Szilvás Gergelyt kérdeztük
a Metallica kiállítás kapcsán
- Ismert, hogy hatalmas Metallica rajongó vagy. Mióta, miért? Hány koncerten voltál?

- Vagyok, mondhatjuk. De ez nem valami elvakult fanatizmus, vagy ilyesmi, szóval nem arról van szó, hogy ki sem látok a logójuk mögül, és minden mást harmadrangúnak tartok mellettük. Ez inkább egy egészséges irányú „rajongás”, ha lehet így fogalmazni. Nincs amúgy semmi különös sztori a dolog mögött, engem ugyanúgy kapott el ez az egész, mint nagyon sokunkat kölyök korában. A suliban volt pár osztálytársam, akik a szülők, vagy idősebb tesók által már egész fiatalon találkoztak a rock/metal zenékkel, én meg, hogy-hogy nem valahogy velük barátkoztam össze. Gondolom tudat alatt már valahogy egy hullámhosszon voltunk, vagy ilyesmi, aztán amikor osztálykirándulásra mentünk, egyikük hozta magával az akkor viszonylag frissen megjelent Pokoli színjáték kazettát a Pokolgéptől, én meg baromira rágerjedtem, hogy ez milyen király. Tényleg nagyon bejött, volt egy fajta lázító, kívülállás érzete a dolognak, amire annyi idősen különösen fogékony az ember. Főleg, hogy a suliban akkoriban az ment, hogy aki rocker, meg aki Depeche Mode-os, azt cikizzük ki. Már akkor sem értettem, ez miért is jó, szóval kapásából szimpatikus lett rockernek lenni.
A Metallica nevét előbb hallottam, mint a zenéjüket, és pont amiatt, hogy a metal szó benne volt, ők már előre nyerőnek tűntek, ráadásul mindenki oda volt értük, aki csak ismerte a nagyobbak közül. Aztán valaki a telepen végül átvette nekem egy 90 perces kazettára a Master és a Justice albumokat, illetve hát annyit, amennyi azokból ráfért egy-egy oldalra, én meg megálltam a növésben tőle, gyakorlatilag hülyére hallgattam. Onnan már nem szimpla lázadás volt ez, egyszerűen felülírta az összes addigi körítést, ami addig a zenével egyenértékűnek tűnt. Szereztem egy posztert, utóbb kiderült, hogy azt, ami az első országos terjesztésű Metallica Hungarica közepén volt anno, kiraktam az asztalom fölé, és arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok egy koncertjükre, és iszonyúan vágytam az egyik egri boltban kirakott méregdrága import Justice bakelitre, amit persze akkor esélytelen volt megvennem. Az édesanyámtól kapott sárga pólóra fekete festék spray-vel egy sablon segítségével fújtam Metallica logót, aztán addig hordtam, amit le nem szakadt rólam. 1989-et írtunk, 13 éves voltam ekkor. Aztán amikor a ’91-es Monsters Of Rock fesztivál elért hozzánk, a 15 éves szülinapom előtt két nappal, sikerült kibulizni, hogy elmehessünk. Édesapám nagyon jó fej volt, vitt és hozott minket kocsival, a második sorban toltam végig az egész koncertet, meghatározó élmény volt. Idén leszek 40 éves, azóta további 23 alkalommal láttam még őket, szóval, ha legközelebb újra áttolják az arcukat, jubilálni fogunk.

- Melyik volt a legemlékezetesebb? Melyik miatt utaztál a legtávolabbra?

