Aornos – Amikor a mélység beléd néz

1. Honnan jött az Aornos ötlete, hogyan kezdődött ez az egész?

– Még semmilyen zenekarban nem játszottam, nem is ismertem az ‘együtt zenélés’ érzését, és persze elég rutintalan is voltam úgy en bloc, amikor már játszogattam egy nagyon alap, baromi nehezen lefogható akusztikus gitáron, aztán egy szintén borzalmas elektromos gitáron – persze torzítatlanul, ’dróthangzással’- például az Avernus, a Castellum, vagy az Erratus dal néhány riffjét, illetve csiholtam ezekből többé-kevésbé kerek dalokat. Ez úgy 1998 táján lehetett. Akkoriban az volt a célom, hogy minél sötétebb, lehetőleg minél nehezebb, dúsabb, nem tipikus akkord fogásokat alkalmazó black metált játsszak, amely direkt nélkülözi azokat a számomra túlságosan is dallamos, ‘nem eléggé gonosz’ megoldásokat, amelyeket például a DissectionStorm of the Light’s bane, vagy a Mörk Gryning Tusen år har gått… albumán hallhattam. Egyszerűen nem értettem, hogy ezeket a szinte fütyülhető, heavy metálos harmóniákat minek kell egy black metálszerű zenébe beleoltani, mert úgy éreztem, hogy ezek által már nem is olyan sötét, félelmetes e csapatok atmoszférája, akkor meg ugye mit akarnak ők itt egyáltalán, hogy a Sötétség így, meg úgy? 🙂



Ezek a felsorolt nevek, albumcímek természetesen csak kiragadott példák; elég sok hallgatnivalót ismertem és elismertem már akkor is, de azt már tudtam, hogy az Aornos (a név persze még sehol nem volt akkor) zenei útjának másabbnak kell lennie, mint akár az általam legszívesebben hallgatott csapatoknak, és a legnagyobb kedvencem; az Emperor reprodukálásának pedig nem láttam értelmét, mert tudtam, hogy azt az irányt tőlük jobban tökélyre vinni nem hogy nem lehet, de azt a színvonalat még csak megközelíteni is igen bajos volna. Akkor meg minek? Szimpla másoló, vagy szolgáló már akkor sem kívántam lenni…
Most így utólag- mai perspektívából vissza gondolva, az én fejemben az ideális black metál (persze az Emperort leszámítva) valami olyasmi hangulatú lehetett, mint amit a Mayhem követett el az Ordo ad Chao lemezén, csak persze a dinamizmust megtörő, feleslegesnek tűnő leállások, szétfolyás nélkül, és dalok egymástól való jobban különbözésével, kevesebb doom tempóval, több gyorssal, némi szinti aláfestéssel, na meg jobb hangzással…
Ellenben elég hamar revideáltam nézeteimet, és a fentebb emlegetett anyagok is rövidesen nagy kedvenceim lettek- egy sor másik mellett-, mert elfogadtam őket önmagukban, és beláttam, hogy milyen hangulatosak, nagyszerűek és zeneiek, különös tekintettel a kiragadott példákban emlegetett Dissection vagy Mayhem alapvetésére (bár ez utóbbinak az Ordo ad Chao anyagot megelőző cuccaik még jobban tetszenek…)
Szóval rájöttem, hogy a ‘sötétség mértéke’ elég relatív, és valamennyire szubjektív is, tehát nem ennek kell lenni a fő fokmérőnek a tekintetben, hogy egy black metál, vagy egyáltalán bármilyen hasonló koncepciójú művészeti forma mennyire jó… (hiszen ez alapján az apokaliptikus funeral doom bandákat szeretném a leginkább, vagy a zenének is alig nevezhető, mindenféle kísérleti hanghalmazokat, amelyek stílusának precíz megállapítására most inkább nem vállalkoznék…) Az előbbi mondatra személetes példa: manapság elég sok olyan elborult, valóban zord, helyenként tébolyultan sötét, kaotikus, itt-ott akár disszonancia-örvényekkel is operáló alakulat van, ami a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején a fehér holló kategória lett volna (és ami tendenciát akkor feltétlenül üdvözöltem volna), de mégis- mostani eszemmel- nem merném állítani, hogy eme zenekarok- pusztán ezen elemek által- jobbak, igazabbak lennének a régebbi idők klasszikus, és/vagy kult (és sokszor dallamosabb, hallgató-barátabb) lemezeinek nagy részétől, sőt… Nyilván tisztelet a kivételnek, mert azért ilyen is akad…
Mindenek előtt úgy is az számít, hogy mennyire jók a dalok, a témák, meg van-e az önálló arculat, megfelelő hangulat, hitelesség, értelmesebb, értékesebb mondanivaló; azaz, hogy valóban komolyan vehető-e a produkció.
Én azért hoztam létre az Aornost, hogy egy ilyenféle követelményeknek megfelelő zene szülessen meg a hathatós közreműködésemmel. Azt csak remélhetem, hogy az Orior ezen célkitűzéseknek meg is felelt, de a visszacsatolások többsége szerint igen, és ez ténylegesen örömmel tölt el. Már megérte.


