Ez a hét mondhatni, maximálisan az ősrock jegyében telt, hiszen a fáradhatatlan szakemberek két együttest is leszerveztek a Vintage Caravant megelőző napokra, akik tavaly már bizonyítottak nálunk (Kamchatka, Tracer), emellett a hetet egy King Howl koncert zárta le (amire ráadásul ingyen be lehetett menni a Kamchatkás jeggyel!). Minden tiszteletünk a Hammer Musicé, mivel nemcsak a hozzájuk legközelebb álló zsánerekből (heavy, power, thrash) szerveznek ide koncerteket, hanem az olyan marginálisabb irányzatokból is tudnak csemegézni, mint amilyen a retrós ízű, ám manapság ismét divatba jött stoner, garage, vintage-rock – nevezzétek, ahogy akarjátok… A Hammernak köszönhetően jutott el Magyarországra az izlandi székhelyű The Vintage Caravan, amely trió felállásban nyomja a trapézgatyós, füstös, csipetnyi 60-as pszichedeliával átitatott hippirockját. Tavaly pedig hasonlóan jó fogás volt a szervezőgárda részéről a Blues Pills elhozatala, amely csapat már szintén egyre komolyabb babérokat arat le az egyre túlzsúfoltabb tökös rock szcénában.

Az eléggé mókás nevű Hot Beaver került be egyetlen magyar bandaként a közösbe, akiket már bemutatkozó EP-jük óta figyelemmel kísérek. Az eredetileg tervezett 19h-s kezdésüket valami rejtélyes oknál fogva előrébb tolták fél órával, ami miatt az amúgy is kissé matinészerű kezdésről többen lecsúsztak. A kvartett muzsikájában egyszerre van jelen Kalifornia és New Orleans; egyaránt ott lappang benne a mocsár bűze, mint a napcserzette sivatag fuvallata. A C.O.C., Kyuss és Fu Manchu hathatott őrájuk is, de ezek mellé beszűrődik leheletnyi Disturbed és Prong feeling is. Magyar együttesek közül pár éve a Mangod próbálkozott hasonló kaliberű zenével. Egy kicsit ki is lógtak a „hódok” modernebb stílusukkal a sorból, mivel a többi fellépőnél mondhatni „dzsungásabb” a zenéjük. Ám ez engem és még pár szemlélődő nézőt nem zavart, a hétköznapok búját-baját elfeledve roptuk, ill. ráztuk a fejünket a vaskos riffekre, amelyeket megbízhatóan szállított a külsőleg némileg Dino Cazares-re (Fear Factory) emlékeztető Horváth „Sexy” Gábor vezetésével tevékenykedő brigád.

Amikor először láttam a Hot Beavert, azonnal nyugtáztam magamban, hogy a zenei irányvonal tök rendben volna, de az énekes (egy Bence nevű srác felelt még akkor a mikrofonért) megjelenése, kiállása roppant komolytalanná tette az összképet számomra. Érezhették ezt ők maguk is, hiszen egy ideje már új énekessel erősödtek Makács Zoltán (ex-Powertrip) személyében. Ő lényegesen színpadképesebb frontember, mint fekete fürdőköntösben vonagló elődje. Nem mondom, hogy nincs hová fejlődnie, az ő karaktere, stílusa kicsit túl grunge-os, túl befelé forduló ehhez az „érezd jól magad” zenéhez. Remélhetőleg idővel belejön az aktív színpadi jelenlétbe, hiszen hangjára nem lehet különösebb panasz. A Hot Beaver mostanában sorra kapja a felkéréseket és azt, hogy mennyire lendületben vannak, jól példázza, hogy toltak már sikeres európai és közel-keleti klubturnét az Ektomorffal, tavasszal a Leander Kills-t kísérik el egy országos portyára, valamint nem sokkal a Vintage Caravanes bulit követően az olasz King Howl előtt is felléphettek. Akinek pedig megtetszettek, e hét pénteken a Karthago előtt csíphetik el Sexy-éket. Azt kell mondjam, egy alig 1 éves zenekartól ez nem is rossz teljesítmény! Rövidke, de velős műsort adtak az ekkor még csekély létszámban összegyűlt közönségnek – a végén egy vadiúj számmal megkoronázva. Oh Yeah címre hallgat és én pici Deftones-t is kihallok belőle (vajon ez tudatos?).

