Nagyon sokat jelentett, hogy a koncert előtt, bár nem személyesen, de sikerült interjút készíteni Csányi Szabival, és nagy köszönet illeti a csapatot és a szervezőket, hogy nem hagyták feledésbe merülni azt a tényt, hogy huszonöt éves lett a Black-Out. Azt hiszem nem csak az én véleményem, hogy sikerült méltóképp megünnepelni.
Az este vagy legalábbis az ICON levezénylése Molnár Robi (ex-Árnyak, ex-October, Molnár Róbert Band) feladata volt. Fel is szaladt a szemöldököm, amikor a kezdéskor még a bejáratnál beszélgettünk zeba kollégával és meghallottam, felismertem Robi összetéveszthetetlen orgánumát. Persze, régi az ismeretségük, anno koncertezett is együtt az Árnyak és a Black-Out.
Robi tökéletes ceremóniamesternek bizonyult. Jó választás volt. S, hogy ne legyen elég a meglepetésekből, a Kowáék előtt tisztelgő csapatok átszerelése közben néhány rövid filmet vetítettek, amiben a csapat tagjai visszaemlékeztek a hőskorra. Megtudtuk, hogy hogyan szerezték meg Kowa számát, hogy felkérhessék énekesnek, hogyan turnéztak a Machine Mouse zenekarral, láthattuk a stage pass gyűjteményt, amikről újabb sztorik jöttek elő, bemutatták a kezdő promóciós anyagukat, meg a rajongóktól kapott emlékeket is, hogy néhányat idézzek csak.
Na, de nézzük végre, kik is tisztelték meg és köszöntötték fel Szabiékat!
Az Oltári Fiúk nevével bevallom itt találkoztam először. Persze, nem ismeretlen arcokat találunk benne. A frontember az a Csordás Robi, aki a Black-Out-ban is megfordult egy lemez erejéig, a doboknál pedig az a Hargita Gábor ül, aki anno a debreceni Beholder-ben és a Replikában is megfordult, most pedig az itt szintén fellépő Uzipov legénységét is erősíti.
Nos, azt hiszem olcsó húzás lett volna, ha Robi egy olyan dalt választ, amit anno vele rögzítettek. Inkább a Szabadlábon lemez címadóját adták elő, s nem is rosszul. A saját daluk (Ördögszekér) még nem sokat mutat számomra, afféle garázsrock. Még bármi lehet belőle, egy-két slágerrel simán be is futhatnak.
Másodikként logikusan az Uzipov tió érkezett, ám előbb még, mint említettem egy rövid filmecskét nézhettünk meg.
A saját harapós stílusukban is jól szólt a Régi dal, de a saját slágerük, a Fekete neked is meggyőző volt, pedig eddig valahogy nem voltam elájulva a bandától.
Az egyik legszélsőségesebb mutatványt a Galambos Dorina köré szerveződött Mrs. Columbo produkálta. A Néma ajkakból sikerült egy elszállós tételt faragniuk, ami eléggé fura volt ugyan, de hatásos. A saját dalukat kevésbé érzem erősnek, meg hazudnék, ha azt mondanám, keresni fogom a lehetőséget az újabb találkozásra.
Nem úgy, mint a rövidesen új lemezzel jelentkező Ørdøg zenekar esetében. Ez alkalommal némileg módosult felállást láthattunk, mert Miki hiányzott a színpadról. A Vaskorona az egyik kedvencem a bemutatkozó lemezről és élőben is ütött, még úgy is, hogy András hangját azért nem sikerült teljesen jól hangosítani, de ez nem von le az előadásból. A Black-Out előtt pedig a Legyen “ördögi” verziójával tisztelegtek, amiben Kovács Tamás Viktor (Men in the Box) is színpadra lépett.
Amikor a Zanzibár neve felmerült, bevallom kicsit zavarban voltam. Nem is tudom miért, hisz nincs gndom a csapattal, egyes dalaikkal is elvagyok, ha a rádióban meghallom, koncerten is láttam őket valamikor rég még Sidivel és akkor sem voltak elveszettek a színpadon, de valamiért nem éreztem, hogy a Black-Out dalokhoz hozzá tudnának tenni. Aztán rámcáfoltak szerencsére és a Ma… c. dalt (ami egyébként nagy favoritom) úgy adták elő, hogy abban hiba nem volt.
