Aornos - Amikor a mélység beléd néz
2. rész
9. Szerinted hol lennél ma Zene nélkül? El tudsz képzelni egy olyan életet, amiben nem muzsikálsz? Ha egyszer váratlanul abba kellene hagynod valami miatt, hogyan élnéd ki a művészi hajlamaidat?

- Erre a kérdésre sokan szokták azt válaszolni, hogy természetesen könnyen el tudják képzelni, hogy mit csinálnának még szívesen, ha nem lenne a Zene az életükben olyan kardinális jelentőségű, de én nem tartozom közéjük... Alapvetően ez köt le, ez érdekel leginkább, minden más csak amolyan kiegészítő vagy kipihenés vagy a szükséges rossz, megélhetés gyanánt jöhet nálam szóba, mint ahogy például a jelenlegi munkám is... Nyilván jó lenne megélni abból, amit szeretek, de ez esetemben csak vágyálom. Ha abba kéne hagynom a zenélést, akkor valószínűleg novellákat, (fantasy) regényeket írnék , vagy amolyan esszéket, tanulmányokat ún. bölcseleti dolgokról, amilyen jellegűekkel például az egyetemi évek alatt bőven volt alkalmam találkozni. Persze az öncélú, szellemi maszturbációt vagy bármilyen pártpolitikának való lefekvést mindenféleképpen kerülném, vagyis megélni abból sem tudnék... :)
Esetleg írogatnék én is zenei recenziókat, de - cáfolj meg, ha nem így van! - nem hiszem, hogy anyagi értelemben ebben (is) különösebb perspektíva lenne Magyarországon, márpedig ugye szimpla megbecsülésből éldegélni elég nehézkes...


10. Te remekül megtaláltad a határt az Előadóművész, és a Magánember között. Mi a titkod? Mi a véleményed azokról az extrém zenészekről, akiknél ez - általában destruktív – módon, összemosódik? Milyen tanácsot adnál annak az embernek, aki még csak az elején áll ennek az útnak?

- Köszönöm szavaid, megtisztelsz vele, örülök, hogy így látod. Erre egy szintén jócskán elcsépelt közhellyel tudok válaszolni, ami ráadásul tőlem - mint nem kifejezetten praktikus egyéntől - érdekesen hangozhat: két lábbal kell állni a földön.
Hihetünk ugyan a sorsban, és az eleve elrendelésben, az isteni vagy - jelen esetben inkább - sátáni kiválasztottságban de azért nem árt egy kis alázatot sem tanúsítani, és legalább úgy gondolkodni, és viselkedni, mintha minden esetleges lenne, és minden pozitívum kegy volna. Mert - végső soron - miért ne lehetne minden másképpen?
Én is találkoztam már olyanokkal, vagy még inkább; hallottam, olvastam már olyanokról, akik kissé elvetették a sulykot, és sajnos ez tényleg elég rossz fényt- akarom mondani - nem megfelelő sötétet vett a műfajra, mert a legtöbben még mindig a nagyon szembetűnő - és általában rosszul, felületesen értelmezett- látszat alapján ítélkeznek valamiről, amit nem ismernek eléggé.
Talán az is a baj, hogy elég sok, kamaszkori frusztrációkkal küzdő, vagy azokból eredetezhető problémákkal terhelt, - felteszem - eléggé feminin lelkivilágú, alapjában véve, testileg-lelkileg labilis, gyenge emberke érkezik a BM-ba mintegy hívó szóra (akiknek leginkább az emóban lenne keresnivalójuk), s akik úgy próbálnak (legalább) önmaguk előtt is erősnek, hatalmasnak, gonosznak, vagyis sátáninak tűnni, hogy gyerekes cselekedeteket visznek véghez: névtelen fenyegető leveleket irkálnak, előre megbeszélik fb-n, hogy mit fognak bekiabálni a hátsó sorból a szerintük nem elég 'trúú' zenekar koncertjén, oda szarnak a templom kapuba, a temetőben kereszteket döntögetnek, ha senki nem látja, döglött galambokat küldözgetnek a posta segedelmével, kamu bombariadóval próbálnak meghiúsítani például egy Mayhem koncertet - mer' ugye csak az old, Dead-es Mayhem az igazi, az újabb az hamis -, vagy rosszabb esetben kis, védekezni képtelen állatokat kínoznak, majd ölnek meg, stb....
Szóval az ilyenekre mondta egyszer valahol Csihar Attila, hogy ők a tipikus vesztesek, akik mindig hátulról jönnek...
Ám végső soron ezek a figurák maguk alatt vágják a fát, mert egyrészt a frusztrációból fakadó cselekedeteik által nevetség tárgya lesznek, valamint - ami már jóval komolyabb - annyira elveszthetik a valósággal való reális kapcsolatot, hogy a legrosszabb esetben a pszichiátria lesz a végső állomásuk, ahol a gyógyszerek még butább zombit csinálnak belőlük vagy - ha valami oltári nagy baromságot művelnek - jön a börtön, persze ez utóbbiak csak a patológiás szélsőségek esetében opciók... Bár nyilván nem rajtuk sajnálkozom – mert hulljon a férgese! - hanem a környezetükön, azokon, akik ideig-óráig kénytelenek elviselni őket…
,Mi a tanácsom azoknak, akik az út elején járnak még? Ahogy - helyesen utaltál rá - ketté kell választani önmagunkban a zenészt, vagy ha úgy tetszik a művészt, és a magánembert, ami tett egyébként sok esetben tényleg egyáltalán nem könnyű, mert nehéz kijelölni pontosan a határköveket, hiszen valamilyen módon az is én vagyok, aki ebben a sokak (laikusok) által istentelen, öncélúan brutálisnak tartott zenében megnyilvánul, vagy tényleg egy démoni erő szócsövévé változom ilyenkor? A költői szabadság még azt is megengedi, hogy így lehessen vélekedni...
Az biztos: attól hogy valaki bármiféle felvett szerepben játssza meg önmagát, amit - mondjuk egy corpsepaint alkalmazásával -, az imidzs kedvéért ölt fel, még nem lesz senki autentikus, komolyan veendő. A határ felismeréséhez, az egyensúly megtalálásához jól fejlett distancia érzék, és megfelelő ön illetve világ-ismeret kell. Ezek nélkül nem fog menni. Ja, - és mint fentebb mondtam - alázat! Bármennyire fura, ez még a BM-ban sem egy kikerülendő dolog...



