A tavalyi nagyon jól sikerült visszatérő ecsegfalvi Nightbreed fesztivál után már lehetett tudni, hogy lesz folytatása a dolognak.
Hamar kiderült az is, hogy a nyári mellett szerveződik egy – fogalmazzunk úgy – téli kiadása is, s azt a fővárosba szervezik. Ahogy csöpögtek az információk, úgy derült ki, hogy az egybenyitott Kvlt és a Supersonic (leánykori nevén Blue és Red Hell avagy Yuk) lesz a helyszín, s olyan csapatok fellépése várható, akik a korábbi Nightbreed fesztiválokon bizonyítottak már.

A koncertek úgy voltak belőve, hogy átfedéssel játszottak a bandák, így mindenkinek esélye volt legalább belenézni valamennyi koncertbe. Persze voltak csúszások, ami miatt aztán nem teljesen működött ez, de ha engem kérdeztek, ez valószínűleg nem sok embert zavarhatott. Főképp, mert olyan volt ez az esemény, mint a nyári ecsegi bulik, ahol a koncertek mellett a spanolás is legalább ugyanolyan fontos része a fesztiválnak. Na, ennek szellemében én is örültem, hogy a rég látott haverokkal is összefuthatok. Így persze a koncertekre kevesebb idő jutott…

Az estet a szegedi dark metalt progos megközelítéssel játszó szegedi Dreamgrave nyitotta a sort. Korábban már találkoztam a zenéjükkel és ahogy lemezen, úgy élőben sem fogtak meg. Amit láttam belőlük, abból nekem az jön le, hogy van elképzelésük, azt meg is tudják valósítani, ám az egész nem áll össze kerek egésszé.

A Cantara fura csapat. Most inkább csak hallgattam őket, de január elején ugyanitt a teljes programmal láttam őket és bár összességében tetszett, voltak, vannak olyan dolgaik, amivel nehezen barátkozom meg. Valahogy a női énekes darabok nem fogtak meg annyira, mint a Kiss Peti (Autumn Twilight, Clue) által énekeltek.

Az Agregator-t marha rég láttam utoljára. Anno még Karcagon nem talált el annyira, mint most Tassék északi hatású metalja.
A Puszta lét tavalyi újrakiadásával jobban elmélyültem az Agregator világában, s így kapóra is jött, hogy klub körülmények között csíphettem el bandát.
Lendületes, magával ragadó koncertet abszolváltak, ahol olyan dalok kerültek a programba, mint a Puszta lét, a Festett lapok, a Tűz és a jég, A skorpió útja, valamint ha jól rémlik a Hattyútánc is elhangzott.
S hogy még fokozzam, érezhető volt a tűz az előadásban, ahogy mindenki odatette magát, a vokál is sokat dobott rajta, s bár semmi extra vizuális elemet nem használtak, mégis nagyon hatásos, ahogy Tass szinte a közönség fölé hajolva adta át gondolatait.

A De Facto az a csapat, akiket az utóbbi bő fél évben immár negyedszer volt szerencsém látni. Tetszik, ahogy lassan visszatér a rutin, megtalálják magukat a színpadon. Ráadásul az új dalok is működnek, a régieket pedig nyilván szereti a közönség, amely roppant lojális a csapathoz.
Ha belegondolok, mind a négy fellépés valamelyest más volt, s ha őszinte akarok lenni (bár nem néztem végig a teljes bulit), ez volt a leggyengébb hangzású közülük. A szintit például konkrétan csak akkor hallottuk, amikor nem szólt más. Ez persze nem a csapat hibája, mégis levont a fellépés értékéből egy kicsit. Azért is fura ez, mert a január eleji Cantara-val közös koncertjük ugyanitt remekül szólt…

Na, lényeg, hogy a hangulattal nem volt gond! Szokás szerint a Tűzéggel nyitottak Gyuláék, s a fesztivál fellépéshez illően a slágereket játszották.

A Vale Of Tears fellépését nagyon vártam. Mivel idén új lemezt ígérnek, bíztam abban, hogy esetleg már ízelítőt is kapunk. Ehelyett egy feszes szettet kaptunk, amibe olyan dalokat válogatott a Mulicz Feri vezette brigád, mint a klipes Surrounded By Walls, a These Solemn Words, a Diaporama vagy a Spiritual Swamp.
A banda a szokásos lendülettel vetette be magát, s a közönség is vette a lapot. A nézőszámon aztán észre lehetett venni, amikor vége lett a másik teremben a De Facto-nak, akkor azért lényegesen többen lettünk.
A lassan húsz éves zenekarban a legfrissebb tag, az Eradication-ből érkezett Tanárki Joci láthatóan beilleszkedett. De a többiek is elég jól bemozogták a rendelkezésre álló teret.

Zárásként pedig a banda From Birth to Expiration c. első lemezéről kaptuk meg a Lost reality-t.
Új dal helyett viszont egy nem épp szívderítő hírt jelentettek be, miszerint a csapat egyelőre dobos nélkül maradt, mivel ez volt Erik utolsó fellépése. Dobosok, itt az alkalom!

A Bornholm-ba épp csak bekukkantottam, mivel bevallom a Vörösben játszó Dying Wish jobban mozgatta a fantáziámat.
Beszéljen hát helyettem a Kmen Alkotói Műhely felvétele.

A Dying Wish a másik olyan csapat, akik miatt ott volt a helyem a fesztiválon. Már a nyári buli is jó volt, de az olyan dalok, mint a Struggle Inside, a Fragments Of The Past vagy a Mechanical Life klubkoncerten is jól működnek.
Mindig jó hallani a The Night Embraces Me-t, de akeleties introval induló Forgotten Dead is odavert.
A legutóbbi EP-n már megjelent a magyar nyelv, s aki kicsit is követi a csapatot az hallhatta, hogy a készülő új lemezen már teljesen maguk mögött hagyják az angol szövegeket. Már játszottak is új nótát, ami Amit akarsz címmel szerepel majd a valamikor ősszel érkező albumon, de a Lopott idők sem maradhatott ki.

A csapat láthatóan együtt van, Oli (lásd még Vale Of Tears) érkezése is jót tett nekik, lendületben vannak. A nyáron és itt játszott új dalok alapján pedig vélhetően szerethető lesz az új anyag.

A buli végén ráadásként még megkaptuk a Slave To The Night-ot a 2000-es The Silent Horizon-ról. Ami roppant jól esett.

A zárás az Autumn Twilight-nak jutott. A csúszásnak, illetve a vasárnapi programomnak tudjátok be, hogy őket már nem néztem végig.
A Kiss Peti vezette csapat darkos, gótos, kicsit alteres ízű zenéje egyébként sokkal jobban eltalált, mint a nyáron. Talán a hely és az időpont is kedvezett most a bandának.
Felszabadultan játszották a dalaikat, láthatóan élvezték is. Azt hiszem, valamikor el kell csípni őket egy önálló koncerten.

Összességében egy remek este volt, úgy vélem sikerült elérni azt, hogy a zenekaroknak és a szervezőknek, valamint a (törzs)közönségnek köszönhetően az ecsegfalvi hangulat eljutott a Supersonic falai közé.
Köszönet a buliért! Nyáron találkozunk Ecsegfalván! A videókat a Kmen Alkotói Műhelynek köszönjük!