A Touch nem igazán kötött le. Szimpla punkos hardcore-ral próbálkoznak a srácok, de semmi extra. Nyomtak egy Bad Brains feldolgozást is (a Big Takeovert), de még messze vannak a saját dalaik az említett legendás, újító HC/punk brigád nívójától. Itt jegyezném meg, hogy egyik zenekar sem játszott túl hosszú szettet. Ami mondjuk teljességgel érthető is, hiszen ez nem progresszív rock, ahol van értelme a több órás műsoridőnek. A szünetekben volt idő a merchpult környékén is szétnézni, ahová bőséges kínálattal készültek a fellépő együttesek: pólók, kazetták, cd-k és más csecsebecsék várták szerető gazdáikat.
A Peace Of Mind nyitotta meg a külföldi együttesek sorát a csomagban. Ők már közelebb állnak az ízlésvilágomhoz, mivel egész sok metalos megoldást is importálnak a csont hardcore témák közé, úgy kb. Hatebreed módra. Bár nótaírásban még nem érték el Jamey Jastáék zsenijét, azért kiválóan el lehet bólogatni és ugrándozni az általuk művelt zenére. A hangzás is az oldalukon állt aznap; szóltak is, mint az állat. A német csapat megbízhatóan zenélte végig a rá kiszabott bő 20-25 percet – kár, hogy a publikum semmi bemozdulást nem produkált rájuk.
A Dogchains már kissé szürkébbnek bizonyult ebben a mezőnyben, de azért rossznak őket se mondanám. A Dél-Németországból érkezett csapat straight edge hardcore-ban érzi jól magát, amiben a Leeway pólót viselő basszeros témái igencsak ki vannak emelve, ám ez még kevés az üdvösséghez. Ilyesmi zenéből már van milliószámra a palettán. OK, hogy sok megfejtő mondogatja, nem kell ezt a műfajt vinni sehová, de én – aki éhezek az újdonságokra, újításokra – azért elvárnék már valami pluszt, valamit, ami kiemelné a mezőnyből az adott produktumot. Bármikor szívesen leemelek a polcról mondjuk egy Earth Crisis, Vision Of Disorder, Shelter albumot, de ez a Dogchains mellettük sajnos kukázásra ítéltetett.
Dogchains
A Not Afraid akárcsak a főzenekar Justice, Belgiumból származik. Úgy látszik, a flamandoknál is létezik egy elég erős HC-szcéna, mert egész figyelemreméltó bandák kerülnek onnan ki. A Not Afraid ráadásul egy igen szimpatikus énekessel is bír. Ő adta el maximálisan a produkciót intenzív színpadi futkosásával és üvöltözésével. A SxE hardcore jól ismert kliséit nem forradalmasítják ők sem, de valahogy mégis jólesett szemlélni őket. Így lehetett ezzel a közönség is, mert rájuk már nagyon beindultak! Még bodysurfölésre is vetemedtek páran. A Not Afraid sem vitte túlzásba a műsoridőt, nagyon minimál műsort abszolváltak, kb. 15-20 perc után már le is söpörtek a deszkákról.
Egyértelműen a magyar HC egyik kultikus alakulata, az újjáalakult Hold X True produkálta a leghosszabb előadást az est folyamán. A zenekar 2009-ben vett búcsút a közönségtől, azóta csupán 2012-ben léptek fel újra ugyanott, a Dürer Kertben. Elég sokat csúszott a kezdésük; érezhető volt, hogy nagyon oda akarják tenni magukat – ha már annyit készültek a nagy visszatérésre. Le is gyalultak az olyan számaikkal, mint a Kompromisszum, Save The Gorilla, Egyedül, Ugyanaz a cél… Irgalmatlan beindulás alakult ki az első sorokban, a főzenekar mellett nekik volt a legnagyobb sikerük (ez nagyjából borítékolható volt). Vicces volt a háttérvásznuk, amire ez volt felírva nagy betűkkel: Pumpás Danzig és a fantomok. 😀
Vendégként velük volt a ránézésre Pete Koller (Sick Of It All) elveszett ikertesójának kinéző Yoda, aki két szám erejéig lépett a színpadra. Örültek is neki, még ha – a frontember elmondása szerint – nem is festette ki magát ezúttal. Láthatóan nagy sikerrel zárult a reunion; volt nagy színpadmászás is, a HxT rajongók a műsor végéhez közeledve folyamatosan buzdították a kedvenceiket, hogy maradjanak együtt.
Justice
A belga Justice-ra is elszabadult a pokol az első sorokban; volt pogó, színpadmászás és „kicsi a rakás” effektus minden mennyiségben, ahogy ez a jobb fajta HC koncertek velejárója. Így nagyon kellett védekezni, hogy ne lökdössenek-képeljenek fel. Így elég necces volt fotózni a bandát; kissé fostam, nehogy fellökjenek a megvadult rajongók a gépemmel együtt, de valahogy mégis megoldottam. 🙂 Justice-ék már nagyon régen jártak nálunk (még a Kultiplexben), úgyhogy ideje volt nagyon az újabb jelenésüknek. A többéves várakozást egy igazán intenzív és forró hangulatú koncerttel hálálták meg! Olyan nótákkal,mint az Elephant Skin, On Thin Ice, vagy a Light In The Dark, nem is lehetett hibázni. A tűzpiros Antwerp mezes frontember és három hangszeres társa olyannyira magával ragadta a publikumot, hogy buzdítani se nagyon kellett őket, tkp. minden egyes mozdulatukra egy emberként ugrottak. Méltó lezárása volt a harmadik No Regret Festnek a fellépésük.
Kicsit mondjuk jobban örültem volna, ha a Sick Of It All, Agnostic Front, Madball, meg hasonló „mainstream” HC társulatok koncertjeiről ismerős arcok közül többen felbukkantak volna itt is, de azért így sem nagyon lehetett panasz a létszámra. Köszönjük ezt a remek minifesztivált a No Regret legénységnek! Respekt és jöhet jövőre a folytatás!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.