A Tiebreakernek köszönhetően jócskán visszarepültünk az időben, hiszen eme norvég ötösfogat a hippis külsőségeket tekintve centiméterre pontosan passzolt abba a környezetbe, amelybe az est főbandája is megálmodta saját magát. Látszólag olyan arcok benyomását keltik, akik leszarják, mi a trendi, az idő kereke megállt náluk valahol a 70-es évek elejénél. Itt nincs előremutatás, agysebészeti megfejtés, önálló gondolat se nagyon, de feeling…az viszont dögivel! Muzsikájuk hallatán egyből eszembe jutott róluk az Ozone Mama, hiszen ők is efféle svunggal teletömött retro-hangzású, szőröstökű, barkós hard-rockot nyomatnak. Csak ők picit talán korszerűbben és sötétebben – a 90-es évek grunge-ában is megmerítkezve. A norvégoktól viszont nem áll nagyon távol a blues sem (az énekes párszor bele is fújt a herflijébe), továbbá ha akartunk, akár még olyan már-már elfeledett ősrégi hard-rock bandákat is találhattunk az ihletforrások közt, mint a The Guess Who, vagy a Captain Beyond. Debütlemezük 2 éve jelent meg We Come From The Mountains címmel. A szőke énekes, Thomas Espeland Karlsen már-már pantomimszerű, robotos mozgásán be lehetett szarni, annyira mókás volt! Bennük is biztos avattak páran új favoritot aznap este.

A Dead Lord ennek fényében nekem kicsit szürkének, egyoldalúnak tűnt, pedig vártam ám az ő műsorukat is. Az előzetesen megcsekkolt nóták alapján egy Thin Lizzy – Black Sabbath  – The Hellacopters tengelyen egyensúlyozó csapat képe rajzolódott ki. A koncert azonban egyértelművé tette számomra, hogy bizony dalírást tekintve még nem tudtak az említett nagyságokhoz felnőni. Pedig a karizmájuk megvolna hozzá, ráadásul a felvarrós farmermellények rajtuk felüdülésként hatottak a sok egyformának tűnő cucc erdejében. Ha már a Lizzy stílusú zenekaroknál tartunk, nálam a sajnos már feloszlott Vanderbuyst és a Sheer Mag viszik a pálmát. Ezekkel ellentétben a Halott Úr sajna nem tudott 100%-osan a maga oldalára állítani, pedig amúgy ügyesek volnának a fiúk, valamint az énekes-gitáros fiatalember némi beteg humornak sincs híján. 🙂

A merchpult szemrevételezése sem maradt el, hiszen a zenekarok hoztak magukkal nagyon minőségi cuccokat. Ezekből kiemelendő a fehér Vintage Caravan póló, amelyre egy meglehetősen beteg, pszichedelikus-hippis minta került fel (egy repülőgép-napocska-gomba-fa-béka kombó mesterien kivitelezve), amire egyik ismerősöm le is csapott azonmód. Volt ugyanabból a mintából feketében is, de nekem fehér alapon jobban elnyerte a tetszésemet. Erősen gondolkodom is rajta, hogy megfessem magamnak. 😉
The Vintage Caravan

A The Vintage Caravan eddigi három lemeze (ebből különösen a két újabb) elég sokszor megfordult a lejátszómban és albumon hallgatva felettébb meggyőző képet mutatott a trió, úgyhogy nem kis elvárásokkal indultam neki koncertjüknek. S azt kell mondanom,  még a legvadabb várakozásaimat is felülmúlta a három izlandi fiatal srác! A Babylonnal vette kezdetét a programjuk és már itt feltűnt (a pirinyó technikai baki ellenére), hogy élőben sokkal nyersebben, zúzósabban dörren meg a társulat! Mintha a Blue Cheer éledt volna újjá úgy kb. 40 évvel ezelőttről, egy igazán fiatalos, elsöprően lendületes formában. A mostani csapatok közül talán a szintén zeneileg a régmúltat megidéző Firebird és az Atomic Bitchwax lehet a legkonkrétabb viszonyítási pont. Az izlandiak kezdésére már többen összegyűltünk, bár szellős félháznál többen így sem lettünk.