2. Mesélj a lemez megalkotásának folyamatáról. Hol, mikor, miként? Már csak azért is érdekelnek ezek a tudnivalók, mert iszonyat jól szól az Orior.


– Nagyon sokat köszönhetek egy Ignácz Viktor nevű srácnak, mert vele vettem fel az egész album jelentős részét a lakóvárosomban, Miskolcon… Azért voltam teljesen rá utalva, mert nekem még saját számítógépem is csak hihetetlenül későn – kb. 2009 körül – lett … Rengeteget szívtunk az elején mindenféle technikai problémák miatt (én már addig is, mert előtte már különféle embereknél próbálkoztam az anyag felvételével, nem túlzottan eredményesen… ), s neki is ez volt az első ilyen jellegű munkája, ő is – mint ahogy később én is – menetközben jött rá minden fontosabb dologra, és persze ez összességében rengeteg időbe került. A hivatalos stúdióba való vonulás az akkori anyagi helyzetemben irreálisan sok pénzt jelentett volna (egyébként gyökeresen ma sem más a helyzet…), úgyhogy ez sajnos nem jöhetett szóba. Végül – miután lett gépem, és ezzel együtt minden program, VST plugin, stb. a rendelkezésemre állt, ami ezen zene szerkesztéséhez kellett; és amikhez szintén nélkülözhetetlen volt Viktor segítsége – már én magam folytattam az anyag munkálatait a Cubase 5 nevű stúdió és az Izotpe Ozone 4-5 master programmal.
Még normális stúdió-monitor hangfalaim se voltak (csak jóval gagyibb Thomson hifi hangfalak), amin megfelelően lehetett volna hallani az arányokat, és úgy összességében az egész hangzást, ezért később beszereztem egy AKG vezeték nélküli fülhallgatót, de ebben meg egy halk folyamatosan hallható susogás állandóan jelen volt – a rendszer jellegéből adódóan -, ráadásul a CPU állandóan kiakadt, úgyhogy a végén, amikor már egy adott dalban az összes (sok esetben effektekkel jócskán megpakolt) sávot próbáltam egyszerre egy audiósávvá kikonvertálni, már csak egy nagy zúgást, sistergést hallhattam a tényleges zenéből. Mindig csak jóval később, a konvertálás befejeztével derült ki, hogy milyen is a végeredmény, és ha valami, akárcsak nagyon apró, keverési hibát is észleltem, kezdődött az egész folyamat elölről, mert e technikai hátrány miatt nem akartam megalkuvást. Ám ez mind időt, időt, és időt emésztett fel… Így hát ripsz-ropsz teltek az évek; ezen folyamat kb. 2010 és 2014 között zajlott le.
Őrjítő volt? Igen, maximálisan, s nem hiszem, hogy ember tőlem vehemensebben és elmebetegebb módon káromkodott volna például azokban a pillanatokban, amikor hirtelen összeomlott az egész rendszer, és egy csomó, több órás munka kárba veszett, mert még menteni se lehetett közben…
Megúsztam-e mindezt komolyabb idegkárosodás nélkül? Nem tudom… 🙂
Ám úgy tűnik mégis csak megérte és elértem a célom e tekintetben, mert – akkor ezek szerint – egész elfogadható lett a hangzás. Ez (is) boldoggá tesz.

