Death DTA, Obscura koncert

Legutóbb a Track látta vendégül a Death DTA zenekart, akkor a Gorguts kíséretében volt szerencsénk hozzájuk, ezúttal pedig a klubban lépett fel Steve DiGiorgioék csapata, méghozzá az idén új lemezzel jelentkező Obscura társaságában. A két évvel ezelőtti turnén a Human felállás idézte meg a halhatatlan Chuck Schuldiner felbecsülhetetlen értékű hagyatékát, ezúttal pedig az Individual Thought Patterns és a Symbolic felállása keveredett a Barba Negra deszkáin, ami már önmagában pazar látványt nyújtott. Steve DiGiorgio basszermágus mellé a rasztahajú Bobby Koelble gitáros állt csatasorba, és minden idők egyik legkeresettebb metal dobosa, az atomóra Gene Hoglan ült a Death logóval és saját nevével ellátott dobcucca mögé. Mindez kiegészült az Exist zenekar frontemberével, Max Phelps-szel, akinek a vállát az a lehetetlen feladat nyomta, hogy magát Chuck Schuldinert kellett eljátszania, legalábbis, ami a színpadon betöltött szerepét illeti.

Érdekes dolog ez a Death DTA. Ritkán hallani zúgolódást a Death rajongók körében, miszerint Chuck nélkül nem kellene színpadra állni, nem kellene más dalaival kérkedni, pedig mindenki tudja, hogy Chuck Schuldiner teljes mértékben pótolhatatlan. Talán éppen ebben van a megfejtés, hiszen a zenészek nem is akarnak elhitetni velünk semmit, ráadásul a Death DTA összetétele is változik, hogy a legendás zenekarban megfordult talentumok közül többen is hozzájárulhassanak ehhez a főhajtáshoz. Maga a tény, hogy a közönség tudja, hogy akiket lát, azok Chuck mellett zenéltek, velük együtt születtek meg bizonyos alapművek, hitelt ad az elgondolásnak, létjogosultságot a csapatnak és a nosztalgia ereje által megtízszereződő élvezetet a közönségnek.

Még mielőtt Steve DiGiorgioék a húrok közé csaptak volna, az Obscura fellépésének örvendhetett a szép számú közönség. Steffen Kummerer énekes/gitáros többször is kifejezte derűjét a magyar metalosok láttán, elégedettnek tűnt, nagy kedvvel konferált, itt-ott még viccelődött is, szimpatikus volt. Kíváncsi voltam az Obscura mire képes élőben, egyrészt mivel még nem láttam őket, másrészt a közelmúltban megjelent Akróasis miatt is, amivel ismét bizonyítottak a németek. Az idő hét dalt engedett nekik eljátszani, azokat viszont kifogástalan minőségben adták elő. Többnyire az új lemez dalait igyekeztek bemutatni, de például a The Anticosmic Overload a Cosmogenesis albumról köszöntötte az egybegyűlteket. Ez az egyik csúcspontja volt a programjuknak, ahogyan az új lemez legsötétebb, legkeményebb dala, az Ode to the Sun felcsendülése is hatalmasat szólt. Rafael Trujillo gitáros mindössze egy éve tagja a csapatnak, mégis ő volt az, aki leginkább lekötötte a figyelmemet. Az Obscura dalai egyetlen másodperc pihenőt sem adtak neki, a komplex dolgok csak úgy folytak ki a kezei közül. Összességében egy teljesen korrekt, jókedvű, de komoly hozzáállású fellépést láthattunk, méltó előműsora volt ez a főattrakciónak, a benyomás, amit keltettek, teljesen pozitív volt.

„Do you feel what I feel?” – hangzott el az átszerelés után, a koncertet nyitó dalban. Amikor a kíváncsi várakozás, hogy vajon melyik zseniális dal csendül fel először, úrrá lesz az emberen, áramütésként tud hatni a The Philosopher nyitó riffje. Ez persze annak is köszönhető, hogy az életműben sorakozó dalokra ma már kőbe vésett himnuszokként tekintünk, amelyek a metalt kedvelő szív összetartó darabjaivá váltak, az idők során a Napnál is fényesebb metal ékkövekké csiszolódtak… de kár is ezt a felsorolást folytatni, aki ott volt, tudta, hogy lelke mélyének legféltettebb érzéseit pendítik meg Chuck témái. A European Thought Patterns elnevezésű turné öt gyöngyszemet is programra tűzött az 1993-as lemezről, volt Overactive Imagination, Destiny, Jealousy, Trapped in a Corner és a már említett The Philosopher. Nem fukarkodtak a klasszikusokkal, mindenből kaptunk, amit csak szemünk-szánk kívánt. A Bobby Koelble által is fémjelzett lemezről a Symbolic, Zero Tolerance és Crystal Mountain éppúgy előkerült, mint a Zombie Ritual, Leprosy (a Left to Die nótával egybegyúrva), Baptized in Blood, Pull The Plug és Living Monstrosity a korábbi alapvetésekről. Mindenkinek megvannak a maga kedvencei, a három Human korszakos nóta (Flattening of Emotions, Suicide Machine és a Lack of Comprehension) számomra még a felsoroltakhoz képest is tudott némi pluszt nyújtani – ha van még ezt hová fokozni egyáltalán. A teljesség kedvéért pedig meg kell említenem a Death utolsó anyagáról eljátszott Bite the Pain dalt és a hatalmas népszerűségnek örvendő Spirit Crushert is.

