Aornos - Visszatérés a mélybe
1. rész
Mesélj nekem az album létrejöttéről, annak körülményeiről, mind az anyagiak, mind az eszme síkjáról tekintve. Mi volt a legnehezebb, és a legkönnyebb munkálat?

A körülményeket tekintve nem sok változás történt; lett ugyan külföldi kiadó-terjesztő, de tudjuk, hogy ez a mai világban nem azt jelenti, mint akárcsak 10-15 éve, pláne még régebben. Főleg, mivel jelenleg az Aornos korántsem egy turnégép, amely komoly merchandise értéket képvisel, révén, hogy még mindig - megfelelő, kreatív társak hiányában- egyedül viszem az egészet. Nem lett jelentősen több anyagi lehetőségem sem, tehát a „Mors Sola” ugyanolyan technikai körülmények között készült el (értsd: „home stúdió”), mint az „Orior” és az „Alea Iacta Est”. Ezen a körülményen egyébként - egy esetleges új anyag esetén - már szívesen változtatnék…
 

 
A jelentékeny korábbi tapasztalatok (amiket nyugodtan lehet egyszerűen csak „szívásnak” nevezni) most hozzájárultak ahhoz, hogy ne legyen annyi elfecsérelt idő, vagyis kísérletezés. Megvoltak még a viszonylag tűrhetően szóló beállítások, s például már nem kellett 100 különféle equalizer módot kipróbálni, vagy mondjuk sokat vesződni a hangszerek hangzásával. A legkönnyebb rész tehát talán ez volt, a legnehezebb pedig mindig az, hogy egy új szám megszületése után el is hidd, hogy ez legalább olyan jó (hanem jobb, csak persze másként…), mint a többi addigi. Ugyanis ezen illuzórikus érzés megléte számomra nélkülözhetetlen ahhoz, hogy lássam további értelmét az alkotásnak… Aztán persze utóbb mindig kiderül, hogy a szinte spontán, mindenféle görcsölés nélkül, gyorsan manifesztálódott dalok legalábbis méltók, ha nem jobbak, mint a régebbi, sokszoros utómunkálattal végső alakot nyert társaik…
Eszmei téren, a szövegvilágot, és egyáltalán a zene milyenségét tekintve maradt az intellektuálisabb, cizellált megközelítés, azzal a különbséggel, hogy most a szövegeket tekintve nem csupán saját kútfőből merítettem, hanem olyan szerzőkéből is, akiknek a munkásságával erősen rokonszenvezek, s akiket közel érzek a magam szellemi világához (Nietzsche, Novalis, Poe). Amúgy is ki akartam próbálni, hogy milyen olyan tökéletes rímekkel, ideális sorhosszúsággal rendelkező angol szövegeket énekelni, amilyenek megírására - a magam gyarlósága végett- soha nem lennék képes.
Végül a dolog sokkal gördülékenyebben és gyorsabban ment, mint ahogy vártam. Sőt, tulajdonképpen a komplett zene már 2016/17 fordulójára teljesen elkészült, tehát még jóval kevesebb, mint egy év telt el a két album létrejötte között, és közben még kijött az Alea Iacta Est EP is… Szóval, a második album 9 dala valóban elég gyorsan öltött formát.

Nem is egy terjesztő foglalkozik albumod forgalmazásával. Hogyan kerültél kapcsolatba velük?

Annak idején az „Orior” kezdetben szerzői kiadásban jött ki, de aztán később az amerikai Black Plague és a belorusz Satanath Records koprodukcióban megjelentette az anyagot CD-n. Tehát innen a Satanath Records kapcsolat, aki a „Mors Sola”-t a Symbol Of Domination, és a német Kristallblut Records közreműködésével újfent CD formátumban szeptember 24.-én hozza ki és fogja fertőzni vele a világ remélhetőleg minél nagyobb szegletét…

Milyen eddig a visszhangja a lemeznek, akik eddig hallották mit gondolnak róla? Te magad mennyire vagy vele elégedett? Ezek tudod olyan kötelező kérdések, amelyek válaszaira mind kíváncsiak vagyunk.

Szerintem elég pozitívak a visszajelzések, bár e téren eddig főleg külföldi tapasztalataim vannak. „Emperor örököse”, „tökéletes anyag”, „ kivételes, nagyszerű alkotás”, „a legjobb dolog Magyarországról a Tormentor és a Sear Bliss mellett”, ez a banda igazi kinyilatkoztatás” ; például ilyesmi megjegyzések jönnek mondjuk Amerikából, Kanadából, Mexikóból, Dél-Amerikából, Angliából, Spanyolországból, Görögországból, Horvátországból, Bulgáriából, Olaszországból, Oroszországból, Ázsiából ( egy Indonézia környéki zenekar még azt is szerette volna, hogy írjak nekik szövegeket és énekeljek fel egy komplett anyagot…) sőt, Skandináviából is (Norvégia, Svédország), amire külön büszke vagyok, na meg arra is, hogy az efféle elismerés gyakran zenészektől is jön. Maximum annyit fűznek még hozzá egyesek elvétve olykor, hogy az Aornos nem hoz semmi újat, vagyis a kilencvenes évek szellemében a nagy elődök útját járja, de általában belátják a „minek azt megjavítani, ami el sem romlott?” költői kérdésének bölcsességét. Ezen „ego-simogató” dicséretek mellett persze nagyon is tisztában vagyok az anyag hiányosságival, ami számomra megint csak a kivitelezést, a hangzást jelenti. Nyilvánvaló, hogy egy nagyszabású, bombasztikus produkcióval - ahogy például manapság a méregdrága, ám pazar skandináv és német stúdiókban elkészült anyagok szólnak - még sokkal hatásosabb, és így jóval sikeresebb, elismertebb lehetne az egész zene, de hát meg kell tanulni nem telhetetlennek lenni…
Összességében elmondható, hogy ez az album, már gyakran azoknak is tetszik, akik esetleg az elsőt még néhol túlzásnak, túl töménynek találták. Volt is egy ilyen nem titkolt szándékom a „Mors Sola” létre hívásával, és most már a megíráskor arra is tekintettel voltam, hogy eme szerzemények élőben is ütősen hangozzanak. Szóval, végső soron, azt hiszem elégedett lehetek, mert e célom inkább többé, mint kevésbé teljesült…

Ez talán még az interjúk leginkább visszatérők kérdése: megtennéd, hogy bemutatod a lemezt, szövegileg, és zeneileg egyaránt? Mit jelent az, hogy Mors Sola?