3. Bemutatnád a dalszövegeket és a lemez koncepcióját? Milyen üzenete van az Oriornak?

– A dalszövegek egy bizonyos részét – csak úgy mint a zenét – hosszú időn át csiszolgattam (mármint 98-hoz képest), de ezek – a zenével ellentétben – olyan 2005-2006 környékén elnyerték végleges formájukat és akkor lettek lefordítva angol nyelvre. A sorokat úgy vetettem papírra, hogy nem volt bennem egy tudatos, előre elképzelt koncepció, amire mint egy vezérfonálra felszövődtek volna a szövegek. Közhely, de mégis így történt: csak úgy kibuggyantak belőlem a szavak. Később vettem csak észre, hogy egy bizonyos kapcsolat van a különböző dalok különböző szövegei között; visszatérnek bizonyos motívumok, kifejezések, megszemélyesítések, szimbólumok, gondolatok. Annyi volt csak tudatos a megíráskor, hogy ne a kliséhalmazt erősítsem a mondanivalómmal, de persze bizonyos ‘bevett’ sémák (mint például Sötétség, Tél, Mindenség, Természet, stb.) nálam is felbukkantak, ám én nem azért vettem elő e témákat, mert a műfaj követelménye ezt igényli, vagy mert ezekről mindig hálás beszélni black metál berkekben… Tényleg e dolgok érdekelnek a leginkább ‘költőileg’, ezeket érzem a magamhoz legközelebb, és hát elég sok személyes vonatkozást, metafizikai elmélkedést is belevittem a szövegekbe. Elmondható, hogy akkoriban- magyar részről – a VHK és a Land of Charon – tehát, ha úgy tetszik, a két ellentétes pólus- volt rám a legnagyobb hatással az érzések, gondolatok dalszövegekbe öntése terén, de szerintem a nietzschei világlátás is kitapintható a megfogalmazásomból. Black metál szövegek nem is nagyon bírtak számomra meghatározó tényezővel, mert ugyan elkövettem jó néhány szövegfordítást a kedvenc zenéimből, és egy markáns része tényleg tetszett is, mert hangulatosnak találtam azokat, de különösebben nem befolyásoltak…
Az Orior az anyag akusztikus, komolyzenei instrumentális címadója, egyfajta felvezetésként funkcionál az albumhoz. Maga a Kezdet, amikor még az Őskáoszból még nem vált ki egyértelműen és elkülönülten semmi konkrét dolog, illetve ahol még azt is nehéz lenne eldönteni, hogy hol válik el a Sötét és hol a Fény… A Lét és a Semmi abszolút misztériuma felett érzett megrendülés zenei hangokba öntése történik itt…
Az Avernus amolyan beköszönő jellegű. Egy utazás a jungi értelemben vett árnyékkal a spirituális belső földeken magához, a vérvörös vizű, a fenekén beágyazódott lelkekkel teli Avernus tó (ami megfeleltethető a görög Aornos szó jelentésének…) hullámaihoz, s amely hely az Alvilág bejáratának szimbólumaként is felfogható. A sorokban benne foglaltatik a Fény természetével tisztában lévő, de mégis a ‘sötét oldalon’ akarattal leledző lélek állásfoglalása, a kettő (vagy több) pólus szükségszerű összhangjának felismerése…
A Castellum az erőd, a Fellegvár, amely megingathatatlanul magasodik minden kétellyel, esetleges támadással szemben. Ez a kivételes, csak ideálként ismert embert felülmúló ember lelkének monumentális lakhelye, ahol még a démonok is megregulázva és szolgálatba kényszerítve várják a parancsokat. A ‘Bálványok Gyilkosa’ kifejezés egyértelmű utalás Nietzschére. A farkába harapó Kígyó – mint Uroborosz – motívuma pedig természetesen a Lét és Elmúlás örök körforgását hivatott jelképezni. És hogy mi az a bizonyos ‘titkos Hatalom’? Nos, ez minden rejtélyek legnagyobbika…