- Érdekes, hogy nem a Metallica volt,amiért a legtöbbet utaztam, a Rush kedvéért pl. volt, hogy Angliáig repültem, meg a Motörhead Brixton Academy-s jubileumi bulija miatt is, a Metallica miatt viszont Olaszországnál, meg Németországnál messzebb nem kellett menjek. Az sem kevés, bár ebben talán az is benne volt, hogy ők azért, ha Európában vannak, jobbára a környező országban is elcsíphetőek.
Különösen emlékezetes találkozásból viszont kettő is van. Az egyik a Death Magnetic lemezbemutató koncertje a berlini 02 Arenában, ami egy, a megjelenés napján adott, speciális fan klub buli volt. Csak klub tagok vehettek belépőt és még így is megtelt az a Sportaréna méretű hely. Gyakorlatilag akkor tesztelték az akkori turné színpadát, ami az Aréna közepére helyezett amolyan körszínpad volt. Az új album több dalának is ott volt az ősbemutatója, ráadásul speciális programot nyomtak, amiből kimaradt még az Enter Sandman és a Nothing Else Matters is. Abban a közegben a Frantic és az Until It Sleeps felbukkanására volt a legnagyobb ováció, a kemény mag nyilván értékelte a hanyagolt korszakok hanyagolt nótáit.
A másik toplistás pedig a 2012-es belgrádi koncert a Fekete Lemez jubileumi turnéján. Azon a bulin sikerült bejutni az évforduló miatt újból visszahozott ún. SnakePit-be, amire ugyanúgy a fan klubon keresztül lehetett jelentkezni, és úgy sorsolhattak ki. A nulladik sorból, a színpadon „belülről” nézhettük a koncertet. Már az sokkoló volt, hogy a karszalagok átvételekor csak annyit kértek, hogy bár bevihetünk bármit, vizet, sört, de légyszi ne tegyünk semmit a színpadra. Ez azért milyen már? Az a rámpa úgy a mellkasáig ért az embernek, belülről semmi kordon, úgyhogy amikor a buli közben lejöttek, néha szó szerint fél méternyire voltak tőlünk. A Don’t Tread On Me-t pl. Hetfield az orrom előtt lévő mikrofonnál tolta végig. Ultra bizarr volt, kint a kordonokra dőlve tombolt vagy harmincezer ember, én meg közben megfogdostam még a cipőjét is. Aztán a nóta végén a kezembe nyomta a pengetőt, amivel addig játszott, és jól megszorongatta a mancsomat. Koncert közben! Érted, halandó rockerrel mikor esik meg ilyesmi? Főleg egy Metallica bulin, ahol jó esetben is egy több méteres árok választ el a színpadtól? Nem tudtam másra gondolni, csak arra a 13 éves kölyökre, aki matek lecke helyett arról álmodozott, hogy egyszer majd eljut egy koncertjükre.



- Ekkora életműből lehet válogatni. Ha csak egy kedvencet választhatnál, akkor melyik lemez lenne az?

- Képtelenség egyet kiválasztanom. Nem azért, mert mind olyan tökéletes, mert nem mind az. De ha favoritok felé kéne mutogatni, akkor nyilván az nálam is az első öt közül kerülne ki. Tudom, hogy divat azt szajkózni, hogy a Metallica a Justice albumig volt tökéletes, de számomra a Fekete ugyanúgy száz pontos, mint előtte bármelyik album, addig tényleg tökéletes volt minden lemezük minden pillanata. Szóval igazából hangulatfüggő, hogy ezek közül épp melyiket mondanám.

- Volt olyan albumuk, amivel fanatikus rajongóként is nehezen barátkoztál meg?

