FEZEN 2016 – Ahogy én láttam II.


3. nap: Szélfútta élmények

Az első két nap nem kellett az időjárásfelelőst kirúgnunk, mivel tökéletes volt az idő egy kis fesztiválozáshoz. Ám hogy véletlenül se legyen minden olyan tökéletes, a FEZEN harmadik napjára jókora viharos széllökés fenyegetette a programokat, ill. a fesztiválozók boldogságát. Aznap legelőször a Within Temptation dedikálásra akartunk benézni, ám csak a legvégére sikerült odaérnünk, s ami azt illeti, nagyon amatőr módon volt lebonyolítva az egész, mivel csomó olyan ember kint rekedt, aki már régóta sorba állt aláírásért (én sem fértem már bele egyáltalán az etapba). A zenekar és a szervezőbrigád pedig nem voltak valami türelmesek. Ám így sem estem kétségbe, mert tudtam, hol száll meg a zenekar, gondoltam, úgyis felkutatjuk majd őket amott. 🙂 Legközelebb remélhetőleg jobban a helyzet magaslatán lesznek, amikor valami nagyobb banda dedikál a Zeneszoveg.hu sátorban.

Amikor odaértünk a Depresszióra, még tökre rendben volt az időjárás; sütött a nap hétágra és a sör is jobban csúszott. A kezderti szúnyoginvázió is mintha már alább hagyott volna (első nap még igencsak kiáltott vona a hely egy alapos szúnyogirtásért). Halász Feri és kompániája nagyjából egy tipikus slágerparádéval készült a FEZEN-re, ami a Mi forradalmunkkal vette kezdetét és a Nem akarok elszakadnival zárult. Valamennyi fesztiválon szívesen látott vendégek ők és meg is tesznek mindent, hogy a közönségük elégedetten távozzon. Bár már jóideje csupán tisztes távolságtartásból figyelgetem, mit csinálnak, vagyis az újabb kori dolgaik kevésbé hatnak már meg (ellenben a Roaddal, akik lemezről lemezre feljebb tudnak lépni szinteket), azért élőben még mindig profik. A Sokkold a rendszert! mindig be tud pörgetni azzal a thrash szerű tuka-tukázással.

A Powerwolf is már azon együttesek sorát gyarapítja, akik – nyugodtan kijelenthetjük – hazajárnak Magyarországra. S aki netán nem bír velük betelni, annak külön jó hír lehet, hogy jövő évben sem maradunk Powerwolf koncert nélkül, hiszen az Epicával közös turnénak lesz budapesti állomása is! Mivel mindkét banda szeret hazánkba járni, nem lep meg a dolog különösebben. A farkasok aktuális lemezük címadójával, a Blessed&Possesseddel kezdtek. Megjelenésük különlegességét a vámpírosra maszkírozott fazon adja, mindezt pedig németesen sarkos, erőteljesen fogós power metallal társítják. Jelenleg nincsen basszusgitárosuk, így a mélyebb részek samplerről mentek. Szokás őket a Sabatonhoz hasonlítgatni, de nekem a Grave Digger is beugrik sokszor az olyan férfiasan menetelő fémhimnuszokról, mint az Amen&Attack, Army Of The Night, Armata Strigoi, vagy a Sanctified With Dynamite. Attila személyében egy román származású frontemberük van, akinek karcos torka és „ábelesz-kóbeleszes” dallamai azonnal felismerhetővé teszik az Erőfarkast.

Nem néztem végig a Powerwolfot, hanem áttűztem a Rézangyal-Petőfi sátorba, ahol már a Fish! nyomta a talpalávalót. Ha meg kellene nevezni öt hazai zenekart, akik egyszerűen szórakoztatásra termettek, akkor Kovács Krisztiánék jó eséllyel az élbolyban végeznének. Egyszerűen a vérükben van a feeling, nincs náluk semmi felesleges sallang, vagy művészkedés, ennek megfeleően nem egy agysebészet, amit csinálnak, de hát kit érdekel, mikor piszok jó dalokat tudnak írni? Krisztián ráadásul szövegíróként is egyre jobban fejlődött az évek során. Nem mondom, hogy Lovasi lett belőle, de ért a rímfaragáshoz és igyekszik nem semmitmondó alibiszöveget kreálni a nótákhoz. Mindamellé pedig iszonyat óriási hangulatot teremtenek. Idén jelent meg sorban ötödik albumuk, Idő van címmel, amiről a Ne is figyelj rámot már a kereskedelmi rádióban is szeretik a műsorszerkesztők. A Sunsetben is játszó Hámori Dávid szépen beilleszkedett a dobok mögött a bandába; megjegyzem, sokkal vadállatabb módon küldi a kettő-négyeket, mint elődje, André (mondjuk vele sem volt különösebb gond, csak hát Dávid az Tommy Lee hozzá képest – ha értitek, mire gondolok).