Bár a Karaván zenéjében sincs egy olyan hang sem, amit már ne hallottunk volna másoktól, mégis olyan természetességgel idézik fel a 60-as, 70-es évek nagyra nőtt rockdinóit (Led Zeppelin, ZZ Top, Cream, Thin Lizzy, Blue Cheer, Grand Funk Railroad, stb.), hogy annak egyszerűen hülyeség volna ellenállni! Pedig még igencsak fiatal emberkékről van szó, akik meg sem születtek még, mikor legnagyobb kedvenceik a fénykorukat élték. Ráadásul egy olyan elszigetelt kis országból származnak, ami nem számít éppen rocknagyhatalomnak és relatíve kevés, a hard-rockerek számára is elfogadható előadót adott a világnak. A Craving pl. pontosan esszenciája a TVC lényegének, benne egy felelgetős yeah yeah-zéssel. A Shaken Beliefs kissé Atomic Bitchwax rokon jammelgetése folytatta a sort, majd a bluesosabban sodró Let Me Be is egy olyan nóta, ami lazán beférne az előbb említett  New Jersey-i kedvencem repertoárjába. A dal második fele pedig a Kyussos témázgatással megbolondított szólózással mért jókora csapást a tarkónkra.

A hippis, bluesos Innerverse képében érkezett az első líra, itt az addigra rendesen belemelegedett közönség szusszanhatott egy kis ideig. A klipesített Crazy Horses-ra pedig már újra a gázpedálon találhattuk a lábakat. Örülök, hogy az Arrival albumos egyik kedvencemről, a sötétebb húrokat pengető Monolith-ról sem feledkeztek el a srácok. Ez TVC mércével mérve talán a legmodernebb tétel a csokorban.

Óskar Lógi Águstsson, a trió frontembere az igazán színpadon élő vezéregyéniségek sorát gyarapítja; a közvetlen énekes-gityós gyk. végigpörögte az egész showt! Ami ugyanakkor ritka, hogy még társaira is sok szempár szegeződött, hiszen ők sem hagyták magukat a háttérben szürke eminenciásként dolgozva maradni: Alexander Örn, a basszeros sokszor nézett velem farkasszemet, lévén hogy végig ott álltam előtte, az első sorban. Mindeközben pedig vadul rázta a fejét a groove-okra. S hát a dobos szintén egy komplett állat! Stefán Ari a nevéhez méltóan tényleg ari, de a színpadon a társaival egyetemben őt is elragadja a hév és megszállott módjára püföli a cájgot. Egyébként ő a legfrissebb tagja a bandának, mivel a múlt évben lelépett Gudjon Reynissont váltotta fel a dobok mögött.

A pszichedelikus hangulatú, visszafogottabb Carousel a címéhez méltóan valóban egy képzeletbeli körhintába ültetett bele, majd a végén a Kyuss/Truckfighters vérvonalra felfűzhető Expand Your Minddal hagyták el a deszkákat, aminek szólóját Óskar Lógi már-már extázisig fokozta. Összességét tekintve nekem fikarcnyi csalódást nem okoztak (annak ellenére sem, hogy a bemutatkozó, 2009-es cím nélküli korongjukról egy árva hangot nem játszottak), egy szupertökös, végig pörgős, üresjáratokat mellőző és mindamellett profi előadásnak lehettem szem- ill. fültanúja, amit a Voivod pólós metalos éppúgy élvezett, mint azok, akik ott voltak az előző napokon a Kamchatka és Tracer koncerteken.

Nehéz eldöntenem hirtelen, hogy vajon a Kadavarból (akiket szintén nagyon élek), vagy a Vintage Caravanből lesz-e az új Spiritual Beggars (Mike Amottéktól már túl sokat amúgy sem várok, mert az utóbbi években nyújtott teljesítményük alapján fáradnak), mert a potenciál mind a két formációban iszonyat erősen ott van. A viszonylag szerény létszám remélhetőleg nem szegte kedvét az izlandi arcoknak és remélem, lesz még szerencsénk látni őket errefelé!