Megint több verzió felmerült, hogy mi legyen a megfelelő cím az új anyagnak, de végül a jelentése, és könnyű megjegyezhetősége miatt döntöttem a „Mors Sola” mellett. A Mors ugye azt jelenti, hogy halál, a sola pedig: egyedül, kizárólag. Összerakva tehát valami ilyesmiként fordítható: a halál önmagában elég. Ettől fajsúlyosabb mondatot nem nagyon tudok elképzelni, főleg, ha az ember úgy mélységében belegondol az értelmébe… Egy élő (akik jelen esetben történetesen mi vagyunk) számára mi lenne az, ami e kijelentéstől szuggesztívabb erővel bírhat? Mi az, ami minden halandó mulandó életére a legfélelmesebb árnyat vetíti Damoklész kardjával? A halál, mint olyan nem is kíván maga mellé semmilyen más jelzőt, vagy szókapcsolatot, ha a létező legdrasztikusabb dolgot akarod egy lény számára figyelmeztető felkiáltójelként felvillantani. Ezt a drasztikusságot, elementáris voltot fejezi ki a borító is.
A következőkben végigveszem egyesével magukat a dalokat.

INTO THE NIGHT: A nyitó dal, amely feltárván az Éjszaka birodalmának kapuját, egyenesen annak a szívéig utaztat. Az Éj azon időszak, amikor felébred a Sötétség és a rejtett zugokból előbújnak azon ősi árnyak, amelyek meglétéről a nappali ébrenlétben már régen megfeledkeztünk. Nüx istennő ideje ez, aki az egyik legmélyebb misztérium, mióta világ a világ. A szöveget a német romantika ikonikus, enigmatikus figurája; Novalis jegyzi, jobban mondva dalszöveg gyanánt a Himnusz az Éjszakához című művéből használtam fel szemelvényeket. A beköszönő téma talán az eddigi egyik legfogósabb riff, ám mivel a szélvész tempó ellenére ez a variált kezdő dallam is tizenhatodokban van kipengetve, a dal szemernyivel sem kelt lágyabb benyomást, mint bármelyik más régebbi vagy újabb társa, sőt a „neverending ebullient life what rushes into Me” ismétlődő sorai alatt az egyik legmániákusabb zenei rész hallható, ami eddig felbukkant az Aornos repertoárjában.
 

A DREAM: „Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.”
Tovább bolyongunk a „víziók zord éjén”. A dalszöveget a Sötét Oldal és a groteszk talán leghíresebb-leghírhedtebb mesterének;, Edgar Allan Poe-nak egyik verse alkotja. Itt megint csak a sötétség és fény, élet és halál látszólagos antagonizmusának örök dilemmája van a fókuszban, ami az előző szövegben is hangsúlyos motívum. Ám mint maga Poe egy helyütt megállapítja: „Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan. Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik?” Ez az a szám, amire videóklipet ajánlhatná egy producer, vagy egy kiadó, ha ilyesminek valóban lenne valamennyi tétje. Zeneileg annyiban újdonság az Aornos munkásságában, hogy a dal legnagyobb része ritmusilag harmadokra épül, de pont ez adja húzósságát; headbangelős mivoltát. Valóban az egyik legfogósabbra sikerült szerzemény, ami már elsőre is hat, de mégsem nyomja agyon a hallgató lelkét. A dal végén érdekesség, hogy a tiszta énekkel egy időben egy gitárszóló is hallható, ami a drámaiságot hivatott tovább növelni. Az persze más kérdés, hogy ez élőben hogyan lenne megvalósítható…

LONE: Nietzsche szellemisége az, ami talán a legközelebb áll hozzám, ezért evidens volt, hogy tőle is felhasználok majd valamit, amikor létre jött a fejemben azon koncepció, hogy legyen néhány mű megzenésítve a kedvenc szerzőimtől. A sorokban ábrázolt költői képek első megközelítésre a black metalban is előszeretettel megjelenített hangulatot vetítik: a közelgő, fenyegető Tél, az éjfekete varjúsereg vonulása a gomolygó ködös, hideg szürke lég ölén, halálos kietlenség, stb. Ám ez esetben a mélyebb jelentéstartalom is tetten érhető. Az a kivételes, a saját kora sekélyes árnyékán jóval túllépő, szellemileg jóval az átlag, a sokaság felé magasodó egyén, aki például Nietzsche is volt, sokszor érezhette-érezheti úgy, hogy az őt körülvevő világ egy sivár, jeges pusztaság, ahol az értetlenség, az elszigeteltség fagya dermeszti a szívét. Legalábbis ez is egy legitim értelmezése lehet a szövegnek. Zeneileg egy magasztos, ám mégis a csontba maróan hideg atmoszférát kíván közvetíteni, nem kevés dühvel, agresszióval, ám még is kontroláltan, megkomponálva, egyfajta kifinomultságot reprezentálva. A sebesség a téli vihar elsöprő erejéhez méltó mód elég nagy fokozaton pörög a dal oroszlánrészében; ezt is elég nagy kihívás lenne élőben pontosan, megfelelő dinamikával játszani, főleg a dobos számára. Vokális munka terén az egyik kedvencem.
 