Az Aeterna Veritas szövege mind össze annyi, mint a dal címe: Örök Igazság. Az ember számára minden örök igazság egyben circulus vitiosus is, azaz hibás kör. Nincs olyan metafizikai állítás, aminél az örök luciferi kétely fel ne merülhetne…. Ezzel a paradoxonnal tisztában lenni, és mégis intellektuálisan becsületesnek maradni (Redlichkeit); még így is vágyni az igazságra, vagy valami abszolútumra, és nem megőrülni, nem meghasonulni, nem meghasadni; nos ehhez kell az igazán nagy erő, és szerencse…
A Dominus Vexator vagyis a Kínzó Nagyúr ki más lenne, mint maga az Idő? Nincs nála nagyobb úr, a Lét nélküle elképzelhetetlen, még akkor is amikor fellengzősen négytől felfelé mindenféle dimenziókról, alternatív valóságokról, a tér meghajlításról, vagy időutazásról beszélünk. Minden benne történik; az is, amikor az ész a filozófia által próbálja bizonyítani, hogy idő tulajdonképpen nem is létezik, mondván, hogy az csak az elme csapdája. Persze erre kontráznának rá a keletiek, hogy igen, ezt csak Maja fátyla miatt vélhetjük így, mert az elhomályosítja a való igazat, és ezért van az, hogy a tudatlanok az Időt valósnak fogják fel. Na de ha létezik is ilyen időnélküliség, az már mennyiben nem a tágan értett Idő része? Vagy ez az Idő már maga a Lét? Heidegger és a keleti misztikusok – még a Semmit is belevéve a játékba – itt készséggel igennel válaszolnának nekünk… 🙂 Szóval mindannyian az Ő rabszolgái vagyunk, és nem még hogy csak mi, de még az istenek is, hiszen ők is a mérhetetlen időfolyamban születnek meg, uralkodnak, majd buknak alá a mélységbe… Ki tudná megmondani hány isten emlékét őrzi már így is a tudatunk, vagy inkább a tudatalattink? Művészeknek való kérdés…