- A Lulu. Az az egyetlen, ami tényleg kérdőjeles. Nekem még a Load / ReLoad párossal sem volt bajom, sőt, a St.Anger-rel sem, csak hogy azokat említsem, ami leginkább szúrni szokta az emberek szemét. Már rég túl voltam akkor azon a hozzáálláson, hogy a Metallica csak akkor lehet Metallica, ha veszettül thrashel, vagy ha úgy szól, mint az álom, és abszolút nem vártam, hogy újra a ’80-as évekbe próbálják erőltetni magukat.
A Load és a ReLoad érett rock lemezek voltak, egy-két keményebb kötésű témával, és tökéletesen megértem, ha valakinek ez már nem működött, pedig ha szimplán csak a dalokra fókuszál az ember, akkor is kurva jó nótákat írtak. Sok kurva jót, meg egy-egy középeset. Pont mint a Guns N Roses mondjuk a Use Your Illusion albumokra. Lehet, hogy egyet-egyet le kellett volna hagyni, vagy kislemez B oldalnak tartalékolni, a Ronnie-t mondjuk. De még így is jók azok a lemezek.
A St.Anger meg egy totálisan félreértett album. Én is hallom a dobsoundot, és hibásnak is tartom, hogy ennyire túltolták a tüskés megközelítést, mert ez már a produkció kárára ment. De a St.Anger csurig van baromi jó témákkal, sőt, kifejezetten erős dalokkal és szövegekkel is. Csak befogadhatóbban kellett volna tálalni. A legjobb példa erre a Some Kind Of Monster Ep, ahol azt a nótát nagyjából a felére nyesték, és rendesen kikeverték. Hallatszik, hogy ugyanaz a felvétel, de szól, mint az atom. És ha ott meg tudták ezt csinálni, nyilván az egésznél megcsinálhatták volna, mi több, ha a lemezt úgy hozzák ki, tizedannyi károgás meg utálkozás nem lett volna. De hát az egy terápiás album volt. Egy lázadás, kitörés mindabból, amit a nagyságuk és az ezzel járó elvárások rájuk akartak kényszeríteni. Hova fejlődj tovább, és mi motiváljon, ha egyszer már mindent elértél, de tényleg mindent? Roppant frusztráló lehet, és akkoriban, mint kiderült, ráadásul komoly belső problémáik is voltak. Az, hogy a sokat látott, szőrös tökű profikból álló menedzsmentjük engedte így kijönni, nem lehet a véletlen műve. Akkor valószínűleg tényleg arra volt szükség, hogy a feszültséget szabadon eresszék. Lehet, hogy a végeredményt nem mindenki érti, vagy nem is akarja érteni, de az elvitathatatlan, hogy minden korábbinál jobban a szembementek a világgal, ez pedig újra csak lázadó, sőt, lázító.



A Lulu viszont más tészta. Ott egy izgalmas ötlet rosszul megvalósított végeredménye került lemezre. Egyszerűen engedték, hogy az öreg Reed indokolatlanul eluralja a terepet, olyan, mintha nem lett volna mellettük producer, aki meg merte volna mondani, hogy tartani kellene az egyensúlyt, ami által Lou Reed és a Metallica valóban egyenjogú partner lehet. Mintha csak szimplán a keze alá dolgoztak volna, fejet hajtva minden ötletének. Ott is van sok jó riff, de az egész kidolgozatlan, hiányoznak a dalok. Persze, aki kicsit is ismerte Lou Reed saját dolgait, már előre sejthette, hogy nem lesz könnyen befogadható a végeredmény… Személy szerint, ha már ilyesfajta kollaboráció, sokkal inkább Bob Dylan-nel kellett volna összeállniuk, aki egy kifejezetten termékeny és értékes dalszerző, abból pl. simán király dolgok születhettek volna.

- Nyilván az egyszeri rajongó megveszi a lemezeket, pólót, ilyesmit, de hogyan váltott át ez gyűjtőszenvedélybe?

- Nem is tudom, egyszerűen csak így alakult. 1992-ben kint jártunk Bécsben a középsulis osztálykiránduláson, és egy áruházban belefutottam két akkor megjelent kislemezbe. Otthon ilyesmit akkor még nem igen lehetett kapni, max. Pesten itt-ott, vagy importként, de vidéken totál esélytelen volt. Gyorsan megvettem őket, és kurva jó érzés volt, hogy fanatikusként végre valami olyasmim is volt tőlük, gyáriban és hivatalosan, ami tökre nincs mindenkinek. Érted, az albumok minden koca rockernél a polcon voltak, én meg tökre mániákus voltam, nehogy már pont nekem ne legyen valami speckó cuccom. De nem az volt a cél, hogy most ezzel menőzzek, mert eleve max. a barátoknak mutogattam, akik meg velem örültek. Aztán egy évvel később egy tanulmányi úttal eljutottam Hollandiába, ahol olyan lemezboltok voltak, hogy a nyálam kicsordult, kis túlzással minden lehetett kapni. Kánaán. Volt 200 guldenem, amit a szüleim adtak azzal, hogy legyen nálam, ha kell valamire, de nyilván ez nagy pénz volt a családi büdzséhez képest, szóval mondták is, hogy nem kell feltétlen mindet elkölteni, biztonsági pénz. Enschede főterén az első délután bementem egy lemezboltba, és 198 guldent hagytam ott Metallica lemezekért, egy guldenért feladtam otthonra egy képeslapot, a maradék egy guldenből meg vettem egy ananászt, mert olyat sem láttam még soha egészben otthon. Aztán egész héten egy kólát nem tudtam meginni, viszont boldogan hurcolásztam magammal a CD-imet, miközben a csoport tuti bolondnak nézett. Még CD lejátszóm sem volt akkor otthon. De szartam rá, nekem ez volt a boldogság. Aztán ahogy egyre jobban kinyíltak a lehetőségek itthon is, főleg, miután végre kikeveredtem a főiskoláról és dolgozni kezdtem, akkor már tudatosan mentem utána, hogy amit lehet, összeszedjek.