OBLIVION:Az egyetlen instrumentális szerzemény a lemezen, amolyan átvezető jellegű. Eredetileg erre is gondoltam szöveget, de aztán valamiért még sem adta magát a dolog. Ez egyébként az általam szintén nagy becsben tartott H.P. Lovecraft - Nemezis című verse lett volna. Dalszöveg hiányában a mindenkori hallgató képzeletére van bízva, hogy lelkülete milyen képeket projektál eme zenét hallva, de nekem a Feledés Vize; Léthé hömpölygő hullámai fodrozódnak lelki szemeim előtt. Ez is egy komoly talány: melyik a szerencsésebb a túlvilágra átlépő lélek számára; az örök feledés, vagy az emlékezés?

THE DIE IS CAST: Ez gyakorlatilag zeneileg ugyanaz , mint az Alea Iacta Est EP azonos című címadó dala, néhány kisebb momentumot, és a hangzást leszámítva. A szöveg azonban itt angol és nem magyar, és nem is tükörfordításról van szó; vannak szándékos jelentésbeli eltérések is. A cím Julius Caesar ismert, latin nyelvű mondásnak angol fordítása, amely így hangzik: A kocka el van vetve. Beletekintve a világunk aktuális történéseibe, illetve némi érzékkel a dolgok mögé látva; először óhatatlanul mérhetetlen düh, aztán pedig csömör halmozódik fel, vagyis inkább ezek ciklikus váltakozása az örök visszatérés jegyében. Szerintem többé már senki sem képes szeretni tovább az embert, mint fajt, ha a kelleténél jobban megismeri. Be kell látni, hogy egyfajta felsőbb, objektívebb perspektívából nézve az emberiség döntő része ténylegesen megérett az apokaliptikus pusztulásra. Amikor éppen tetőzik a mizantrópiám, mindig eszembe jut az egyik kedvenc filmem, a 12 majom egyik jellegzetes jelenete: 'Elpusztítani az emberiséget? Pompás ötlet, pompás ötlet!' Aztán persze később - a józanabb belátás jegyében - az egész emberiség elpusztulásának kívánalma némileg már túlzásnak tűnik...
Talán érdekesség gyanánt megjegyzendő, hogy ebben a szerzeményben van egy rész, ami az egészen őrületes, 300 BPM tempójával bír, ami szerintem még a mai, rendkívül extrém zenéket szép számmal tartalmazó korban sem egy megszokott, hanem inkább kirívó jelenség. A gitárszólót az egyik legjobban sikerültnek találom; tényleg az egyik csúcspontja a számnak, ahogy annak lennie kell. Ezt a dalt magamban azokhoz az apokaliptikus ihletésű darabok közé sorolom, ahová a Dominus Vexator és a Dysangelium is helyezhető.

WHERE HATE AND LIGTHNING TRUTH BORN
: A második „Nietzsche-dal”. Ezen verse felmutatja a tipikus nietzschei attitűdöt, a kivételes, látnoki zseni legmagányosabb magányosságát, aki az égbolthoz, a villámok honához közel, a havas hegycsúcsai között érzi csak otthon magát. Ő Nietzsche Zarathustrája, aki nyilvánvalóan nem azonos a történeti figurával , akihez a kereszténységet jóval megelőző zoroasztrizmus vallás köthető. A dalszöveg szintén nem egy az egyben való felhasználása egy adott műnek, hanem szemelvények a Dionüszosz - ditirambusok - Hírnév és örökkévalóság soraiból. Kis kitérés. Miért épp Nietzsche? Azért, mert ő egyszerűen megkerülhetetlen a modern, kérdéseket feltevő és válaszokat kereső ember számára, s teljesen mindegy hogy milyen irányból közeledünk hozzá. Egyébként a személye elégé hájpolt metal berkekben, vagyis inkább a metal extrémebb ágaiban (black, death, stb.), de éppen ezért is szokott valamennyire idegesíteni, hogy a jellegzetesen felbukkanó nietzschei utalások a legtöbb esetben elég hatásvadászok és felületesek, mivel azok Nietzsche teljes filozófiájának csak egy (közérthetőbb) szeletét alkotják, amit nagyon könnyű popularizálni. (Ám például a hatalom akarása, vagy az örök visszatérés doktrínája már jóval ritkábban szokott dalszövegekben előfordulni…). Ellenben - ha jól tudom- az Anaal Nathrakh kivétel e téren.
 

Nietzsche keresztényellenes volt? Hát persze, de sok minden más ellen is volt. Írt egy olyan könyvet a 19. században, hogy Az Antikrisztus? Igen, de arról ritkán szól a fáma, hogy ebben minden jogos, metsző élű kereszténységkritikája mellett végső soron Jézussal, mint személlyel elég korrekten jár el. Ugyan nem tud Krisztus alapvető motivációjával azonosulni, mert életidegennek tartja azt, de elismeri nagyságát és megérti, hogy Jézust már a közvetlen tanítványai is félreértették, illetve nem értették meg elég mélyen, ily módon a megvalósult, történelmi kereszténység már a gyökereinél tévedés, hamisítás (bővebben: lásd a könyvet). De hát így jár az ember (fia), ha proliknak prédikál… (Félre értés ne essék, elsődlegesen nem a kétkezi munkát végző embert becsülöm le, hisz én magam is ilyen jellegű tevékenységgel keresem a kenyerem; a „proli” jelző inkább egy mentális képességre, vagy inkább annak hiányára utal…).
Kinyilvánította, hogy Isten halott? Ez már közhely a nyugati kultúrában (mint, ahogy például az a nietzschei mondás is, hogy ami nem öl meg, az megerősít) de hogy ez mit jelent, az megint más kérdés. Nem egy magát über-gonosznak gondoló, blekk metalosdit játszó hülyegyerek kelléktárból csent pallosa ölte meg az Istent, hanem mi, nyugati civilizációjú emberek mindannyian, és nem most, vagy egyáltalán a XX. Században, ha nem még kissé előtte… Zenei téren a vissza-vissza térő francia kürt téma elég hatásos lett. A dal utolsó részében megfigyelhető fokozás pedig a fináléban egy katarzisszerű végkifejletbe torkollik…

