Utoljára a Dürerben láttam néhány éve az Ill Nino-t (emlékszem, egy Duran Duran koncertet követően mentem át). A mostani megmozdulásuk azonban egészen spécinek ígérkezett, mivel az idén jubiláló Revolution/Revolución albumukat mutatták újra be. Mivel az Ill Nino debütálása 15 éve jött ki (hogy telik az idő, nemde?), az aktuális turné remek apropót szolgáltatott arra, hogy a latino nu metal élharcosok leporolják és eljátsszák nekünk egy az egyben. Mellesleg ez mai napig a kedvenc Beteg Kisded lemez nálam, annyit egyetlen másik korongjuk sem pörgött nálam, mint ez. A Revolution/Revoluciónnal olyan szörnyeteget alkotott meg a New Jersey-i brigád, amelyben a Roots korszakos Sepultura kommercializált megoldásait, a Papa Roach és korai Linkin Park méregerős melódiáit hegesztették össze a latino muzsikákra jellemző ritmikussággal, temperamentummal, plusz némi keresztény üzenetet vegyítettek mondandójukba, ám szerencsére korántsem szájba rágósan.

Végre egy buli, amelyre sikerült már a kezdésre, a nyitóbandákra odaérnem! Meglehetősen korai időben a Los Angeles-i Madlife kezdte el hangolni az embereket a főattrakcióra. Iszonyat kevesen lézengtünk még ekkor. Félő volt, hogy nagy bukó lesz a buli, de aztán az Ektomorfra és a headlinerre becsordogált már annyi ember, hogy ne maradjunk akkora szégyenben. A Madlife industrial hard-rockként határozza meg saját zenéjét, ami nagyrészben meg is állja helyét. Nekem amolyan Disturbed/Sonic Syndicate/Dope Stars Inc. keveréknek hangzott, amit művelnek. Az énekes felettébb hiperaktívan belakta a színpadot, párszor még le is vetette magát a földre. Bemázolt arca és leharcolt, csöves kinézete egyfelől Mad Maxesnek tűnt, másfelől a Turisas imidzsére hajazott. A kísérői pedig inkább glames külsőt öltöttek, hol a Mötley Crüe-t, hol a Black Veil Brides-t idézve. Mi több, a bőgős mintha Rikki Church (Junkies) elveszett ikertesója lenne! Zeneileg akadtak figyelemreméltó ötleteik, meglehetősen perkusszívak az alapjaik, amelyre a trance muzsikákra emlékeztető szintifutamok és az énekes ritmikus dallamai úsztak rá – kicsit több változatosággal, eredetiséggel akár még a befutás is eljöhet számukra.

Őket az Incite követte, akik már régi ismerősként tértek vissza Budapestre. Nem olyan régen a Gorgoroth vendégeként is lehetett látni őket. Ám amíg ott egy túlnyomórészt black metalosokból álló rajongósereget kellett meggyőzniük létjogosultságukról, addig az Ill Nino/Ektomorf féle csapásirány sokkal inkább az ő közegük volt. Akinek esetleg nem mondana semmit az Incite neve, annak elárulom: ebben a bandában énekel Max Cavalera egyik fia, Richie. Annak idején pont úgy ismertem meg őket, hogy a Soulfly elhozta support bandaként. Muzsikát tekintve közel is állnak apuka zenekaraihoz; ez a Richie fiú le sem tagadhatná, kinek a gyereke. Energiától duzzadó fél órát kaptunk tőlük, semmi óriási megfejtés, semmi bonyolultság nem fedezhető fel náluk, csak a tirpák módra zúzó, betonozós groovy témák. 

Az ausztrál XtortYa következett a sorban. A brigád kissé megkésett, de korrekt crossovert nyomott, amely a hardcore, hiphop, funk, alternatív és a metal stílusjegyeit keresztezi, valahol a Linkin Park, Such A Surge, a funkysabb, heréltebb Suicidal Tendencies és egy HC-sebb Dog Eat Dog modorában. Bár a Stuck Mojo zsenialitásától távol vannak az auszi srácok, ám szimpatikus, közvetlen attitűdjük megnyert így is maguknak. A színpadot is egész profin belakták. Felállásuk – akárcsak az Ill Nino-nál – egészen vegyes: van itt rasztás tag, kivarrt zenész, baseballsapkás frontman, meg olyan tag is, aki úgy néz ki, mintha a Slipknotból szalajtották volna. Nem váltanak világot, de egynek elment. Kár, hogy a Duran Duran átiratukat (Hungry Like The Wolf) most mellőzték, szívesen meghallgattam volna élőben is tőlük. Szemlátomást szereztek is egy pár új rajongót ezen a bulin. 