- Mi az, ami a legféltettebb ezek közül és melyik számít igazi ritkaságnak?

- Van néhány érdekes cucc, a Load pl. Ausztráliában kijött egy speckós dupla CD-n, ahol egy interjú lemezt csaptak az albumhoz. Azt kint élő rokonok szerezték meg, azóta is hálás vagyok érte, megjegyzem, azóta sem láttam sehol felbukkanni. De a Whiskey In The Jar maxi-széria szintén ausztrál verzióit is sokáig vadásztam, azokon ugyanis darabjaira bontva egy majd órás, király dokufilm van a Garage Inc. készítésének körülményeiről, amit hivatalos kiadványon azóta sem tettek másutt hozzáférhetővé. Az eredeti ’87-es Garage Days minialbumnak is volt egy speciális változata, Angliában az öt helyett négy dallal jelent meg, hogy a kislemez-listákra felkerülhessen. A Wait maradt le, a maradéknak meg megkutyulták a dalsorrendjét. Ezt pl. alig két éve értem csak utól. De ilyeneket még sorolhatnék egy darabig, van jó pár.


- Térjünk át a kiállításra! Hogyan jött az ötlet a kiállítás megszervezéséhez és mit kell tudni róla?


- A kiállítás ötlete nem tőlem származik, a Hírességek Csarnoka felelős kurátora keresett meg ez ügyben. Őt már évek óta ismerem, és már rég mondogatta, hogy időről-időre vannak náluk az állandó kiállítás mellett ideiglenes tárlatok is, természetesen rockzenei vonatkozásúak. Volt már Gary Moore, nemrég ért véget a Radics Béla, de tavaly az új lemezük kapcsán egy Iron Maiden kiállítást is tető alá hoztak. Most az első két Metallica újrakiadása elég jó ürügyet kínált, és pont volt majd két szabad hónap is ilyen téren, úgyhogy mertünk nagyot álmodni, és nekiugrottunk.
Az egész amúgy roppant kedvező paraméterekkel bír, mivel a belépő mindössze ötszáz forint, amiben az állandó kiállítás megtekintése is benne van. Nem egy elrettentő összeg, igaz? A múzeum amúgy csak szerdán du. öttől nyolcig, és szombaton illetve vasárnap du. kettőtől hatig tart nyitva, akit érdekel, így érdemes tervezzen.

- Nyilván voltak segítőid is. Bemutatnád őket?

- Az egész tárlat alapvetően az én gyűjteményemre épül, és az is volt a terv, hogy a kiadványokon keresztül közelítjük meg az egész kiállítás lényegét, végül is ez egy zenekar, és egy zenekar lényege a zenéjén, a lemezein alapul. De ilyesmit igen ritkán van lehetőség múzeumi körülmények között tető alá hozni, így nyilván igyekeztünk annyira felturbózni, amennyire csak lehetséges, ebben pedig jó néhány ember önzetlenségéért tartozhatunk hálával. Elsősorban a barátnőmnek, Juditnak, a türelemért, és amiért hogy ott segített mindenben, ahol csak tudott. Aztán ott az Archaic-os Szabó Csabi és tesója, Miki, akik szintén nagy fanok, maguk ajánlották fel a tárlathoz a különböző féltve őrzött dedikált cuccaikat, de köszönet illeti Szakáll Urat, meg Kurucz „Eddie” Istvánt is, akik szintén első szóra segítettek, ugyanígy Stift Vikit és férjét, Koritsanszky Gergőt is. Polgár Peti barátomat is, aki nélkül én talán még mindig ott próbálnám úgy rendezgetni a cuccot, hogy mutasson is valamit. Nélkülük nem lehetett volna az egész olyan, amilyen. Jó lett volna, de korántsem ennyire. Úgyhogy ez úton is köszönet a segítségért!