FROM THE NAMELESS’ PIT: Az eredeti magyar címe ez volt: A Névtelen tárnáiból. Mint ebből kitűnik, a lovecrafti kozmikus mitológia ihlette a címet és az egész szöveget, de nem kizárólagosan csak erről szól, itt-ott kilép a horror mestere univerzumának kereteiből és az a rám jellemző létérzékelés, világkép fogalmazódik meg benne, ami más szövegeimben is gyakran megfigyelhető. A 'Kriptatemplomok rothadó bűze belemar a lélek elevenségébe' sor például nem a Nagy Öregek (The Great Old Ones) kultuszára utal, hanem annak az egyik lehetséges ellenpontjára, a mai keresztény egyházra… Ez az eddigi egyik legkimértebb tempójú Aornos dal és a begyorsulásnál is egy bólogatós középtempóra pörög csak fel. Már régebb óta szerettem volna egy ilyen nagyon baljós kisugárzású, lassan hömpölygő, végzetszerű folyamot, kontrasztként a többi, legtöbbször szélvész tempójú dallal szemben. Érdekesség, hogy itt a gitárszóló szerepét egy basszusgitár harmónia tölti be, valamint a gyorsabb résznél - amolyan diszkrétebb jelleggel - felbukkan templomi orgona is. Ez a dal szerintem még koncerten is nagyot bírna szakítani, mivel az ilyen tempójú opusok ereje élőben - jó hangzás esetén - még hatványozottabban hathat.

DYSANGELIUM: A mai, hanyatló emberiségnek dedikálva... Szellemiségében rokon a The Die Is Cast című számmal, vagyis ez is egy világvégét lefestő kinyilatkoztatás. Nyilván e téma sem új keletű a metal birodalmában, de azért arra próbáltam figyelni, hogy szöveg gyanánt ne csak hatásvadász részletek citálása történjen, mondjuk a Jelenések Könyvéből. Bár ugye például a Satyricon (The Dawn Of A New Age) még ezt is tetszetősen oldotta meg és nagyon impozáns, lenyűgöző módon tálalta zeneileg is az apokalipszist. A Dysangelium-ot olyan szempontból rokonnak érzem a A Dream című dallal, hogy ez is kiált a videóklip formájáért, mert a sikerpotenciál elég magas benne. A dal utolsó blokkja nagyon headbanger lett és a Végzet Pörölyének erejével hirdeti a felesleges sokaság pusztulásának kívánalmát. Ez a Kalapács filozófiája, mert ugye az építéshez, először rombolni kell. Ám ezen ideát a gyakorlatba átültetni elég vékony jég, és művészi kifinomultság ajánlott hozzá, különben könnyen felléphetnek anomáliák, mint az a mellékelt történelmi példák is tanúsíthatják… Sokáig úgy voltam vele, hogy ez lesz a tökéletes zárókő az albumon, de aztán mivel ez túl egyértelmű volt, nem így lett. Ha csak kettő számot ajánlhatnék valakinek, aki kíváncsi, hogy ez az anyag milyen az elsőhöz képest, erre és az A Dream című kettes dalra hívnám fel a figyelmét.
 

QUASAR: 
Az album utolsó dala, s abban is párhuzamot lehet vonni az első és második anyag között, hogy szintén kozmikus témával zárul a "Mors Sola" is, csak itt a személyesség nincs annyira előtérben, mint az Aere Perennius opusza esetében. A Quasar a legrégebbi a "Mors Sola" dalai között, azt hiszem már az "Orior" elkészültekor is megvolt. Emlékszem a születésének körülményeire: még évekkel ezelőtt valamelyik ismeretterjesztő csatornán néztem egy dokumentumfilmet az Univerzumról, azon belül a kvazár jelenségről, és miközben néztem a képernyőt a kezemben volt a gitár is és játszogattam rajta ezt-azt. E riffelgetésből jött létre maga a szám. E szerzemény a Mindenség mérhetetlen fenségének, de egyúttal rémisztő távlatainak adózik csodálattal. Hol vagyunk már attól az időtől, amikor a homo sapiens önmagát gondolta a Kozmosz középpontjának és azt gondolta, hogy mindennek ő a fő értelme, Isten kegyelméből?... A közelítő elmélet szerint ennek a kozmikus csillagpusztító "szörnynek" a közepén egy fekete lyuk van , ami a gravitáció által egész csillagrendszereket képes magához vonzani és bekebelezni, ezért is hívják angolul "starkiller"-nek. Szédítő belegondolni, de azt feltételezik, hogy a kvazárok azok az objektumok, amik ősi galaxisok háborgó magjai lehetnek és amik egyúttal a legnagyobb sebességgel távolodnak tőlünk. Zeneileg a dal közepén lévő leállós, atmoszférikus rész a vonós fokozással elég drámaira sikerült, az kívántam vele érzékeltetni, amikor már szinte belátható közelségbe kerülünk ehhez a szuper gigászi jelenséghez, na persze csak a képzelet szárnyain, mert a valóságban akkor már rég írmagunk se lenne...

Az Oriorhoz képest történt nem kevés változás. Szerintem direktebb lettél, keményebb, ugyanakkor, ha lehet még változatosabb. Érzésed szerint most hova jutottál el ezzel a lemezzel – művészeti szempontból -, és szerinted mi az, ami egyelőre kimaradt a felfedezésből? A tiszta ének is határozottan több. Ez mennyire volt tudatos?

