Among The Kings Tour – Anthrax, The Raven Age

Fura, hogy sok jelentős és máig aktív banda korszakalkotó vagy csupán a saját diszkográfiájában fontos albumai már nem húsz vagy huszonöt éve jelentek meg, hanem már a harmadik X-ről beszélhetünk. Az ilyen jeles alkalmakkor jön az a manapság akár divatosnak is nevezhető, de bizonyos szempontból akár rajongóbarát gesztusként is értékelhető húzás, hogy néhány koncerten a teljes anyagot eljátszák. Néha aztán komplett turnét is kanyarítanak köré. Nem ítélkezem, ha jó a lemez, ha jó a banda és az előadásba sem lehet belekötni, miért ne! Így volt ezzel szerintem egy Barba Negrányi rajongó vasárnap este, amikor is a nagy thrash négyes, a Big 4 egyike, az Anthrax az Among the Living lemezét ünnepelte. Gondolom nem jelentett senkinek meglepetést, a teltház.


Az előzenekari pozíciót a The Raven Age nyerte, hazai felvezető most nem volt. A 2009-ben alakult londoni ötös, ha nem is emlékezetes, de mindenesetre korrekt produkciót mutatott be a rendelkezésre álló nagyjából háromnegyed órában.
Igazából ilyen dallamos metalban utaznak, amiben kicsi amcsi arénarock, keveredik a groove-osabb megközelítéssel, itt-ott pedig klasszikus hard rock is érezhető, de nekem a HIM/Rasmus-féle vonal is beugrott a számok alapján. A csapatnak a színpad előtere jutott, így sokat nem mutathatott meg az igazi arcából, viszont lelkesen nyomták. Amit hiányolok, az a eredetiségre törekvés, a saját hang megtalálása, mert et még nem érztem. Az énekes Michael Burrough jó fazon, igyekezett frontemberként viselkedni, amiben főleg a bőgős Matt Cox volt társa.
A szet közepi The Death March, és a vége felé előadott Salem’s Fate azért nem voltak rosszak.


Kicsit utánanéztem, így jöttem rá, hogy itt a gitáros nem ismeretlen, vagyis a zenészcsalád sarja. A Maiden főnök Steve Harris fia, George az egyik gitáros.
Nem hiszem, hogy meglepő, de itt mindenki az Anthrax műsorát várta, ennek ellenére szép számú közönség volt kíváncsi rájuk is, ha új rajongót nem is szereztek, azért azt talán borítékolni lehet, hogy hallunk még róluk.

Az Anthrax is beállt a tematikus bulikat játszó csapatok közé, szerencsére, teszem hozzá gyorsan. Az apropót az épp 30 éve megjelent Among the Living album jelentette, ami vitán felül klasszikus thrash anyag, s nem csak a banda történetének meghatározó anyaga. El is játszották elejétől a végéig. Tették ezt annak ellenére, hogy simán turnézhattak volna a tavaly megjelent és remekül sikerült For All Kings lemezzel is.

A csapat az utóbbi években folyamatosan remek formát mutat, s bár korábban a Bush-érát valamivel jobban favorizáltam, meg kell hagyni, hogy nem lőttek mellé Joey visszahívásával. Sőt! Az utóbbi években ez már a harmadik alkalom volt, hogy láttam őket, de helyszíntől függetlenül mindig rendben volt a műsor. A mostani bulinál pedig azt éreztem, hogy végre Jon Donais is megtalálta a helyét a csapatban.

Nem nagyon találkoztam a koncert előtt olyan hírekkel, hogy Charlie Benante ismét kihagyja a turnét, így meglepve tapasztaltam, hogy a Blues Brothers intro után most ismét John Dette adta az ütemet. Azóta persze kiderült, hogy kézproblémák miatt kellett félbehagynia a túrát. Milyen szerencse, hogy ilyen helyettesítőt tudnak magukénak!


Az meg, hogy ezek az ötven fölötti csókák felszántották a színpadot tanítanivaló. Nem túlzás, hogy a 
Belladonna mellett Frank Bello tűnt fel a színpad legváratlanabb pontjain a dobemelvény adta lehetőségeket bőven kihasználva. Bello a nála már védjegynek számító térdig eresztett bőgővel, őrült pofákat vágva rohangált, Joey meg amellett, hogy kiválóan énekelt, a dalok közben és alatt is kommunnikált a közönséggel.

Bár a bulira készülve elővettem az albumot, mégis lehengerlő volt az az erő és energia, ami az olyan dalokból érkezett, mint a címadó, az egyébként is gyakran játszott Caught in a Mosh, az I am the Law, de az N.F.L. is hatalmasat ütött a Nice Fuckin’ Life refrénnel. (Basszus, most esett le, hogy mi is az Efilnikufesin…)
Az szerintem nem zavart senkit, hogy nem a lemez dalsorrendjét követték le, szerintem így is tökéletesen rendben volt a program.

Scott Ian most mintha kevesebbet vállalt volna a mozgás terén, de még így is példaként szolgálhat sok fiatal zenekar számára.
Szokás szerint ő is konferált, így megtudtuk, hogy a kedvence a lemezről az Skeleton in The Closet. Mekkora volt ez is!


Az Indians amúgy is általában ott van az Anthrax koncertek programjában, de talán néhány die-hard rajongó ölni is tudna, ha kimaradna. Az az indítás, meg Joey ugrásai, huh!


A buli második felében kaptunk még néhány dalt, így jött a Madhouse, meg a Be All, End All, de elhangzott a Worship Music slágere,a Fight ‘Em ‘Til You Can’t is. Naná, hogy játszottak az új lemezről is, a Breathing Lightning nem volt annyira meglepő, de hogy elnyomták az amúgy elég beteg klippel megtámogatott Blood Eagle Wings is bekerült nekem kis túlzással mindennél többet jelentett.


A zárás nem hiszem, hogy bárkit is meglepett volna. Az Antisocial nélkül nem hiszem, hogy lehet Anthrax koncert. Az meg, hogy a végén Scott bejelentette, hogy júniusban visszatérnek még emelt a hangulaton.


A koncert végén nem hiszem, hogy bárki elégedetlenül távozott volna. Nekem ez az év koncertjének tűnik, nehéz lesz überelni.

Az eseményhez időzítve megjelent végre magyarul Scott életrajza is, amit a parkolóban át is lehetett venni, amit a szerencsések dedikáltattak is. Ahogy a Rex Brown és Max Cavalera biográfiákat, ezt is Dudich Ákos közreműködésével sikerült tető alá hozni.
Depeche Mode Depeche Mode
március 25.