Az ICON zárása az Ocho Macho feladata volt. Bevallom, a nevükön kívül nem találkoztam velük, bár az itt előadott Teccik címet viselő számukat mintha hallottam volna már. A Fekete-kékből viszont elég jó party/reggea/hip-hop témát csináltak.
Ha összegeznem kell, akkor azt mondhatom, hogy valamennyi csapat tisztelettel közelített a dalokhoz és nem okozott csalódást, nem volt olyan érzésem, hogy felelsleges időhúzásnak vagyok tanúja.Persze, mint mindenki, én is a főműsorra készültem. Szerencsére nem kellett túl sokat várni és némi csúszásssal ugyan, de színpadra lépett az ünnepelt csapat és egy intro után mi mással is kezdhettek volna, mint a zenekar nevét viselő dallal, ami végülis összefoglal mindent.
Mit is mondhatnék, ami ezután jött, az ünnep volt, nem hiszem, hogy bárki hiányérzettel távozott. Jó, biztos kimaradt egy-két kedvenc, de szerintem a kétórás játékidő kárpótolt mindenkit.
Kowa már az elején elmondta, hogy a lemezek megjelenési sorrendjét követik, mondjuk az első demót nem erőltették, de szerintem ezt nem fogjuk a szemükre vetni…
Szóval a Fekete-kék lemezig mentünk vssza az időben és jött Az első, a Vigyél el, nem maradhatott ki természetesen a címadó és megkaptuk a Néma ajkakat is. Mondjuk egy Orosz rulett még jól esett volna, valljuk be…
Az Esőnapot Kondella Krisztián színpadra invitálásával nyitották, aki rendszeres vendég a koncerteken, hogy némi perkával színesítse a dalokat, a hangzást. Ahogy az interjúban említette is Szabi, egy egyveleget kaptunk, amit a lemez négy dalából (Lepketánc, Rabolj ki, Kert, Maradni) gyúrtak össze. Az Esőnaphoz pedig Andrics Laci is előjött a kamera mögül és basszusgitárt akasztott a nyakába.
A sorban az Ezüstkötet felidézése következett, igaz csak a Levél és kereszt hangzott el a címadó mellett, de – ahogy Kowa is említette – ez egy sötétebb, borongósabb anyag. Nem úgy a V.V.V., aminek dalain ismét hosszabban elidőztünk. A Zöld kedd, az Idegen, a Tejfehér csend, a Beszélj mindenről és a Ébredés mind megannyi kellemes emléket ébresztett. Aztán jött Maya és jött Temesi Berci, akivel ezek a dalok születtek. Néhány mondatban megköszönte, hogy itt lehet és hogy része a Black-Out családnak, majd Csordás Robival kiegészülve adták elő a dalt.
Robi aztán maradt is, s némi idő ugrással jött a vele készült lemez címadó dala, s talán legnagyobb slágere, A szív diktál. Ez (is) nagyszerű ebben a csapatban, hogy az egykori tagok továbbra is szívesen jönnek ilyen alkalmakkor, láthatóan megmaradt a jó viszony a csapat egykori és jelenlegi tagsáága között. Tényleg családias volt.
Ezután visszatértünk az utolsó Kowalskyval készült lemezhez, s a Radioaktív slágerei következtek, öröm volt hallani és látni ezeket, még akkor is, ha már sejthető volt, közel a vége. A Körúton mondjuk kicsit visszavett a hangulatból, de az Ami vagy… után azért még némi ráadást sikerült kicsikarni.
A Tetovált sorszám (25, stílszerűen) után mi mással is zárulhatott volna a jubileumi buli, mint a csapat – szerintem vitán felül – legnagyobb slágerével, a Spirállal.
Nem is mondok többet: Köszönjük a 25 évet!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.