11. Ha nem is a megszokott módon értelmezett, de sűrűn tapintható a muzsikádban a spiritualitás. Kíváncsi lennék, Te magad, miben hiszel, ha hiszel egyáltalán. Az anyagon túli valóság, tapasztalás, hit, játszik-e valamilyen szerepet az életedben?

- Szerintem a korábban adott válaszaimból nagyjából sejthető, hogy mi a helyzet e téren: nem szimpatikus nekem semmilyen szervezett, dogmatikus vallás, ami a saját istenképét kizárólagosnak állítja be, s ami a Sötétségtől, az Ördögtől való félelmet (Fear of the Dark) mesterségesen felnagyítja még nagyobb hatalomra szert tenni igyekezvén, és ami az ily módon létrejött egyoldalú istenképet rá akarja parancsolni mindenki más képzetére is, mert mindez számomra mindig csak csupán a rossz értelemben vett emberi, túlságosan is emberi elképzelésről, a még hozzávetőlegesnek sem nevezhető, nagyon durva közelítésekről, hamisításokról tanúskodik... Ha már egyszer elismerik, hogy Istenről semmi nem mondható érdemben, mert Ő, vagy Az túl van az emberi képzelet, értelem határain, akkor minek próbálkoznak ennek ellenére mégis csak, és hogy merészelnek eme feltételezésekre - akár életet, vagy halált jelentő - morális törvényeket alapozni, ez utóbbiakat velünk születettként bemutatni? Nem azzal van bajom elsődlegesen, hogy a vallásban az ember valami transzcendensnek hódol - hiszen például a művészet is ezt teszi - hanem ahogy teszi. Végtelenül képmutató dolog ez, és valószínű, hogy a vallási dogmák benne vannak a Top 3-ban a világban fellelhető, összes felesleges, testi-lelki szenvedések fő okaiként...
Tehát a hagyományos módon, a világvallások felől értelmezett Istenben semmiféleképpen nem hihetek. Talán még a zen-buddhista tanok lennének a legmegnyerőbbek számomra, ha már választani kell, de az már ugye nem is annyira vallás, mint inkább életfilozófia, de egyenlőre még nem vagyok annyira 'peace-arc'... :)
A másik végletes oldalban, a nyers, szintén dogmatikus materializmusban sem hiszek, mert nyilván van olyan tartomány, ami túl van a megismerésünk, a bevett, jól megszokott tapasztalásunk határain. Ezt botorság lenne görcsösen cáfolni. Bizonyos álmok, és az intuíció által már nekem is volt alkalmam megtapasztalni a puszta anyagon túli valóságot (mondjuk, hogy pontosan mit is értünk anyagon, az megint jó kérdés, de túlságosan messzire vezető lenne ennek itt utána járni...), de semmilyen természetfölöttinek nevezhető eseményről nem tudok beszámolni, bár nekem esetenként olybá tűnik, hogy már maga a lét is egy paranormális jelenség...