100%-os hardpop esszenciát kaptunk bele az arcunkba, sorjáztak jó értelemben vett slágereik (Majdnem Kalifornia, Magasan száll, Személyes üzenet, Nyomot hagy, Mi vagyunk itt, vagy a már említett Ne is figyelj rám). mégegy kis feldolgozósdi is belefért (Maidentől a Troopert idézték meg, később pedig a Backstreet Boystól az I Want It That Wayt). Szuperfeszes, atom műsor volt, a tisztességesen megtelt Rézangyal sátor közönsége pedig meg is hálálta.

A Harman Színpadon nem más lépett fel fél 8-tól, mint a mostanában eléggé futó német Milky Chance. Folk, alter, country, pop, reggae stílusjegyekből táplálkozó zenéjük leginkább egy kiherélt Becket, ill. egy takarékabbra tett Everlastet juttatott eszembe. Elidőztünk rajta egy darabon, ám az időjárás egyre kevésbé volt kegyes hozzánk és hamarosan le is kellett állítani a programokat a színpadokon az egyre erősebb szélvihar miatt.

A már-már orkán erejű szél miatt kérdésessé vált, hogy meg tudják-e tartani a Within Temptation és a Tankcsapda koncerteket a Fehérvár Színpadon, a kérdésre azonban hamar megkaptuk a választ: igen, meg tudták. Még ha a jelentős csúszás miatt csupán lerövidítve is. Fájóan keveset játszott a WT (alig félórát), Lukács Laciék meg 50 percet – jobban örültünk volna ha fordított az arány, mert a Within T. nem jár erre túl gyakran, ellenben egy TCS-t azt minden héten meg lehet nézni valahol. Nem mintha Lukácsék ellen akarnék beszélni, de azért mégiscsak… Egy nemzetközi hírű sztárzenekarral és rajongótáborával szemben ez nagyfokú kitolás.

Sharon Den Adellel, a Within Temptation énekesnőjével ölelkezem.  🙂


Az énekesnős szimfo-metal holland éllovasai az Our Solemn Hourral kezdtek. A másodikként elővezetett Fasterrel kapcsolatban nem kerülhetem meg a HIM párhuzamot, a dallamvezetés kísértetiesen emlékeztet a Wicked Game feldolgozásukra ( a dal eredeti tulajdonosa amúgy Chris Isaak). A mindig fotogén, háromgyerekes családanyuka Sharon Den Adel (ki hinné, hogy már 40 fölött jár?) most is varázslatosan nézett ki és végig angyalian énekelt – nagy kár, hogy pont ők szívták meg legjobban a vihar miatti kavarást. Még további öt szám fért bele a műsorukba, köztük pl. a Fire And Ice és a Sinéad. A megindító Mother Earth után Sharon és társai el is hagyták a színpadot. Mi pedig a fesztivál területét, legalábbis egy időre. Kocsiba pattantunk és tűztünk a szállodához, ahol vártunk a WT tagokra. Rövidesen be is futott Sharon, azonnal közös fotó, autogram, ahogy azt ilyenkor kell. Még néhány szót is tudtunk vele váltani (főleg unokaöcsém beszélt, aki hatalmas WT kedvelő). Itt jegyezném meg, hogy valahányszor elugrottunk a hotelhez, mindig szerencsénk volt, mivel jó eséllyel rendre belebotlottunk valakikbe, akik FEZEN-es fellépők. S mindenki aranyosnak bizonyult, a Finntrollék is, Guano Apesék is (róluk a második részben esik majd szó), a DIO Disciples-ös arcok is… Egyedül Yngwie Malmsteen volt furkó, ő nem csinált semmit, hanem egyből spuri be a buszba. Sharon is közvetlen volt, ahogyan azt elképzeltem; ő sem vette rossz néven, hogy leszólítottuk. Kicsit furcsa lány, ám így is imádom! Bízom benne, hogy legközelebb már egy teljes, egész estés koncertet élvezhetünk tőlük!