Valóban másabb némileg a „Mors Sola”, mint az első lemez, de azért jelentős különbségről, változásról nem beszélnék, sőt, a stílus szerintem ugyanaz, csak a megvalósítást, a dalszerkezeteket tekintve lehet némi hangsúlyeltolódás. Például a számok felépítését nézve az egyenes vonal, a kevesebb tempóváltás, a több visszatérő téma jellemzőbb és most a riffek száma is mérséklődött valamennyivel. Kevésbé tömények maguk a dalok is, és jó néhány helyen felütik a fejüket olyan szólógitár-harmónia elemek, amik dallamosabbnak nevezhetők, mint az „Orior” gyakori megoldásai, és ezek összességében hozzá járulnak ezen anyag könnyebb befogadhatóságához. Valamint tényleg több a tisztább ének, mert próbálom viszonylag változatosan csinálni a vokális teendőket, már amennyire ugye ez sikerül. Sokszor a szövegtéma is igényelte, hogy ne végig menjen mindenhol a brutális, démoni ének, tehát ennyiben ez tudatos volt. Egyébként szeretem volna a tiszta vokálhoz egy bizonyos helyen a színtéren egy eléggé ismert és elismert vendégénekest, de sajnos ez nem jött össze.
 

Most persze jól bevált, képmutatóan álszerény frázis lenne részemről, ha azt mondanám, hogy nem az én tisztem megítélni, hogy ez az anyag a korábbiaktól mennyiben lép el bármerre is művészi szempontból, és inkább ezt a hallgatóságra bízom… Nos, nem állítom, hogy ez magasabb szint lenne, mint ahova az Orior-t datálom, de azt azért meg merem kockáztatni, hogy nem is alacsonyabb semmivel se, csak másabb. A néhány sorral fentebb említettek fényében; volt bennem némi szándékosság arra nézve, hogy ez most jobban hasson, akár elsőre is. Szemléletes tény az például, hogy szerintem a „Mors Sola” szinte bármelyik dalát élőben, koncerten is indokolt lenne prezentálni, míg az „Orior” néhány száma inkább csak lemezen érvényesülhet igazán, s nem csak a hosszúsága folytán… Ez teljesen természetes, hiszen a régi témák írásakor nem vettem figyelembe a színpadra vivés opcióját, az volt az elsődlegesen meghatározó, hogy az album egyben adjon egy olyan intenzív audiovizuális élményt, amely az „éppen így, és sehogy máshogy” felépítés benyomását kelti a hallgatóban. A koncepciót tekintve nem volt most sem valami szigorúan meghatározott vezérfonál, csak annyit tudok elmondani, amennyi a biográfiában is szerepel: „Az inspiráció adott és örök: a Lét sötét aspektusból szemlélt vetülete, a végtelen Természet, Kozmosz, a hétköznapi, emberi, túlságosan is emberi dolgok átlépésének kísérlete”…
Egyébként, ami egyenlőre kimaradt - többek között - az pont egy ilyen egzaktabb koncepció, mondjuk egy koncept-anyag megalkotása, bár ennek csak akkor látnám értelmét, ha tényleg elkapna az ihlet és valóban akadna egy remek ötlet.... Azonban azt hiszem már rég levadászták azon valamire való irodalmi témák legtöbbjét, amik tényleg illenének az Aornos világához, úgy hogy…

Szerinted mi a legélvezetesebb, és a legnehezebb dolog abban, ha valaki Magyarországon extrém muzsikus? A jelenlegi hazai színtérről, annak küzdelmeiről, hőseiről mi a meglátásod? Egyszer már kérdeztelek erről, kíváncsi vagyok azóta mi változott, változott-e valami egyáltalán, akár előnyére, akár hátrányára.

Igen, változott a helyzet! Még lehangolóbb lett… Legalábbis a fellépési lehetőségeket, koncerthelyszíneket, körülményeket, bizonyos, pozícióban lévő emberek mentalitását, hozzáállását, az átlagos szellemi nívót, a megfelelő, értő közönséget, nézőszámot, az anyagi áldozathozatal oldalát tekintve, egyébként ezen kívül nincs nagy gond… :) A viccet félre téve ezt (gondolom máshol is, de Magyarországon különösen) szinte már csak az őrülettel határos fanatizmusból érdemes hosszabb távon csinálni (értsd: tovább, mint néhány év), amihez elengedhetetlen a megfelelő hátország; mondjuk egy megélhetést biztosító állás képében, de nem árt a megértő, legalább elvi támogatás például a szülők, vagy a pár másik tagja, vagy akár éppen a munkahely részéről sem. Bár nem tudom hányan lehetnek ilyen szerencsés helyzetben… Én tisztelek és elismerek minden olyan zenekart, figurát a magyar színtérről, akik eme fanatikusok közé sorolhatóak, és ez stílustól és attól majdnem teljesen független, hogy az adott zene nekem mennyire jön be, mennyire áll közel hozzám, vagy, hogy mennyire szimpatikus nekem emberileg az illető zenész, zenekar. Tényleg akad néhány olyan arc, aki már hosszú idő óta tolja, és az uralkodó, mainstream áramlattal abszolút szembe menve emeli a magasba a zenéje zászlaját, akadályt akadály után legyűrve, pusztán azért, mert van egy ideája, amitől nem lehet eltántorítani még akkor sem, ha trendi szakállas, trendi frizurás hipster gyerekek potyognak az égből… Ergo: Tiszteletet minden magyar extrém zenész-fanatikusnak! Hogy egy ilyen, a magyar közéletből túlságosan is ismerős, ócska formulával éljek…
 

A fentebb említett negatívumok ellenére a szabadság például mindenféleképpen a pozitívumok közé sorolandó. Mivel úgy sincs tétje az egésznek a nagyobb tömegeknek való eladhatóság szempontjából, nem kell a zeneileg szarabb, kommerszebb irányba tapogatózni, nem kell a rádió számára gagyi dalokat írni, nem kell attól parázni, hogy mindjárt lejár a határidő, amit a kérlelhetetlen kiadó megszabott lemezkészítésre, stúdióidőre. Az undergroundban elvileg csak a kreativitás mértéke szabhat határt, na persze a minimál anyagi, technikai alapokon túl. Vagy például a megfelelő zenésztársak nem léte…

Maga a black metal műfaj számtalan változáson ment át a kezdetek óta. Arra vagyok kíváncsi, hogy egy olyan tájékozott és sokat tapasztalt zenész szerint hova tart ez az irányzat? Mi a jövője ennek a stílusnak? Az a jó, ha visszafele haladunk a gyökerekhez, vagy az, ha állandóan újítunk, variálunk? Szívesen meghallgatnám a véleményed a műfaj spirituális, és filozófiai alapjairól, és arról, hogy milyen progressziókat mutat ilyen téren a fekete fém.