A Gelum a Tél testet-lelket kegyetlenül fagymarkába szorító, de mégis csodálni valóan fenséges és szép hatalmát hirdeti a világ felett, amely egy mindent elsöprő hóvihar-orkán nyitánnyal köszön be… A ” dermesztő fagyhalált lehelő torok halotti lepellel teríti be a hantokat s a jégkoporsóba zárt világ fekszik mozdulatlan” valamint a „mord fenyvesek sziluettjei a hegyoldalakon, farkas bús hangja karcol melankóliát a magányos bércekre, és a bágyadt Hold szomorúan tekint le a Fehér Csönd földjére” sorai azt hiszem kellően kifejezik azt, amit a Télről, mint olyanról mondani akartam… Ha szabad erről egyáltalán beszélni: ha már választani lehet; talán télen, hóesésben, a Természetben a legszebb meghalni, mintegy örök téli álomra hajtván a fejünket…
A Desertus egy rövid, akusztikus átkötés, amely eredetileg a Gelum intrója volt, de aztán külön számot komponáltam belőle. Olyasmi hangulatot, érzésvilágot fest le, ami mondjuk a Katatonia Dance of December Souls albumán végig tetten érhető: magányosság, Elhagyatottság, a Lét és Nem Lét kérdésével konkrétan szembesülő lélek mélázása saját sorsára vonatkoztatván, ami már egyfajta rezignáltságba csap át, de amely tragikussága folytán, egy esztétikai nézőpontból mégis szépnek titulálható…
Az Erratus a Bolyongás ég és föld között, ami a végeláthatatlanul elhúzódó komor erdők fáinak koronájától egészen a Kozmosz titokzatos, ember fizikai valósága által soha be nem járt és soha be nem járható, csak teremtő fantáziával elképzelhető tájait érintő misztikus utazást jelenít meg. Megfigyelhető benne egy rejtett vágyakozás a nap mint nap megtapasztalt, sokszor csömört, közönyt, tompultságot kiváltó hétköznapi szürke valóságból való kiszakadásra, az Aranykor eljövetelére, amely meglehet, hogy testi létünkben soha nem köszönhet be, csak attól megválván…
Ezután az instrumentális, szintén átkötésként is felfogható rövid Portentum következik. Csoda, Ábránd, Szörnyszülött… Mindezt egyszerre reprezentálja a dal egyfajta kimérába egyesítvén e látszólag összeférhetetlen fogalmakat, fölvillantván minden nézőpont perspektivikus voltát, viszonylagosságát. Mert például ugyanaz a dolog, vagy lény nem ugyan annak tűnik egy ember és egy emberfeletti szemlélő optikájában…
Zárókőként (az Emperor feldolgozást, mint tiszteletadást leszámítván) az Aere Perennius dacol a kérlelhetetlen, lassan minden, akár a legnagyobb, legnemesebb dolgokat is fokozatosan feledtető, elfedő Idő hatalmával Ércnél maradandóbb emlékművet állítván egoisztikus törekvésemnek, amely, mint olyan, éppen az Aornos képében nyilvánul meg. Egyfajta ars poetica gyanánt is felfogható tehát ezen tétel, de egyúttal egy elképzelt vég, egy létmód befejezés is ábrázolódik benne, ami valamiféle Ősforráshoz való vissza vagy meg térést sejtett, szándékosan kerülvén, és átlépvén mindenféle morális tartalmat…
Mi tehát az Orior üzenete? Mint látható, a szövegekben az én sajátos, léthez való hozzáállásom tükröződik, de ha minden áron meg kell fogalmazni valamiféle üzenetet, akkor talán az ilyesmi: ha bármilyen dogmatikus, moralizáló vallásnak (elsősorban a megvalósult kereszténységnek) vagy akár a dogmatikus, végletes materializmusnak igaza lehet, itt az ideje a legmélyebb kétségbeesésnek és a tömeges öngyilkosságnak, mert akkor a Lét egy hajítófát sem ér… Valamint: a megvalósult ember szégyen és utálat… Valami, valamikor nagyon félre sikerült… Próbáljatok legalább néha kiszakadni a hétköznapi valóság visszahúzó, testet-lelket megnyomorító ragadós karjaiból és valami nagyobbat és nemesebbet teremteni önmagatoknál, és utálni magatokban a kis-embert, mint ahogy én is gyűlölöm magamban azt a részt, mert utálnivaló, megvetendő mocsok az csupán…

4. Ha jól tudom, egyszemélyes zenekarodból hamarosan „valódi” banda formálódhat. Hogy állsz jelenleg a tagok gyűjtésével, és mikor lesz az első fellépés?

– Korai lenne erről még érdemben nyilatkozni, mindenesetre úgy néz ki, hogy lesznek zenésztársak, akik a további munkában tudnak majd segíteni, és akik által az élő megmutatkozás is lehetséges lesz. Még szerveződés alatt zajlik a kooperáció, úgy hogy többet erről nem nagyon tudok még mondani, és ép ezért még konkrét fellépési dátumról sem tudok beszámolni, de a netes portálokon úgy is azonnal fel lesz tüntetve, amint lesz valami fix dolog, akár a tagok kilétéről, akár koncertről. Reményeim szerint eme időpont minél közelebb van a jelenünkhöz…

5. Melyik a kedvenc dalod a lemezen, és miért? Akad esetleg olyan, amelyikbe még akár most is szívesen belenyúlnál, mert valami apróság zavar?