A második-harmadik sorból néztem végig a koncertet, közelről akartam látni DiGiorgio bűvészkedését a fretless basszusgitáron, amelynek hol három, hol hat húrja volt, de ahogy Bobby Koelble gitáros említette, lehetne akár hatvankilenc húrja is, azzal is boldogulna. Hatalmas öröm nézni a stílusát, mintha a kezében lévő hangszer egy megszelídített vadállat lenne, ő maga pedig a tekintélyt parancsoló idomár. A jó kedélyű basszeros sokat beszélt a közönséghez, és az is előfordult, hogy a gitáros és Gene Hoglan dobos beavatásával afféle intermezzóba is belevágtak. Sőt, a gitáros még énekelt is nekünk pár sort. Nagy kedvvel játszott, öröm volt a színpadra nézni. Persze, miért is lenne feszültség? Olyan emberek álltak előttünk, akiknek már semmit sem kell bizonygatniuk, a Death nóták pedig könnyedén és természetesen csordogáltak az ujjaik között. Ilyen zenészekkel és ilyen dalokkal nehéz tévedni.

Egyedül Max Phelps volt a többiekhez képest komoly. Látszott, hogy maximálisan összpontosít a feladatára, hiszen, ahogy DiGiorgio is említette, neki jutott a legnehezebb szerep. Az is látszott, hogy mindent elkövet a fickó, hogy amennyire csak lehet, hasonlítson Chuck kiállására, a közönség elképzelésében élő színpadi képbe a világért sem rondított volna bele. Már csak azért sem könnyű neki, mert Chuck szólóit, mintha belegravírozták volna a közönség emlékezetébe, mindenki ismeri az utolsó hangig, ezért egy apró eltérés is azonnal feltűnik. Tény, hogy Max nem tudja úgy visszaadni őket, ahogyan a lemezen halljuk, de ahhoz Chucknak kell lenni, hogy a tipikus Schuldiner íz megszállja azokat a hangokat. A Spirit Crusher kapcsán azt is megemlíthetném, hogy maga Gene Hoglan sem egészen úgy dobolta el a dalt, ahogy Richard Christy tette azt a The Sound of Perseverance lemezen. Christy őrült pörgetéseiből valamelyest visszavett Hoglan, de ki merné ezt felróni neki? Saját stílusához igazította a dalt, ami egyben a szépsége is egy efféle koncertnek.

A közönség a zenekar tenyeréből evett, boldog, mosolygós arcokat láttam magam körül mindenfelé. Mondjuk, meglettem volna a levegőbe emelt, kézről kézre adogatott emberek nélkül is, akik időnként eltalálták bakancsukkal az arcomat, de ugye, bármi megtörténhet ott, ahol elszabadul a felhőtlen öröm. Sokkal jobban zavart, hogy Chuck Schuldiner hangjának bevágott felvétele közben egyesek folyamatosan diskuráltak a hátam mögött, ezért alig értettem valamit. Az a minimum, hogy elhallgat az ember ilyenkor, hiszen ez amúgy is a meghitt, csendes pillanatok közé tartozott (volna).

Mindenesetre érződött az ünnepi hangulat, és ennek megfelelően telt az este is. Kíváncsi vagyok, lesz-e majd újabb felállása a Death DTA-nak, beül-e a dobok mögé Richard Christy, például? Jól sikerült kezdeményezésnek tartom a projekt beindítását, hiszen minden ilyen koncert alkalmával megemlékezünk egyik legnagyobb kedvencünkről, a dalok újabb követőkre lelnek néhány fiatal személyében, és amíg azokat a zenészeket látjuk a színpadon, akik valaha közreműködtek Chuckkal, egy kicsit mi is közelebb kerülünk hozzá. Ez pedig sokunknak fontos.

(Mihály Károlynak hatalmas köszönet a képekért!)

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.