Az Ektomorf pedig az a banda, amelyik jön és megesz! Nagyon megosztóak, főleg Farkas Zotyát támadják sokan; a mai napig kapja a roma származása és az állítólagos nagyképűsége miatt az ívet, de ő már leszarja ezt, megy előre tovább, csinálja, amihez a legjobban ért. Nekik már igazán nem kell bizonyítaniuk, ők talán az egyetlen olyan metal zenekar itthon, akik nemzetközileg is el tudtak érni számottevő sikert. Még ha ezt nem is igazán muzsikájuk eredetiségével érték el (mai napig kapnak olyan kritikát, miszerint a Sepulturát, Soulfly-t kopizzák). Ugyanakkor Zoli származásából adódóan helyet kapnak a roma népzenei elemek az Ektomorf zenei horizontjában, ami hozzátett valami pluszt, valami extra fűszerként hatva a pecsenyén (bár az utóbbi albumaikról jórészt szűműzték ezen megoldásokat és a zsigeri, nyers, alapra vett zúzásra terelődött a hangsúly). Energikusságukon az is dobott, hogy Jaksa Róbert személyében olyan dobosra találtak, aki tényleg megkínozza a cájgot, odab.. ha kell! Továbbá az is feltűnt, hogy koncerteken ötszörös sebességgel játsszák egyes dalaikat, eszement vehemeciával vágtatnak végig a nótákon, olyan érzést keltve, mintha a sebességért fizetnék őket. 😀 Erre Zotya ésszerű magyarázatot adott: az adrenalin hajtja őket.

Az Ektomorf repertoár legkedveltebb dalai jórészt mind felvonultak (I Know Them, Black Flag, Outcast, Testvérdal, Show Your Fist, Nem engedem, stb.), mondjuk egy Set Me Free-t még el bírtam volna viselni.Hangzás lehetett volna jobb, de ez nem Zoliék hibája. 

Mint említettem az elején, az Ill Nino bemutatkozó albuma jubilál, így a jelenlegi turné annak újrajátszásáról szól. Mostanában egyre nagyobb divat ilyesmit csinálni, lásd Anthrax, Cavalera tesók, vagy a Dream Theater.  A hatosfogat a lemezen hallható sorrendben haladt végig a számokon. Ahogy várható volt, a God Save Usszal nyitottak. Ám már itt szembetűnőek voltak az énekbeli hiányosságok. Christian Machado, a banda frontembere nem volt topformában ezen a koncerten és ezt rajtam kívül más is megállapította. Az üvöltözős részek még csak-csak elmentek, de amikor tisztán, dallamosan kellett énekelni, na ott valami beszart. Emberünk sajnos túlzottan is a kábszi rabságában tengeti napjait és ez énekteljesítményére mindenképpen kihat.

Az If You Still Hate Me/Unreal/ Nothing’s Clear hármas mindegyike kiválóan összerakott dal, amelyben a nu metal védjegyek koherensen forrnak egybe a latin zene elemeivel, a spanyolgitáros flamenco-val és a perkás, törzsi megoldásokkal. A legslágeresebb dal a lemezen kétségtelenül a What Comes Around – nem véletlen, hogy anno klip készült erre. Élőben viszont a bizonytalankodó ének elvett az élményből jócskán. Szó esett még a hazugokról (Liar) és eljárhattunk egy Rumbát is – Ill Nino módra persze.

A Revolution egyik ékköve számomra az I Am Loco, amiben industrial közeli zaklatott lüktetés váltakozik a tipikusnak mondható Ill Nino védjegyekkel. Christian Machado azonban itt sem állt a helyzet magaslatán. A hangszeresek igyekeztek menteni a mundér becsületét, mindegyikükről csak elismeréssel szólhatok, mert ők legalább odatették magukat. Bár a lemezt feljátszók közül csupán hárman voltak jelen (Machado-n kívül Dave Chavarri dobos és Lazaro Pina bőgős), azért az újabb tagok (a Machine Headet is megjárt Ahrue Luster, a másik gityós, Diego Verduzco és az ütőhangszeres Oscar Santiago) is kellő alázattal nyúltak ezekhez a 15 éves dalokhoz. 

Az Ill Nino híresen emberközeli zenekar, már a koncert előtt is el lehetett pár tagot kapni a teremben és az udvaron, mindegyikük készséges volt. A legközvetlenebbnek Lazaro Pina és Diego Verduzco bizonyultak, de a többiekkel sem volt probléma. Dave Chavarri még a gyerekét is elhozta a koncertre és körbevezette a Barbában!

A Rip Out Your Eyesra kisebbfajta össznépi jammelés kerekedett a színpadon, ahol az előzenekarokból pár tag besegített ezzel-azzal. Utánanéztem: más állomásokon is pont hasonlóan (vendégekkel kiegészülve a színpadon) adják elő ezt a tételt. Igazán hardcore! 🙂 Miután a címadó nótával és a balladisztikus With You-val végére ért a lemez, még tartogattak a fiúk egy ráadást, egyéb dalokkal a tarsolyban.

A fináléban olyan nótáknak örülhettek a rajongók, mint a Te Amo…I Hate You, How Can I Live és a végső lezárást jelentő This Is War. Bár az újabb keletű Beteg Kisded hangzóanyagokat nem füleltem annyira sűrűn, ezek a számok jó választások voltak így a végére. Christian Machado gyengélkedését leszámítva tkp. ez korrekt koncert volt, családias hangulatban. 

Sajnálatos, hogy ez az amúgy kedves és tehetséges fiatalember ennyire pusztítja önmagát. Mint ahogy a kortárs Crazy Town frontembere, Shifty is egyre mélyebbre süllyedt a drogok mocsarában – félő, hogy őt is ez fogja sírba vinni. Magánvélemény, tudom, de én speciel pont ezért nem élek semmilyen cuccal. Éppen elég példát láttam arra, hogy ne akarjak rászokni (nekem elég az alkohol). Csak bízni tudok abban, hogy Machado össze fogja magát kapni és az Ill Nino egy első lemezhez fogható méregerős albummal fog a következő körben visszatérni.