– Hmm, nehéz lenne bármelyiket is kiragadni, mert mindegyiket nagyon közel érzem magamhoz. Eleve ellensége vagyok a tölteléknótáknak, meg annak a jelenségnek, amikor a szerző olyan alkotást bocsájt ki a keze közül, amiért ő maga -a lehetőségek szerint – nem tett meg mindent, hogy minél jobb legyen. Szerintem eme stílusban az utólagos csiszolásnak nagyon is van értelme, mert ez nem egy szimpla ösztönzene. Talán -ha mindenáron választanom kell – pont a leghosszabb, Aere Perennius nevű dalt emelném ki: úgy érzem itt sikerült mindent elég jól reprezentálnom, amit én az Aornos jegyében valaha is el akartam és el akarok mondani…
Nyilván vannak olyan részek, amibe utólagosan belenyúlnék- szerintem senki sem elégedett maradéktalanul minden egyes kis momentummal a megjelentetett anyagát illetően, mert mindig van valami, amin legközelebb, vagy – ha esélye van rá – még akkor az újragondolás, javítás jegyében változtatna. Ilyen értelemben egy lemez sosem készül el…



6. Az embereknek hogy tetszett a lemez? Milyen visszhangokat kapsz itthonról, és külföldről? Mennyire fontos számodra mások véleménye?

– Akinek szimpatikus az, hogy ez nem egy újabb, 666.-ik black metál produktum a dömping szürkén hömpölygő áradatában, annak tetszik, és szerencsére olyanok is vannak, akiket tényleg megérint… Nyilván nem mindenkihez szól, még csak nem is minden ‘black metáloshoz’; inkább olyasféle hasonló mentalitású egyénekhez, akiknek Te is ajánlod a nagybecsű recenziód végén az anyagot. Elég pozitív visszajelzéseket kapok itthonról és külföldről is egyaránt, de – megfelelő kiadó hiányában – elég korlátozottak is a lehetőségeim, a tekintetben, hogy a lemez minél több emberhez eljusson. Mindenesetre örülök, hogy vannak hazai és külföldi szimpatizánsaim, végül is – többek között – ezért éri meg csinálni.
Álszent lennék, ha azt állítanám, hogy egyformán fontos számomra mindenki véleménye, mert nem mindegy, hogy ki mondja azt, amit éppen mond, de természetesen adok mások észrevételeire, hiszen ezért tártam nyilvánosság elé végre az Orior anyagot. Csak a kicsinyes mocskolódás, szándékos keresztbe tevés vagy a direkt félreértés idegesít fel valamennyire, de ezekhez a túlságosan is kis-emberi dolgokhoz igyekszem hozzá szokni, és szerencsére elég ritkán találkozom velük…

7. Szerinted egy művésznek, jelen esetben egy extrém művésznek, mennyire feladata átadni valamilyen üzenetet, tanulságot, vagy bőven elég az, ha a hallgató elégedetten végigbólogatja a korongokat? Ha esetleg mindkettőt magadénak érzed, mik az arányok?

– Attól függ, mi az alkotó célja. Ez sok esetben már az adott stílusból is következik, hiszen nem véletlenül tevékenykedik valaki abban az irányvonalban, ahol éppen van. Az én értékrendszeremben alacsonyabb rendű az a produkció, ami csak szimplán ‘szórakoztatni’ akar; én már e szó hallatára is önkéntelenül valami cirkuszi bohócra vagy ripacsra asszociálok… Az általam igazán szeretett zenékre, vagy más művészeti alkotásokra ez a szimpla attitűd csak a legritkább esetben jellemző. Persze előfordul, hogy én is könnyedebb muzsikára vágyom – mert néha muszáj kipihenni az un. sötét zenéket – , de megfigyeltem, hogy még ezeknek is többnyire van valami mondanivalója vagy legalább jópofák. Nincs gondom azzal sem, ha valakinek az a maximális célja, hogy a zenéjét – mint említetted – „elégedetten végig bólogassa a hallgató”, mert ebben a tekintetben is elég nagy minőségbeli különbségek lehetnek, és tudom azt is tisztelni és szeretni, ami tényleg csak szimplán jó. Nem minden metálnak kell agyasnak lenni, de jellemzően ez egy komoly műfaj, és egyben az jelenti az egyik fő erényét, hogy nem pusztán szórakoztatni, buliztatni akar, hanem közben még esetleg nem által valami értelmesebb mondanivalót is csöpögtetni a fülekbe, lelkekbe, persze ezt sokszor nem olyan nyilvánvaló módon teszi. Ellenben a szájbarágás, a ‘megmondás’ is elég visszatetsző tud lenni- ugye ez bizonyos irányokra jellemző a rock vagy metál műfajon belül (is), s ez főleg akkor gáz, ha gagyi módon történik a ‘nagy igazságok’, ‘erkölcsi tanulságok’ átadása…
Szóval oda kell figyelni a megfelelő arányra: a zene az elsődleges, de ha az kiegészül vagy inkább megkoronázódik még valami fontos közlendővel az emberről, vagy embertől pont különbözőtől, életről, létről, halálról, érzelmekről, lélekről, ‘mélyebb dolgokról’, stb., akkor az még növeli az alkotás művészi értékét, ellenben ha olyan alantas dolgok keverednek bele, mint például a politika, az nagymértékben leronthatja…