- Lesznek kiegészítő események is a kiállításhoz kapcsolódóan. Ezekről is mesélj, kérlek!

- Igazából csak egyet szerveztünk mi, de kettő is hozzá kapcsolható lett szegről-végről. A 9-i megnyitás napján tök véletlenül épp egy tribute fesztivál volt a Dürer Kertben, ahol a Scary Guys tribute zenekar is játszott, ráadásul a jubileumi alkalomból a teljes Master Of Puppets albummal a repertoárjukban. Aranyosak voltak, maguktól megosztották a kiállítás facebook eseményét, többször is, és nyilván mi is igyekeztünk összefésülni az érdeklődőket a két eseményre, azaz igyekeztük propagálni, hogy ha valaki délután eljön a nyitó napra, akár ki is bővítheti a Metalli-élményt egy kis esti koncerttel. Egy üzenetet sem váltottam velük, ez magától értetődőnek tűnt, hogy toljuk meg kicsit a másikat. Ez így normális szerintem.
Azt viszont mi is szerettük volna, hogy a kiállítás második hónapja, május se maradjon ilyen jellegű kapcsolódó rendezvény nélkül, így május 14-én, szombaton pedig az Alcoholica zenekar fog játszani egy laza két órás bulit, közvetlenül a hat órás tárlatzárást követően, ott helyben a Hírességek Csarnokában. Van egy kisebb koncertterem is náluk, szóval aki aznap eljön, az még egy kis pluszt is kap a Múzeumlátogatás mellé. És még az aznap esti Circle II Circle koncertre is odaér :-)

- Kicsit evezzünk személyesebb vizekre, ha nem bánod! A zenei újságírói pályád indulása mennyire függött össze a Metallica-val?


- Hogy őszinte legyek, velük semennyire. Az, hogy ott kötöttem ki, ahol, inkább annak köszönhető, hogy mániákus metal rajongó voltam, és minden áron dolgozott bennem, hogy valamit én is tegyek, járuljak én is hozzá valamivel a színtérhez.

- Mikor kezdtél el írni? Mit tartasz a pályád mérföldköveinek?

- Az egész ott indult, hogy még főiskolás koromban kijártam az egyik egri rádiónál, hogy csinálhassak náluk egy éjszakai metal műsort. Végül azt mondták, OK, de ne legyen trágár, és nem tudnak fizetni érte. Nem érdekelt, akartam, és csináltam is két évig, minden csütörtökön, amíg el nem adták az egész rádiót, és az új tulaj ki nem szórta a rétegműsorokat. Ez 1998 és 2000 között volt, viszont a műsornak köszönhetően ismerkedtem össze személyesen a Hammeres Lacikkal és Hartmann Kristóffal is. 2000-ben, a Kalapács album, az Első merénylet ismertetője volt az első, amit felkérésre az újságba írtam. Aztán 2003. januárjában, amikor Zubor Olly a tévés elfoglaltságai miatt már nem tudta vállalni az aktív részvételt, a Hangpróbás „nyolcak” közé is bekerültem. De közben folyamatosan próbáltuk Egerben is erősíteni a metal életet. A Hammer akkoriban tervezett vidéki boltokkal, és mivel akkor még nem laktam Budapesten, az egri kapcsán rám gondoltak, akivel együtt dolgoznának. Pár évig ott is voltam, közben összehaverkodtam az egri Sorompó Klub tulajával is, ahova ezek mellett végül én szerveztem a koncerteket nagyjából hat vagy hét évig. Nekifutottunk a fesztivál változatnak is, ami a Szépasszonyvölgyben volt, és hét évet élt meg, és végül már majd’ ezer fősre nőtt. Ezek alatt az évek alatt rengeteg kapcsolat épült ki a szakmával és a hazai színtérrel is.