Talán annyit a stílus jelenlegi helyzetéről, hogy ugye most a black metal esetén is azt láthatjuk, mint oly sok más műfaj esetén: egyszerre legitim és virágzik az összes irányzat, a hagyományosabb, old school-tól (persze ezen belül is rengeteg fokozat van, hogy mihez képest az) a folkos elemekkel operáló megközelítéseken át az álmodozós, sokszor tolkienista atmoszférikus - ambient, vagy a depresszív - suicide vonalon, a symphonic black metalon keresztül a legextrémebb, újítónak szánt disszonáns elborulásokig (amik többnyire hosszabb távon pont ezért hallgathatatlanok is), hogy a különféle fúziós, hibrid fekete fémről, vagy a post black metalról már ne is szóljak. Ennek következtében eszmei, ideológiai téren is elég nagy megosztottság érzékelhető; tehát már nem az van, mint a 90-es években, amikor jószerivel két nagy trend volt e téren a meghatározó (nyilván kissé most leegyszerűsítek és elkenek): a sátánista klisékkel operáló, mint például a Dark Funeral, vagy a szintén - mondjuk így spirituálisan sötét ideológiából közelítő, de a mitológiai témákba, a folklórba jócskán belemászó, a Természetet dicsőítő, s mindezt összekutyuló szellemiség. Persze - ahogy ez ilyenkor lenni szokott - olykor néhányan át is estek a ló másik oldalára, és az embernek néha olyan érzése támadt, hogy már egy egyszerű erdei séta is megfelelő black metal téma… Egyébként nyilván akkor is voltak kivételek, és a művészileg magasabb értéket képviselő zenekarokra nem is volt jellemző egy az egyben ez a vagy - vagy tendencia, illetve az adott témában elég mélyen / költőien, vagy legalább tényleg hangulatosan fogalmaztak; lásd például Emperor, Mayhem, Satyricon, Thorns, Limbonic Art, Arcturus, In The Woods, Ulver, Borknagar vagy akár a maga sajátos fantáziavilágát, Blashyrkh - et megjelenítő Immortal. Az Enslaved - mint a viking metal - is ide vehető, mert akkor ez a stílus meghatározás nagyon mást jelentett, mint mai, síppal, dobbal, nádi hegedűvel csűrdöngölős vonal. Ők például kifejezetten tiltakoztak a black metal meghatározás ellen, mondván, hogy nem sátánisták, és valóban, a viking mitológiával foglalkoztak az első albumaikon, de emellett zeneileg sokszor jóval zordabbak, keményebbek voltak, mint sok „tiszta” black metal.

Érdekes az a vélekedés is, amely szerint nem is létezhet „igaz black metal” sátánizmus nélkül. Nos, ehhez először is azt kéne tisztázni, hogy pontosan mit értünk a fogalmon. Azon eset szerintem a legritkább, ha valaki un. klasszikus teista sátánista; vagyis aki szimplán kifordítja a bibliai tanokat, de ugyanúgy hisz abban a világképben, mint amiben a tradicionális keresztények is. Bár tudja, hogy Isten a legfőbb úr, aki mindennek atyja (s akinek ugye e tekintetben még a Sátán létrejöttéhez is kellene, hogy köze legyen), mégis a Sátánt tartja követendőnek (aki Istentől e logika szerint mégis csak alacsonyabb rendű). Tehát, úgymond önként a rosszfiú oldalára áll, noha ezzel nyilvánvalóan halhatatlan lelkét dobja sutba, de valahogy ez még sem érdekli. Ja, és embertelenül brutális és gusztustalan cselekedeteket visz végbe: ártatlan csecsemők gyilkolászása, oltári szentségre való húgyozás, állatias orgiák, átkok a fekete mágia által, démonidézés ártó szándékkal, stb., vagyis gonoszkodás minden szinten. Állítólag ilyenek azóta léteznek, mióta van Biblia és kereszténység. Nekem ez az állítás nem tűnik túl életszerűnek, de hát ugye ismerve az emberi hülyeség csodálatosan kimeríthetetlen, feneketlen kútját, végül is elképzelhető, hogy a jóval több, mint kétezer év alatt akadt néhány száz vagy ezer ilyen sátánista… Megint más például az Anton Szandor LaVey nevéhez köthető Sátán Egyháza, ami már egy tipikusan modern, csak multikultiban előfordulható jelenség, révén, hogy itt tényleg bejegyzett egyházról van szó. Ez nyilván elveti az előbbi irányt; itt inkább a spirituális megközelítéssel szemben, az ember hús-vér volta van hangsúlyozva, valamint jellemző rá a szélsőséges individualizmus. A személyes egó piedesztálra emelése a fő motívum; a Sátán szerepe hasonló itt, mint Spinoza gondolatiságában az Istennek: formális. Ő tartja össze az egész természetet, de az ember mindennapi életében nem vesz tevékenyen részt, ezért a felfokozott egoizmus e látásmódban, vallásban. Tulajdonképpen lényegét tekintve - a vallásos, okkult körítést leszámítva - eléggé hasonló a nyugati civilizációban uralkodó, individualista, hedonista, materialista, ateista világképhez; szó sincs itt gyilkolászásról. Legalábbis a szó szoros értelmében…
 

