Hozott magával egy előzenekart is a Spitfire képében. Cowboykalapos imidzsük leginkább egy Poison-szerű glam brigádot juttatott eszembe, de a nevezett stílus csupán nyomokban fedezhető fel náluk, annál harapósabb, szigorúbb a zenei világuk. Itt-ott az Almighty (a Thin Lizzy-be igazolt Ricky Warwick együttese) és csöppet a Lillian Axe ugrott be pillanatokra. Énekesük különösen pazar, szórakoztató látványt nyújtott „manós” kiállásával ( a Van Canto-s Ross Thompsont idézte kissé), a gitáros meg akár Zakk Wylde elveszett ikertesója is lehetne. Norvég létükre egy-két southernös momentumot is beillesztettek dallamos hard-heavy-rockjukba. Egész jól kenték, mindazonáltal laza és szimpatikus srácokat is ismerhettünk meg bennük. Esetükben még az sem tudott zavarni, hogy nem igazán passzoltak Doro zenei világához. Egy névváltoztatáson mondjuk nem ártana elgondolkodniuk, mivel Spitfire nevezetű bandából csak Európában van vagy öt legalább. Ritkán szoktam előzenekaroktól belinkelni koncerten készült videót, de ők határozottan megérdemlik!
Meglepően jól tartja magát a manapság leginkább Völgyesi Gabira (a Unique énekesnője) hasonlító egykori Warlock énekesnő. Erre mondhatnánk, hogy a rock’n’ roll konzervál. 🙂 Aggodalomra adhatott okot, hogy mondogatták még fellépése előtt, hogy meg van fázva, ám ennek a koncert alatt semmi nyomát nem mutatta. Sőt, végig bombaformában ugrándozta végig a műsort! Többször előrejött és farkassszemet nézett az első sorokban állókkal. Volt, aki még egy csokor virággal is megajándékozta éneklés közben a metal lady-t. Nem mindennapi gesztus – csak díjazni tudom!
Feltűnően sok Warlock számmal készült Doro, mi több, a koncert 90%-ban a Warlockos múltra épült. Úgy tűnik, úrrá lett rajta a nosztalgiázás nagymértékben. Ha már egykori zenekarát valószínűleg sosem láthatjuk együtt, az mindenképp jó pont, hogy szólistaként nem feledkezik el ezekről a fémzenei klasszikusoknak tekinthető dalokról. A Raise Your Fist-es kezdés után egyből be is dobta az I Rule The Ruins-t, a Burning Witchest és a Fight For Rockot, mi pedig estünk egyik ámulatból a másikba. Hát igen, ha valaki, ő tényleg küzd a rockért. A Warlock gyöngyszemei mellett még egy Judas Priest feldolgozást is kaptunk tőle a Breaking The Law képében.
Szólókarrierjéből tényleg csak nagyon elenyésző számú nóta fért be a setlistbe. Ezeket konkrétan két kézen meg lehetett számolni: az említett Raise Your Fist mellett a Night Of The Warlock, Chained, Fall For Me Again, Unholy Love és a Love’s Gone Too Hell hangzott el. Mint ahogy Udo-t sem az állandó megújulása miatt szeretjük, úgy Doro sem töri magát azért össze, hogy minél innovatívabb, minél trendibb és minél előremutatóbb legyen. Mindkettejüknek megvan a saját stílusa, amitől egy millimétert sem hajlandóak eltávolodni. Ők ezzel a talán maradinak tűnő felfogással tartják életben a metalt. Fogalmazhatnék úgy is, hogy Doro Pesch nem más, mint Udo Dirkschneider női megfelelője (csináltak is anno valami duettet). Dalai voltaképp csak annyiból különlegesek, hogy a heavy metalban megszokott macho kinézetű férfiak helyett egy törékeny nő adja elő őket.
A szőke ciklon a jobbára középtempósan menetelő HM himnuszok között azért engedélyezett néha egy kis pihenőt is. A meghitt pillanatok egyikét jelentette a Nina Hagenes ízű ballada, a Für Immer, amit ugyancsak a Warlock repertoárból emelt át és érdekessége, hogy – mint az a címéből kiderül – német nyelven adja elő. Szimpatikus volt a megemlékezés Dio-ról és Lemmy-ről, Doro mindkettőjükhöz igen közel állt. Majd az Acceptes, speed metalosan robogó Earthshaker Rock ismét eksztázisig pörgette a hangulatot a Barba Negra termében. Eme dalba még egy dobszólót is sikerült beépíteni Johnny Dee-nek.
A ráadásban előbb egy felelgetős kétgitáros szólóra sompolyogtak vissza a gitárosok (közülük érdemes kiemelni a mindig közvetlen Luca Princiottát), majd még két Warlock szerzemény (Hellbound, True As Steel) erejéig élvezhettük Doro-t, aztán függöny le.
Jó lett volna, ha egy közös fotót is oda tudok biggyeszteni az irományomhoz, de ez sajnos nem jött össze. Nem elég, hogy náthás volt a főhősnő, de még félre is lettünk informálva vele kapcsolatban, mi rajongók. Először arról szólt a fáma, hogy aki fotót akar vele meg aláírást, az a busznál várakozzon. Kisvártatva meg aztán közölték velünk, hogy Doro már kocsiba szállt és visszament a hotelbe. Azt hittem, tökön döfködöm magam…ilyen egyszerűen nincs!!! 🙁 Egyedül az nyugtat meg valamennyire, hogy nemcsak én szívtam meg; voltak még jó páran, akiknek nem sikerült a művésznőt elkapni. OK, hogy Doro nem az a szint, mint pl. Anneke Van Giersbergen, aki mindig kijön a fellépése után dedikálni és beszélgetni a fanokkal, de azért méltányoltam volna, ha megfázva sem sajnál fél percet az életéből arra a kb. tíz rajongóra, amelyik odakint várta (ha már azt a nyereményjátékos meetinget, amelynek keretében 10 szerencsés bejuthatott hozzá az öltözőbe, bevállalta). Érted, egy fotót megcsinálni (már ha van egy jobb fajta masina a kezed ügyében), meg egy szignót odafirkantani egy lemezborítóra, vagy akár egy darab papírra, az pár másodperc; nem mélyinterjút akartam vele csinálni. Csak remélni tudom, hogy mihamarabb visszahozzák Doro-t és nem kell újabb 4 évet várni, mire újra megtalálja a térképen Budapestet! Akkor talán nekem is meglesz vele a hőn áhított fotó. Csak valahogy azt – most még – nehéz megbocsátani, hogy majd’ másfél órát várakoztam többedmagammal a mínusz akárhány fokban a semmiért (mert ugye a klubból ki lettünk rámolva, zárni akartak). A kísérőzenészei persze fel-alá mászkáltak, velük lehetett fotózkodni, aláírást kéregetni…csak hát érted:ha elmész mondjuk egy Lita Ford koncertre, ott sem a zenészeire vagy elsősorban kíváncsi. Mindig felidegesít, amikor pont a főszereplőkkel, alapítótagokkal vannak a leginkább problémák, őket a legnehezebb falat elcsípni (tisztelet a kevés kivételnek!). Márpedig rendre erre a megállapításra jutok.
Mindenesetre a Livesoundnak ismét köszönet a lehetőségért és remélhetőleg a következő beszámolóm már pozitívabb végkifejletű lehet!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.