- Mennyire tudsz objektív lenni, amikor mondjuk Hetfield-ék új anyagát kell bemutatnod? Egyáltalán fontos-e szerinted, (s ha igen, mennyire) az objektivitás a zenei újságírásban?

- Abszolút fontos, sőt, kell is. Nem mondom, hogy eleinte velem nem fordult elő, bár szerencsére nem sokszor, hogy egy-egy zenekar felé meglágyult a szívem, jobban a kelleténél, de gyorsan letisztult, hogy az objektív értékítélet még akkor is hasznos, ha fáj is leírni egy kedvencről, hogy az új lemezük mondjuk elég harmatos, vagy hogy szarul játszottak egy koncerten. Így korrekt, hiszen ha ez a valóság, ez a valóság. Ez alól a Metallica sem lehet kivétel. Ha írtam volna az újságban a Lulu-ról, tuti hogy max. 5 pontot kapnak, és bővebben is kifejtem azt, amit itt korábban azzal a lemezzel kapcsolatban mondtam. Attól, hogy nekem ők a koronások, még nem jelenti azt, hogy minden, amihez nyúlnak, az arannyá lesz.

- Zárásul mondj néhány előadót, kérlek, akik még nagy hatással voltak rád, illetve pár olyat is említhetnél, akiket nagy reménységnek tartasz!

- Óriási hatás volt Lemmy és a Motörhead, ők is korán megtaláltak, és mindhalálig velem is maradnak. De a korai thrash bandák is, függetlenül attól, hogy az európai vagy a Bay Area vonalból származtak-e. Overkill, Anthrax, Testament, Kreator, Sodom, Artillery, imádtam őket. És persze a klasszik heavy metal csapatok, az Iron Maiden, a Saxon, a Helloween. Thrasher voltam és heavy metal fan. És ma is az vagyok, csak ez kibővült, és ma már minden jöhet a ZZ Top-tól az Obituary-ig, ami minőségi és király.
És mi lehet reménység? Mindig akad, már csak a Hammer miatt is folyamatosan figyeli az ember a történéseket. Nagy reményeket fűzök az első lemezével óriásit domborító Blues Pills-hez, előttük még sok minden állhat, ha tartják a színvonalat. De mondhatnám a Lost Society-t is, akik ugyan váltottak némiképp a harmadik lemezzel, de szerintem még mindig sok potenciál van bennük, heavy vonalon a Striker is nagyon király. Hirtelen ők jutottak eszembe, de nyilván lehetne még sorolni arra érdemes csapatokat.
Szilvas_Gergelyt_kerdeztuk
Írta:
9000Sanyi
2016. április 11., hétfő, 23:55
Facebook:
Nagaarum 2016. április 13., szerda, 20:18
Nagaarum
Csatlakozott:
2011. június 30.
Hozzászólások: 2282
Ahogy öregszem, kezdek rájönni, hogy nem is a Metallica-val van bajom, hanem a rajongóikkal. Gergő viszont kellemes meglepetés, mivel pont az ellenpéldája az egyszeri Metallica fannak.
--
>>> Kövess a Facebookon! <<<
oldboy 2016. április 12., kedd, 09:16
oldboy
Csatlakozott:
2008. július 25.
Hozzászólások: 1842
Jó volt nosztalgiázni az interjú egri vonatkozású részei kapcsán! Csütörtök esti Rádió 7 hallgatás, játék pl. egy Mood: Wombocosmic kaziért... Majd 2000-től péntek délutánonként Miskolcról Egerbe érve irány a Zenevár, ott vagy fél óra nézelődés, zenehallgatás, eszmecsere Gergővel, és csak azután hazatérés Novajra. Az egyik első fesztivál jellegű próbálkozás, még a Bervában, amit majdnem meghiúsított az áramszünet, de aztán minden helyreállt... ;-)
Koncertek
Fight the Plague 2018
február 18.,
Dürer Kert
Machine Messiah Tour 2018
február 25., 18:00,
Barba Negra
Amenra, Boris
február 26.,
A38 Hajó
Winter Assault Tour 2018
március 1., 20:00,
Dürer Kert
Mutilated And Assimilated Tour 2018
március 6., 20:00,
Dürer Kert
Rhapsody 20th Anniversary Farewell Tour
március 8.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.064 seconds to render