a Welcome to The Machine-t már felvettük, meg játsszuk is egy ideje koncerteken. De ezzel kapcsolatban még lehet, hogy lesznek változások. Majd a harmadik lemez, ami persze jobb lesz, mint az előzőek együtt: a dallamos részek dallamosabbak lesznek, a dallamtalanok meg dallamtalanabbak, a kemények keményebbek, lesz benne gitár, meg dob meg minden… Na, a viccet félretéve, egy nagy dologra készülünk és pont ezért nem sietjük el. Az EP-k adtak időt arra, hogy Balázs jól beépüljön, így a lemez írásánál, hangszerelésénél teljes, magabiztos tagként lehessen rá számítani. Egyébként jól állunk: hét számnak meg is van a zenei váza, szövegötletek is vannak. Annyit elárulok, hogy egy concept album lesz (harmadik lemeznél már illik, nem?) és a bakelites tradíciókat követve nem akarjuk, hogy 45 percnél hosszabb legyen.
Van az OctoberSunon kívül más bandában érdekeltségetek?
Ákos: Érdekeltsége annak van, aki anyagiakat, valamilyen előnyöket vár valahonnan. Anyagi érdekeltségünk nincs, maximum több benzin- és egyéb költség megy el az OctoberSun-on kívüli hobbijainkra… 🙂 Attila majd elmondja a maga „érdekeltségeit”, Balázs a Hősökkel játszik azokon a fellépéseiken, ahol zenekari kísérettel adják elő az előadni valót. Benji nemrégiben abbahagyta egyéb zenei tevékenységeit, de hál’ Istennek, sokat gitározik, amiben a zenekar viszont „érdekelt” lehet.;) Én is abbahagytam azt a „sokzenekarosdit”, amikor 4-5 bandában dobol az ember, és azt sem tudja, hova kapjon. Már régóta van egy Müon névre keresztelt egyszemélyes projektem, ahol csak én jelentem saját magamnak a korlátot. Bár ez épp’ elég tud lenni. Főleg akkor, amikor az egyik személyiség vitatkozik a másikkal. Fura egy dolog, annyi bizonyos. (Elképzelhető, hogy kialakul egy kísérleti, 8-húros gitárra alapuló, internetes munkamódszerű trió, de erről még részleteket nem mondanék.)
Attila: Jelenleg az OctoberSun a fő bandám (mindig is így volt), a More Drive takarékon (4-5 koncert évente, 2-3 új dal), valamint van most egy blues-osabb projectem a régi MD dobossal Blaski Kacsával; vettem egy Dobro gitárt, és elkezdtem rajta olyan dolgokat játszani ami nem fért bele az OS egyébként elég tág kereteibe. Illetve van az ex-Stardrive tagokkal egy majdnem lemeznyi ősi, stoner rock anyagunk, de az a 300 km, ami a tagok között van, az megnehezíti az alkotást. Az a zenekar a koncertek körüli mizéria miatt oszlott fel, tehát nem nagyon tervezünk semmit, félévente összejövünk, egy bogrács pöri és egy tálca sör társaságában mázsás riffeket dobálunk egymás felé és ennyi. Jövőre várható hanganyag mindkét project-től. Valamint kisegítem gitáron az ajkai Molnár Gábor Alapítvány sérült fiataljaiból álló Hangadók zenekarát; ezt nem terveztem, csak így alakult, bírom a srácokat.
Ha valaki kíváncsi a zenétekre, honnan tudja beszerezni? Mi az elsődleges felület, ahol meg lehet találni titeket?
Ákos: Nem vagyunk épp’ médiafil atommenedzser vénájú zenekar… 😀 Döcögős a történet… A honlapunk egyszerű, de tartalmazza, amit fontosnak tartunk. Így ott vannak a lemezek (ingyen letölthetőek) és az ismertetők a zenekar tagjairól. Képek inkább a zenekar Facebook oldalán vannak, a meghallgatásosdit meg inkább a SoundCloud-on műveljük.
Attila: A fent említett netes felületeket próbáljuk folyamatosan frissíteni, de mivel nem ebből élünk és egy informatikus sincs köztünk, ez néha nehézkesen megy.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.