8. Honnan merítesz inspirációt a zenéléshez? Igen, ez az a pont ahol legálisan lehet ajnározni a kedvenc zenéket, filmeket, festményeket, könyveket!

– Ah, számomra az eddigi legnehezebb kérdés… Attól félek, ha elkezdem felsorolni a számomra fontos vagy meghatározó zenéket, filmeket, könyveket, stb., akkor utólagosan visszaolvasva bánni fogom, hogy mennyi mindent kihagytam még…
Általánosságban elmondható, hogy azok a művek voltak és vannak rám leginkább hatással, amik azzal szembesítenek, hogy tulajdonképpen milyen tragikomikus lehet a mi személyes, esetenként fontoskodó életünk, porszemnyi létünk egy magasabb nézőpontból tekintve, de – ezzel látszólag ellentmondásban – mégis milyen sok, nagyszerű lehetőség rejlik az emberben arra, hogy meghaladja, önfelülmúlja magát. Mindig is lenyűgözött ez az emberben, mint olyanban lévő szélsőség: ez, a már-már ördögi gonoszságtól, vagy az ember és állat alatti lealacsonyodástól, beteges, patológiás elfajzástól egészen az angyali vagy istenszerű felemelkedésig, apoteózisig húzódó beláthatatlan vonulat. Nekem erre leginkább – az olvasmányos szerzők közül- Nietzsche, Poe, Lovecraft hívta fel a figyelmemet, de a világlátásomat, szellemi horizontom tágulását illetően számomra az egyetemi, filozófia szakon töltött éveim is felbecsülhetetlen jelentőségűek. Mindezek döbbentettek rá, hogy mennyire meghatározó az a kultúra – egészen személyes, érzelmi szinteken is – amibe beleszületünk, és amit öröklünk a közeli és távoli ősöktől, és – ha már ez így van – akkor miért is olyan fontos, hogy ezzel minél inkább tisztában legyünk; a saját érdekünkben…

folyt. köv.

Aornos – Amikor a mélység beléd néz (3 komment)

  • lambach lambach szerint:

    Csaba nevében is köszönöm!:)

  • farrrkas farrrkas szerint:

    Valóban érdekes dolgokról esik szó. Nagyon tetszenek a kérdések, és a tartalmas, alapos válaszok. Ilyeneket szívesen olvasok.

  • boymester boymester szerint:

    Nagyszerű írás és jó volt végigolvasni. A lemez számomra az év magyar kiadványa eddig,jó volt (és még lesz is) hallgatni a sok ágropogós, sokszor lehetőségek miatt karcos hazai feketeség mellett ezt a hangzást. Hiába rejtegeti a közvélemény legmélyebb bugyraiban az ilyen kiadványokat, mindig lesznek, akik képesek lesznek értékelni a valódi egyéniséget, minőséget, de legfőképp: az őszinteséget.

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.