Megfigyelhető még egy olyan kifinomultabb tendencia is, ami a spiritualitást nem szorítja a háttérbe, és ami szintén gagyinak tartja a például Ördögűzőben, vagy Omen filmekben meghatóan naivan ábrázolt kifordított kereszténységet (alias sátánizmust); ezt modern teista sátánizmusnak is nevezhetjük. Itt a szenvedő, tudást kereső ember kiáll a Sátán mellett Isten zsarnoki, önkényes igazságtalansága ellenében (letaszítás a Mennyből) és csodálattal adózik az emberfeletti szépség és hatalom folytán, tehát itt szó sincs a középkori metszetekről ismerős, és a primitív, vulgáris vélekedésekben jellemző, állatias, szarvas-patás, egyébként az ókori Pán istentől kölcsönvett külalakú Ördög elképzeléséről. Ez a Sátán ugyanúgy szimpatizál a minél magasabbra törő, kiemelkedő egyéni emberrel, mint az ővele és nem elveszejtését áhítja, mint Goethe Mephistója, hanem felemelni kívánja… Mivel ezen elképzelés szerint a Sátán, vagy más néven Lucifer minden tudás atyja (gyakran összemossák az alakjukat); a Sátán nincs alárendelve Istennek, sőt, inkább az Isten a hamis demiurgosz, aki inkább féltékenyen őrizné a minden tudást az embertől, maximálisan megelégedve annak szolgai szerepével.
Ha már választanom kell, akkor inkább ezen harmadik szellemiség az, ami elfogadható számomra a black metalban, mint koncepció, mert a költői szabadság sokat megenged és itt főként esztétikai egyetértésemről van szó.
Szerintem ezen utóbbi szellemiség jegyében énekelt Garm az Arcturus felejthetelen La Masquerade Infernale albumán a Maszkok Mesteréről és Ihsahn is az Emperor - Inno A Satana örökbecsű himnuszában, és ennek a szellemében fogant például Baudelaire - A Sátán litániája és Carducci - Himnusz a Sátánhoz című verse is.

Az sem mindegy, hogy a sátánista ideológia melyik zene által van prezentálva. Egész más a helyzet például a Behemoth, Watain vagy Dimmu Borgir, Dissection esetében (a lengyel csapatot mindenképpen a harmadik szellemiséghez sorolnám), mint egy tipikus, kecskebakkal orálisan szexelő apácás, gyermeteg frázisokban kimerülő un. ortodox vagy old school stílusú rosszabb black, thrash, death csapat esetében. Persze ez utóbbi is elmegy szódával, ha ez poén, és amolyan punkos hozzáállásból fakad, ám azért ha választani lehet, én inkább a fentebb említett csapatokra voksolok (na és persze a Mercyful Fate-re), ha a Sátánról, vagy a lázadó, fényhozó angyalról, a tudás és a kétely atyáról; Luciferről akarok dalokat hallani. Talán esetleg szóba jöhetnek még a Dark Funeral jobb számai, vagy ugyanebben a koncepcióban, de könnyedebb, rockosabb, lazább stílusban, s mágikus, női énekkel a Devil’s Blood, Blood Ceremony, Jess And The Ancient Ones. E felsoroltaknál a zene is méltó az ideológiához, és azért a megfogalmazás is kellően költői, bár a rutinosabbak Glen Benton 33. születésnapja óta tudhatják, hogy az interjúkban összehordott sátánista propagandát nem minden esetben érdemes tényleg komolyan venni (például: Ghost).
Ám mondjuk a Dissection tényleg egy megfelelő ellenpélda: lásd Jon Nödtveidt esete. Ennél a legendás csapatnál a sátánista megfogalmazás is elég cizellált és a zene is remek, ráadásul - mint utóbb kiderült- a mondanivaló itt halálosan komolyan volt gondolva. Ezt az öngyilkosságot lehet csodálni vagy el lehet ítélni, esetleg közömbösnek maradni irányában, de mindenféleképp jár az óriási riszpekt Jon autentikus volta miatt.

Nyilván nem lehetséges „igaz black metal”t játszani „sötét témák” nélkül, ám hogy ez kizárólag a szemellenzős, egyoldalú sátánizmusban lenne kimeríthető, ezt erősen kétlem. Főleg, hogy az ilyesmi nézeteket hangoztató csapatok, egyének előszeretettel hivatkoznak az első black (heavy, thrash, death) hullám bandáira, mint példaképekre, nem zavartatván magukat attól a ténytől, hogy ezek (például régi Bathory, Venom, Hellhammer, korai Mayhem, Slayer, Mercyful Fate, stb.) bevallottan csak az image kedvéért éltek látványosan „sátánista” sallangokkal…
Szóval ezen szigorú „követelmény” elég sekélyes fantáziára vall.
 

A sátánizmus mellett a Sötétségnek más arcai is vannak a black (és még például funeral doom, death, stb.) metalban. Példának okáért, az, ami mára már szintén klisévé vált, bár a kilencvenes években még nem így volt. Ez nem más, mint Lovecraft és az ő saját, külön bejáratú The Great Old Ones mitológiája. Azt hiszem az Opeth főnök Mikael Akerfeldt mondta valahol: „ A vikingek, Tolkien és Lovecraft? Ez mind metal !”
A Cthulhu mítosz még rá is dob egy lapáttal a szimpla sátánizmusra. A Sátán és Isten alakja hirtelen túl szűkké, avíttá és földhöz-ragadottá válik, ha megpróbáljuk elképzelni a kozmikus rettenetet, amelyet semmilyen emberi értelem nem tud kellően befogni.
Yog-Sothoth, Cthulhu, Dagon, Nyarlathotep, Hastur, Shub-Niggurath, Nuggal, stb. nem szimplán anyagi formájú óriási szörnyek, ahogy azt sok ostoba filmes adaptáció, kép ábrázolja, hanem jóval többek ennél: idő és tér abszolút urai, a lehetséges összes létező világok vándorai, akik bármilyen alakot felvehetnek, vagy akár anyagtalanná is válhatnak. Nekik maga a homo sapiens is egy porszem, maximum némileg, ideig-óráig akadályozó tényezőnek számíthat, ergo voltaképpen abszolút közömbös számukra az ember, mint olyan. Tehát még csak nem is gonoszak a hagyományos morális kategóriák szerint, és ez lehet, ami igazán félelmetes… (Persze ezt Hollywood soha nem tudná, vagy akarná felfogni, nem még hogy méltó mód megfilmesíteni).