Miután Sharon Den Adellel megvolt a hőn áhított „randi”, visszanéztünk a fesztiválra, pontosabban a Hammerworld Csarnokba, ahol az öreg Kájé, azaz Kalapács Józsi üvöltött. 🙂 Részben ősrégi Pokolgép számokból ollózta össze műsorát, mint az Itt és most, Gép-induló, vagy a Jel. De hallhattunk tőle Omen nótát is (Fagyott világ), valamint szólóslágerei közül nyilván nem maradhatott ki a Patkánymese, Nem az, ami megöl, Mindig lázadó, vagy a Terápia. A hely csurig tömve volt rajongókkal, legközelebb nem volna hülyeség inkább a nagyszínpadra tenni a Kalapácsot.

4. nap: Találkozás egy régi szerelemmel

A cím ne tévesszen meg senkit, Kovács Kati nem kapott meghívást a FEZEN-re. Volt viszont egy zenekar aznapi headlinerként, akikért a 90-es évek végén, kétezres évek elején sok tinivel egyetemben én is odáig voltam meg vissza. Ezt a zenekart úgy hívják, hogy Guano Apes, énekesnőjük pedig a 40 évesen is szexi Sandra Nasic. Az intenzív formát nyújtó művésznőt már akkoriban is nagyon sok rajongó biztosította plátói szerelméről, köztük én is. 🙂

A nagy találkozás előtt azonban még voltak hátra fellépők. Apey-t ugyan buktuk sajnos, de a Road kezdésére már odaértünk simán. Mivel a 69 Eyes fellépése elmaradt, így a Fehérvár Színpadon átvariálódtak a kezdések; nem szerveztek be uccsó pillanatban senkit a finn goth ‘n’ rollerek helyére. Tehát az aznapi felhozatalból a Roaddal indítottunk, akik erőt kaptak és vissza pedig még többet adtak (utalás az Egy család vagyunk c. rajongóbarát dalukra). Mátéék is fel vannak kapva rendesen, ám nem sajnálom tőlük a sikert, keményen megdolgoztak érte. A Tankcsapdával való összehasonlítgatás is egyre kevésbé állja meg helyét esetükben, a debrecenieknél sokkal metalosabb és egyben korszerűbb a hangzásuk. Mátéról persze elmondható, hogy szövegírásilag a Lukács iskola tanítványa, de ennyiben szerintem ki is merül a TCS párhuzam. M.A.T.T. címre hallgató aktuális anyaguk egyre jobban beérett nálam is, potyogtattak is el róla nótákat a koncerten. Természetesen nem hanyagolták el a korábbi slágereket sem, mint amilyen a Ne mondd, Római vakáció, Megint nyár, Nem kell más (eme számmal kapcsolatban nem tudok elmenni azon tény mellett, hogy tkp. a Bon Jovi It’s My Life-ja átírva és felgyorsítva).



Közben azért tengtem-lengtem is egy kicsit, ennek eredményeként belekukkantottam a poposabb Honeybeastbe, de csak a végét kaptam el a műsoruknak (elárulom, a Legnagyobb hőssel zártak). Tarján Zsófi egy jó énekesnő, láthatóan és hallhatóan örökölte a tehetséget édesanyjától, a híres színművész Hernádi Judittól. Bár a Honeybeast jelenlegi stílusa alapján meg nem mondaná róla senki, hogy valaha metallal kezdett ő is.

A Cabrio Színpadot (amihez a Hammerworld Csarnokon át vezet az út hátrafelé) is útba ejtettem kis időre, ott éppen néhány rapper szócsatázott. Délutántól egészen kora estig olyanok szórakoztatták a népet rímjeikkel, mint a Barbárfivérek, Siska Finuccsi, NKS, DSP, a Funktasztikus vagy Bankos. Ahogy azt már korábban kijelentettem, megkockáztatom, hogy a rapben mostanában még elmésebb, pengébb szövegek születnek itthon, mint a rockban. Akad persze a gitárzenében is kivétel, valamint félreértés ne essék: rock- és metalfejként nem akarom megbántani a műfaj szövegfelelőseit, de amíg ott egyre több a sablonos megoldás lírikailag, addig a rappereknek valahogy, valamiért jobban megy a rímgyártás. Csak meg kell hallgatni egy Bobafett/Bobakrome, netán egy AKPH nótát és egyből leesik, miről dumálok.