12. Mitől lesz szerinted egy színpadi performansz, és stúdiólemez több, mint egy megszokott produkció? Számodra mi emel ki egy zenei kompozíciót a szürkeség óceánjából? Mitől jó az, ami jó? Ennek okán néhány all-time kedvencedre is kíváncsi lennék, mondjuk egy Top 10 formájában. Van olyan muzsika, ami pl. csak a színpadon ütőképes, míg más csak mondjuk lemezen hallgatva?

- Itt meg lehetne említeni a 7.-es kérdésre adott válaszom egy részét, amikor arról beszélek, hogy szerintem melyik az értékesebb mű: az ami pusztán szórakoztatni akar, vagy az, ami mögött még valami komolyabb tartalom is húzódik? Nyilván az utóbbit tartom üdvösebbnek. Nem kell, hogy a szó szoros értelmében valami nagyon egységes, netán szájbarágós koncepció húzódjon végig a lemez gerincén (persze vannak zseniális, a szó szoros értelmében vett konceptalbumok, - ugye mindenki ismer ilyeneket?), de az igazán jó anyagok esetében úgy is tapasztalható egy markáns egységesség, amitől még a lemez egymást követő számai lehetnek változatosak, önálló karakterrel rendelkezők, sőt, ajánlatosak is hogy olyanok legyenek: nem szeretem annyira azokat a produkciókat, ahol van egy-két vezér szám, és a többi ezek reprodukciójaként értelmezhető, még akkor sem, ha önmagukban még a reprodukciók is megállják a helyüket.
A lényeg számomra a témák milyenségében, a dalszerkezet felépítésében, no és természetesen a kivitelezésben (hogy egy adott zene mennyire teljesíti be a vélhető célját) van, ami valamennyire szubjektív, no de annyira azért mégsem, legalábbis a tapasztalat ezt mutatja... Természetesen fontos faktor az önálló arculat is, de a minden áron egyénieskedő (értsd a zene, az élvezhetőség rovására), újítómániás alakulatok nagyon fárasztanak, ha az összes erényük eme 'újításban' merül ki... És hát ugye számít a hangzás is, mert sokszor a nagyon bitang, erőteljes sound 'ad el' olyan zenéket, amiket alaposabban megvizsgálván lehet, hogy csodálkoznánk: 'ettől esnek annyira hasra az emberek'?

Igen, van olyan muzsika, ami lemezen sokkal jobban érvényesül és hat, mint mondjuk színpadon (főleg ha ott nem ideálisak a körülmények). Én sokáig úgy gondoltam, hogy a BM bizonyos, összetettebb ága az pont az, amit élőben soha nem lehet majd a stúdiólemezekhez méltóan reprezentálni, de aztán amikor anno megjelent az Emperor - Live Ceremony anyaga, kénytelen voltam belátni, hogy tévedtem... Nem is beszélve az Emperor- Live Inferno koncertalbumról… Sőt, érdekes, hogy a felvételen sűrűbb, nehezebben kihallhatóbb témák még jobban kijöttek élőben, és itt megint csak megemlíthetném akár a Mayhem nevét is, de persze ez az egész attól is függ, hogy a stúdióban miféle végleges hangzást kapott a zene. Egyébként az egyszerűbb, pőrébb, riffelősebb muzsikákra általánosságban elmondható, hogy élőben nagyobbat ütnek, mint a hanghordozókon, hiszen hirtelen meghallva, még egy Tankcsapda-szerű banda is brutkón meg tud dörreni, ha adott minden a jó hangzáshoz... Míg többnyire a cizelláltabb, gyorsabb, sűrűbb, sok hangszert egyszerre alkalmazó zenéket elég nagy kihívás még manapság is megfelelően megszólaltatni, amelyek viszont utolérhetetlennek egy jól kevert, masterelt 'korongon'...
Akkor következzen a Top 10, bár jelzem, hogy ezzel megint csak feladtad a leckét... :) Inkább csak felsorolásszerűen le írom az albumokat, mert elég nehéz itt fokozati sorrendet felállítani, mondjuk az biztos, hogy az első az: Emperor - Anthems to the Welkin at Dusk, aztán mondjuk a Satyricon Nemesis Divina, Mayhem - Grand Declaration of War, Bathory - Blood on Ice, Emperor - In The Nightside Eclipse, Immortal - Pure Holocaust, Limbonic Art - Moon in the Scorpio, Arcturus - Aspera Hiems Symfonia, és az újabbak közül mondjuk a Sonic Reign - Monument in Black, valamint a BehemothThe Satanist. Hát mit mondjak? Akad hiányérzetem jócskán…