Hol van ehhez képest az Isten és a Sátán örök vetélkedése az ember halhatatlan lelkéért? Ez utóbbi még egy naiv, antropomorf elképzelés.
Ezért zseniális Lovecraft a horror terén. Ha az idő és a tér, valamint az anyag struktúrái felmondják a mi világunkban megszokott működésüket, az maga lehet a megháborító borzalom, amit még a Sötétség Urának is ajánlatos elkerülni a szent Egyensúly nevében. Mert a végletes káoszban, a végtelen számú dimenziókban te magad is darabokra hullsz; értelmed, lelked szilánkjai beesnek az egymáshoz folyamatosan közelítő és távolodó tested darabjai alá és fölé. Örökön-örökké. S egy ilyesmi opció simán benne van a Nagy Öregekkel való kapcsolatfelvételben… Nem csoda, hogy néha még azok is megmagyarázhatatlan kozmikus szorongást éreznek műveit olvasva, akik például két pofára falják Stephen King műveit.
Zárójeles megjegyzés: korunk nem lenne az, ami, ha már nem történt volna kísérlet a sátánizmus és a Cthulhu mítosz szintézisére: lásd Cult of Cthulhu (Venger Satanis) bejegyzett egyháza, természetesen hol máshol, mint Amerikában…

Visszatérve magához a fekete fémhez; nem is nagyon akarok most foglalkozni zeneileg a műfaj fejlődésével, bejárt vagy járatlan útjaival, a különböző alfajok felsorolásával, mert ez elég hosszadalmas lenne jelen keretek között, meg amúgy is,a net áldásával most már két- három kattintásra vagyunk a választól…
Annyi mindenesetre kijelenthető, hogy a kilencvenes évekbeli „aranykorban”egyfajta valós, vagy még inkább; elképzelt, idealizált múlt felé fordulás volt a jellemző a black metalban (illusztris példa: Satyricon - Dark Medival Times). Ám a kétezres évek beköszöntével a futurisztikus megközelítés is erősödött, de ez még többnyire szintén egy fantázia jövőt jelentett, azonban mára már elég jelentőssé vált a jelenkori, valós gyökértelen és frusztrált nagyvárosi modern lét legárnyékosabb oldalával, a hideg urbánus léttel való foglalkozás, egyfajta pre apokaliptikus hangulatban… A post black metalban ez eléggé jellemző, de ez zeneileg többnyire kimerül akusztikus alibi témázgatásban, lebegtetett, nem túl markáns akkordokban, inkább a befordult, kesergős oldalra koncentrálva… Ám nyilván ezt is lehet jól csinálni. Akkor ugye még itt van a hipster black metal jelenség is, ami magát leginkább a black metal harmadik hullámának szeretné aposztrofálni. Eme stílusba sorolható csapatokra sokan a black metal megváltóiként tekintenek; sajnálatos, hogy senki nem magyarázta el nekik, hogy kár a gőzért, mert erre semmi szükség, illetve a műfaj a megszületése óta folyamatosan meg van váltva egy-egy kiugróbb zene által. Egyébként itt is van jó zeneileg, például a Deafheaven - New Bermuda albuma kifejezetten ilyen.
 

Ami még jellemző, hogy most minden szélsőséges szellemi irányzat egyszerre üti fel a fejét. Még olyanok is, amik korábban nem nagyon fordultak elő. A keresztény, a világháborús tematikába beletemetkező, a túlságosan politikaorientált NS, a magukat vallásosnak hívó, csuklyát soha le nem vevő rituális vérsátánista, a zenei kakofóniát legmagasabb fokon űző, disszonancia örvényekbe és dalszerkezetekbe reménytelenül belegabalyodó, az önsajnálat legmélyebb posványában kéjesen dagonyázó ultra depresszív, a művészkedő, de igazából semmit mondó vagy zeneileg túl izgága, nem túl fogós symphonic, az egyfajta neo-hippi mentalitást tükröző post vagy az öncélúan egysíkúan brutálkodó, rosszabb black metal csapatokhoz már rég hozzá szoktam. Sőt, még a csembalón előadott, a növényi lét uralmát hirdető (Botanist) post black metal is elsőre érdekes ötletnek tűnt, de például a komcsi ’red black metal” megjelenésén még nekem is sikerült meglepődni.
 
- folytatása következik - 
Aornos_Visszateres_a_melybe
Írta:
Lambach
2016. október 2., vasárnap, 22:42
Facebook:
Algras 2016. november 16., szerda, 22:35
Algras
Csatlakozott:
2016. október 1.
Hozzászólások: 3
Most látom, hogy hülyeséget írtam az első kérdésre adott válaszban, tehát íme a korrekció: a "Mors Sola" teljes anyaga nem 2016/17, hanem 2015/16 fordulóján lett kész kompletten...
Koncertek
Totalitarian Black Attack
november 24.,
Supersonic - Blue Hell
Hellhammer Festival 2017: Winter Edition
december 5.,
Dürer Kert - Kisterem
Sólstafir, Myrkur, Árstídir
december 7.,
A38 Hajó
Angerseed, Nigromantia, Nemere
december 9.,
T-Boy Rock Klub
december 29.,
Dürer Kert
december 29.,
Strausz Ti Ti Tá
Septicflesh, Inquisition
január 7., 18:00,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.058 seconds to render