Pár szám erejéig a Dorothy-ba is belenéztem. A három csinos csajszit idén valamennyi fesztiválon elcsíptem. Ők is egyre magasabb fordulatszámon pörögnek, hiszen kijött második nagylemezük, a Jobb, ha hozzászoksz, ezt népszerűsítik jelenleg. Zeneileg a Road vonal az irányadó náluk, ami annyiból nem meglepő, hogy Mátéék fedezték fel őket. Bulizásra ingerlő számaikkal ők is tudnak teremteni hangulatot és bizonyítják, hogy a nők nem csupán a konyhában mozognak otthonosan. 🙂

A black/death metalt a finn polka, vagyis humppa elemeivel ötvöző Finntroll igencsak hosszú műsort adott, amivel igencsak kitettek magukért, így biztos vagyok benne, hogy egy rajongó sem távozott elégedetlenül utána. Bár a hangzásuk meglehetősen gyengélkedett, a lelkesedésükön ez mit sem csorbított. Vreth abszolút színpadra termett frontember, s ahogy méteres haját rázza, már azt külön élmény nézni. 🙂 Pechemre erről a buliról pont nem találtam fent setlistet, úgyhogy csak találgatni tudok, hogy nagyjából miket játszhattak. Svéd nyelven előadott alkoholmámoros dalaik közül nagyon odacsapott a Slaget Vid Blodsälv (ez az egyik legnagyobb kedvencem tőlük),  Under Bergets Rot, Häxbrygd, v. a Solsagan.



Kétség nem férhet hozzá, hogy a nálunk még mindig trendi folk metalos, csürdöngölős vonalat ők indították be, nyomukban pedig gombamód megszaporodtak a folkos elemekkel operáló fémes európai bandák, mint pl. Eluveitie, Turisas, Korpiklaani, Alestorm, Ensiferum, Trollfest, stb. Mindezen bandák többsége ráadásul hazánkban is gyakori vendég lett, ami talán annak is köszönhető, hogy itt, ebben az országban remekül tudnak piálni. 😀

Mindenképp meg akartam a Wackort tekinteni a Hammerworld Csarnokban, mivel ők régi haverok és manapság jócskán leredukálják a fellépéseik számát. A három Velence környéki jóbarát által alapított együttes mindig üde színfoltját képezte a magyar metal undergroundnak. Amit és ahogyan játszanak, az egyszerűen etalon! Utóbbi időben viszont nagyon takaréklángon üzemelnek, mondjuk sosem voltak az a típusú zenekar, amelyik minden szart bevállal, csak hogy szerepelhessen. Az énekes-gitáros Mikit mostanában az Ordog teljes jogú ritmusgityósaként is lehet látni, szóval még ő tűnik a leginkább aktívnak a tagok közül. Pedig aki szerint többet kéne játszaniuk élőben, nos azzal csak egyetérteni tudok, mert a Wackor kitűnő koncertbanda! SlayerCsabi átkötő szövegei még mindig fenomenálisak! Miki jellegzetes Warmoth gitáros hangzása még mindig leszakítja az arcot. Küki pedig fáradhatatlan mozgásával mindkettejük helyett simán frontemberkedik, ha kell.

A Harman Színpadon a zárónapon a Faithless programjába sasoltam bele. A roppant sejtelmes intrót a God Is A DJ alaposan áthangszerelt változata követte. Már láttam őket több alkalommal élőben és rendre feltűnt, hogy a steril stúdióverziók koncerten mennyire külön életre kelnek a Hitetlenek kezei alatt! S mindent full élőben nyomnak. A fekete Maxi Jazz hipnotikus szavalására és Sister Bliss metsző techno-s szintifutamaira épülő dalaik Magyarországon is annyira népszerűvé tették a társulatot, hogy amikor csak tudnak, jönnek koncertezni hazánkba. Én anno az Insomniával (mennyire üt már a közepén az a spoken word rész!) kedveltem meg őket, hamarosan ezt a dalt is megkaphattam, közvetlenül a Mass Destruction után (amit szintén jócskán áramvonalasítottak az eredetihez képest).