13. Milyen céljaid vannak? Az Aornossal, és úgy általában?

- Szeretném ezt a zenét annyira ’felfuttatni’, amennyire csak lehetséges, és rendes, teljes, megbízható tagságú zenekart kovácsolni belőle, ahol mindenki egy irányba húzza a szekeret. Én azért kezdtem el annak idején zajongani, hogy egyszer majd ezt a zenét megcsinálhassam. Ennek most jött el az ideje. Nem ártana egy normálisabb kiadó sem, bár már tudom, hogy ennek manapság nincs akkora jelentősége… Ám jó lenne, ha lehetőség szerint minél többen megismernék és megszeretnék az Aornost, valamint ha a nagyon megtisztelő, de jócskán eltúlzott Emperor párhuzamon tovább látnának némelyek, és a zenekart önmagáért szeretnék, de őszintén szólva, ezt tartom a legkevésbé tartós vagy jelentős problémának a visszajelzések alapján…
Szeretnék továbbra is olyan számokat, vagy akár egész anyagot írni, ami méltó folytatása lehet az Orior lemeznek. Most úgy érzem ez elég nagy kihívás lesz, de talán nem megoldhatatlan…
Magánéleti szinten most egyedül a meló az, ami abszolút nem elégít ki, sőt, inkább be és le rongál, főleg mentálisan, de legalább más téren már végre boldog lehetek és elégedett; sok támogatást, segítséget kapok a páromtól is, amiért nagyon hálás vagyok. Jobb lenne egy olyan állás, aminek mondjuk némi köze van a zenéhez, vagy valami művészeti ághoz, és még többet is ad, mint ami az épen hogy elvegetáláshoz elég, de nekem sajna eddig ilyen téren soha nem volt szerencsém…



14. Nemrég olvastam egy relative friss Frost interjút, ahol Mocsnik Feri egy elég lesújtó véleményt fogalmazott meg a hazai, nem csak extrém zenei világgal kapcsolatban. Hirtelen nem jut eszembe melyik interjú volt ez, lehet neked már be is ugrott, engem viszont az érdekelne, Te hogyan látod ezt az egészet. Sok embertől megkérdeztem már ezt interjúban, de mindig más meglátásokra bukkanok. Extrém és nem extrém zenei téren mik a legfőbb gondok, és Te miben látod orvoslásukat. (sorry, az istennek se ugrik be melyik webzine-ben láttam ezt az interjút…)

- Mint ahogy mondtam egy másik interjúban is: „a helyzet elég katasztrofális, de nem teljesen reménytelen…” Sokkal kevesebben jönnek el manapság egy underground bulira, mint mondjuk a kétezres évek elején, közepén (értsd ezt a nagyobb városokra, de leginkább a fővárosra), pedig akkor sem volt ez egy különösebben magas szám, legalábbis ugye az mindig lehet több… Kevesebb lenne a jó zenekar? Ez így túl primitív és félrevivő megközelítés lenne., hiszen ennek majd hogy nem a fordítottja az igaz, sőt, a nagy számok törvénye alapján… Vagyis itt van az egyik fontos tényező: túl sok zenekar van, sokkal több, mint amit egy ilyen kis ország ahhoz képest aránytalanul nagy színtere elbírna ( mármint az undeground, extrém szcénáról beszélek most). Negyedannyi is bőven elegendő lenne, de természetesen ez főleg akkor lenne kívánatos, ha épen a felesleges, középszerű réteg szűnne meg. Az ún. felvevő közönség pedig ehhez képest nagyon szerény létszámú; számtalanszor tapasztaltam, hogy egy ’fesztiválként’ hirdetett bulin - ahova elég sok fellépő van meghívva - a közönség szinte csak a többi zenekar tagjaiból, és azok ismerőseiből, barátaiból, barátnőiből áll, akik inkább csak lojalitásból, szolidaritásból nézik végig a koncertet. Persze ezt most a minimális költségvetésű, kisebb underground megmozdulásokra kell érteni. A pénz itt is, - mint a totálisan elanyagiasodott világunkban mindenhol - döntő tényező. Ez egy ördögi kör: az underground zenekarok értékesebbjei valami minőséget, esetenként szellemi többletet próbálnak átadni, vagy legalábbis prezentálni - reményeik szerint - több embernek, de mégis szűkre szabottak a lehetőségeik, mert ha nem áll rendelkezésükre elég pénz, akkor elfelejthetik a hatékony, több szimpatizánst bevonzó koncertezést. És ugyanígy: a kluboknak, szervezőknek csak azt számít, hogy minél több ember jöjjön el és fizesse ki a belépő jegyet egy általa bonyolított rendezvényre, hiszen neki is ki kell fizetni a fellépő zenekarokat, valamint ezenfelül nem árt ha némi haszon is lesz rajta., tehát ők meg igyekeznek olyan csapatokat hívni, ami lehetőség szerint minél több embert vonzanak be… Na, de mi az, ami több embert vonz be? Az ami népszerűbb, vagyis populárisabb, tehát olyan zene, amit a már emlegetett underground zenészek pont nem akarnak csinálni. Mert ha csinálnák az elég hiteltelen lenne tőlük, és pont az underground szellemiségük elárulását jelentené. Inkább az a nagy kérdés, hogy miért számít minden komolyabb, a hallgatótól nagyobb figyelmet, átélést, elmélyülést, tehát egész embert kívánó zene undergroundnak? Csak tán nem azért, mert a populárisabb stílus általában mindig csak szimplán szórakoztatni akar? Valahol itt (is) lehet a kutya elásva…
A megoldás tehát az lehetne, ha megváltozna az emberek mentalitása, de ez egy elég naiv vágyálom, tekintetbe véve az uralkodó világ-szellemiséget. Sokkal könnyebb birkaként megvezetve, elénk rakott készként bekajálva olyan zenét hallgatni, ami például a rádióból, ne adj isten TV-ből jön, vagy aminek nagyon magas a youtube-os nézettsége – mer’ hát ennyien csak nem tévedhetnek? - szól a birka ’bölcsessége’… Rengeteg ember a zenét puszta termékként kezeli az agymosott fogyasztói mentalitása miatt, és ugyanúgy választja ki a magának megfelelőnek gondoltat, mint ahogy például a híradástechnikai cuccokat; reklám és hallomás (mit mondanak a többiek?) közreműködésével. Ez tehát az elméleti megközelítés, és nyilván van egy gyakorlati is, hogy hogyan lehetne a problémát orvosolni, vagy legalább a tüneteket enyhíteni, de ez most tényleg elég messzire vezetne részleteiben…


15. Mikor volna az a pont, amikor már nem lenne értelme zenélni? Mikor tennéd le önszántadból a hangszert? Anno mi hozta meg a kedved, hogy kézbe vedd?


- Ha már többé nem bírnék megfelelő témákat kitalálni, ha elfogyna az ihlet és a muníció, ha annyira megcsömörlenék a hétköznapok szürkeségétől, hogy már semmi kreatív tevékenységhez nem lenne kedvem, energiám, ha úgy érezném már nincs mit elmondanom- magam számára sem, vagyis az öngyilkosság előtt két perccel…
Olyan 13-14 évesen dobos szerettem volna lenni, és be is szereztem egy oltári gagyi cuccot, ami igazából két tam féleségből állt (én az egyikre azt hittem, hogy pergő…), valamint egy girbegurba, repedtfazék hangú cintányérból. Azzal nagy lelkesen végig ’doboltam’ jó pár albumot, mint például: Sepultura - Chaos A.D, Akela - Farkastörvények, Therapy? - Troublegum, stb., de azt hiszem, hogy nem vesztett nagyot a világ, hogy végül nem az ütős hangszerrel kezdtem el többet foglalkozni, bár ki tudja? Egy alternatív valóságban…
Aztán praktikus szempontok miatt döntöttem végül a gitár mellett: ugyanis az nem volt olyan hangos, sőt, igazából nagyon is halkan szólt (mert ócska, akusztikus gitárról volt szó), valamint volt egy példány kéznél is, és lassacskán kezdtem rá érezni a saját témák kitalálásának örömére, pedig jószerivel semmit nem tudtam lefogni normálisan, és elméletben sem volt lila fingom se a gitározásról… Nem igazán volt nagy gitáros példaképem, vagy bármi hasonlóan tipikus dolog, hogy mondjuk láttam Slasht, vagy Andreas Kissert, vagy Kirk Hammettet gitárorgia közben a Tv-ben. Egyszerűen csak tetszett, hogy eme hangszerrel nekem tetsző témákat lehet előállítani… Persze például épkézláb mód hangolni, még évekkel később sem tudtam…