Közben a Fehérvár Színpadon is már showtime volt, kezdett a Guano Apes, akiket a legjobban vártam az utolsó napon. A kvartett meglepő módon a Bel Air album bónuszszámával nyitott (Carol And Shine), amit a Deftones-osan riffelős You Can’t Stop Me követett. A GA újabb érájából nekem ez az egyik kedvencem; felér a korai eresztésekhez Nagy kár, hogy ezek után egyre több üresjárat jött a koncertben és a banda jobbára a közepesre sikeredett újabb dalait erőltette, amiket igazából Sandra hangja mentett meg az unalomba fulladástól, korai számok csupán mutatóba voltak. Hiányoltam példának okáért a Raint (még jó, hogy nem volt aktualitása), a Don’t Speechet, Don’t You Turn Your Back On Me-t, a System Of A Down ízű Dödel Upot, a feszültségtől terhes Mariát, vagy a kissé Lacuna Coilos Never Born-t és még sorolhatnám. OK, dicséretes hogy nem a múltjukból akarnak megélni, mint oly sok zenekar, amelyik már letett valamit, de a meglehetősen nagy számban összegyűlt fanok nem hiszem, hogy a Fake-et vagy a Sunday Lovert akarták szívesebben hallani mondjuk a Mariánál vagy a Rainnél. A Guano Apes-t aki már felbukkanása idején is egy szimpla ugri-bugri rockbandának hitte, az tévedett, nem is kicsit. Mindig is igyekeztek tágítani korlátaikat, viszont az utóbbi albumaikról számomra pont az invenció hiányzik. Az újabb lemezeik pedig még hazai  pályán, Németországban is szerényebben teljesítettek, amin még Sandra X-Faktoros mentorként való szereplése sem sokat segített.

Nagyon úgy tűnik, hogy a Guano Majmok ma is a Lords Of The Boards-ot és az Open Your Eyest jelenti a nagy többségnek. Várta is mindenki, hogy mikor csendülnek fel ezen slágerek. Ugyanakkor nagyon rafináltan helyezték el a két legismertebb dalukat, a szemnyitogatós számot a műsor közepére ékelték be, míg a snowboardosok himnuszát a legvégére tartogatták, ahogyan az sejthető volt. A ráadás előtt az Alphaville átirat Big In Japannel is célba vettek minket. Sandra előadásmódjára nem lehetett panasz, gyk. végigszántotta a színpadot, vonaglott, s az egyik kameramant tapizta (ennyit azon pletykákról, miszerint leszbikus).

A Lords Of The Boards-ra mindenki egy emberként ugrándozott; s amikor eme dalt hallom, rendre konstatálom magamban, hogy amíg csomó keményebb zenekar jobbára a balladáival futott be, addig a Majmoknál ez pont fordítva történt, nekik a durvább számok hoztak áttörést. A koncert után megint csak autóba ültünk és odafurikáztunk a szállodához. Várunk, várunk, egyszercsak megáll egy kisbusz, nyílik az ajtó…és amit látunk, azt szinte el se hisszük: az egész együttes, így maga Sandra is kiszáll a mikrobuszból! Amikor a Club 202-ben láttam a GA-t, akkor a hangszeresek mind ott vegyültek koncert után a rajongókkal; szívesen beszélgettek, partyztak, aláírtak, fotózkodtak, meg minden. Csak Sandra nem jött ki egyedül, biztos rossz passzban volt akkor. Vagy egyszerűen csak unhatta már, hogy valahányszor szóba kerülnek a Guano Apes tagok, akkor a fanoknál mindig ez a téma, hogy Sandra így, Sandra úgy, a többiekről meg szó sem esik szinte. Most azonban nagyon is felszabadultnak tűnt, amire nyilván a Finntroll-lal közös backstage-es iszogatások is rátettek egy lapáttal. 🙂



A FEZEN levezetéseként még hajnalig partyztunk egy jót a Guano Apes tagokkal. Iszonyat jó volt megtapasztalni, hogy a sztárság ellenére is meg tudtak maradni bulizós, közvetlen személyeknek, akik imádják a rajongóikat. Stefan Ude, a banda bőgőse úgy üdvözölt, mintha régen látott cimborák lennénk! Kérdezte, hogy szeretem-e a sört és a whiskey-t és meg is kínált. Henning Rümenapp, a gitáros most nem igazán volt partyképes hangulatban, hamar fel is húzott a szobájába, Dennis Poschwatta, a dobos viszont pörgött, szokásához híven, Sandra pedig hát…tünemény! Egy belevaló kis bestia, azok a tekintetek nagyon is démoniak! 😀 Tudtunk is vele cseverészni, aláírás, fotó, minden van vele; istennő még mindig, tényleg egy álom vált valóra ezzel a találkozással!

Sandra Nasic-kal, a Guano Apes énekesnőjével.

Annak ellenére, hogy elég sokan távoztak rossz szájízzel az idei FEZEN-ről (a kempingezők, sátrazók közt voltak inkább ilyenek, engem nem érintett, mert én sosem sátrazok), nekem élményekben gazdagon telt és sikersztorinak könyvelem el. Jöhet a huszadik, rám számíthatnak, mint vendég! Remélem, akkor is sok hasonlóan pozitív élményben lesz részem!
Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.