16. Mire számíthatunk a közeljövőben az Aornostól, és a Tőled? Vannak új dalok már a tarsolyban?

- Szerveződik egy újabb anyag, illetve anyagok, aminek kilétéről még korai lenne bármit is mondani. Elképzelhető, hogy mondjuk megjelenne egy EP, de nem azért mert ez most az uralkodó trend, hanem arra gondoltam, hogy esetleg egy-két Orior albumos számot meg lehetne csinálni némileg új köntösben, például mondjuk újra feljátszott, kissé más stílusú dobbal, billentyű témákkal, esetleg több gitárszólóval, de ugye ez a reménybeli új tagok közreműködésétől is függ… Azon kívül van még jó néhány elkészült fel/átdolgozás a tarsolyomban; ezekkel is kezdeni kéne valamit. Valamint vannak új dalok is, egyenlőre három, és mindegyikkel elégedett vagyok; méltóak az Oriorhoz. Szeretnék még több dalt is írni, hogy majd kijöjjön egy rendes albumnyi létszám, de egyenlőre nincs elég időm és megfelelő ihlettem, energiám erre. Nem akarok semmit elkapkodni, mert hamar munka sosem jó, de – a megszerzett tapasztalatok birtokában - az újabb alkotás nyilván jóval kevesebb idő alatt el tudna készülni, mint az Orior.

17. Ha bármit kifelejtettem volna, de Te fontosnak érzed a tudatását az olvasókkal, kérlek ne habozz kiegészíteni ezt az interjút!

- Nagyon szépen köszönöm!
Szerintem már ez így is elég tetemes információ, ami eddig felmerült, úgy hogy már tovább nem tenném próbára az olvasó türelmét…
Én köszönöm a megkeresést és a támogatásodat! Sok sikert Neked is az életben, bármibe is fogj!

„ Zene nélkül az élet tévedés volna.” F.W.N.
Aornos_Amikor_a_melyseg_beled_nez
Írta:
Lambach
2015. május 12., kedd, 14:58
Facebook:
Lambach 2015. május 13., szerda, 14:19
Lambach
Csatlakozott:
2013. február 26.
Hozzászólások: 45
Csaba nevében is köszönöm!:)
farrrkas 2015. május 12., kedd, 20:54
farrrkas
Csatlakozott:
2015. január 8.
Hozzászólások: 412
Valóban érdekes dolgokról esik szó. Nagyon tetszenek a kérdések, és a tartalmas, alapos válaszok. Ilyeneket szívesen olvasok.
boymester 2015. május 12., kedd, 20:42
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3618
Nagyszerű írás és jó volt végigolvasni. A lemez számomra az év magyar kiadványa eddig,jó volt (és még lesz is) hallgatni a sok ágropogós, sokszor lehetőségek miatt karcos hazai feketeség mellett ezt a hangzást. Hiába rejtegeti a közvélemény legmélyebb bugyraiban az ilyen kiadványokat, mindig lesznek, akik képesek lesznek értékelni a valódi egyéniséget, minőséget, de legfőképp: az őszinteséget.
--
Youtube csatorna
Koncertek
Knights Call Tour 2018
október 21.,
Barba Negra
Death is Just the Beginning...
október 23.,
Barba Negra
Rise of the Underground Tour 2018
október 23.,
A38 Hajó
Uriah Heep
október 23.,
Akvárium Klub
20 Years of Chaos European Tour 2018
október 23.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
ReBuilt To Tour 2018
október 24.,
Barba Negra
Tony MacAlpine, Levi Fantasy
október 25.,
Dürer Kert
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.07 seconds to render