Amikor az olló ugyanúgy metsz…

Eredetileg Viet Cong néven startolt a kanadai Preoccupations legénysége, akik egy EP-t követően már első körben egy igen pofás lemezt adtak ki 2015-ben. A szimplán cím nélküli korongon a Bauhaus, Wire és a Joy Division szellemisége ötvöződött a Swans zajosságával. Még azévben ellátogattak Budapestre is és az A38-on adtak fergeteges koncertet. Sikereik ellenére – hogy ne keltsenek nagyon ellenérzést a nevükkel az emberekben – egy huszárvágással nevet váltottak és a második albumukat már Preoccupationsként hozták ki. Szemlátomást nincs ok az új név jelentését képező aggodalmakra, a rajongótábor elfogadta a változást, mivel a stílus nagyjából változatlan maradt (talán egy fokkal hallgatóbarátabb most a megközelítés, mint a debütalbumon, ám a sötétség megmaradt), mint ahogy tagcseréken sem esett át a brigád.

Előzenekaruk két éve a DerTanz volt, idén a Middlemist Rednek jutott a feladat, hogy előmelegítsék a terepet a jelenkor legjobb kanadai post-punk társulatának. A négy fiatal srácból álló MMR-t már indulásakor ott jegyezték a legnagyobb hazai ígéretek között, már ami a gitározós muzsikákat illeti és eddigi két nagylemezükkel (Supersonic Overdrive, Ripple Soul) és egy EP-jükkel rá is szolgáltak a beléjük fektetett bizalomra. Mi több, a Middlemistről immáron mint nemzetközileg is jegyzett csapatról beszélhetünk, hírük az országhatárainkon túlra is sokfelé eljutott. Nóvé Soma és társai habár nem találtak fel újat, s összességében az ő zenéjükben is sorjáznak a déja vú érzések (a paletta náluk a New Ordertől a Ride-on keresztül egészen a Tame Impaláig terjed, sőt az Illuminair c. számban hallható basszusfutam tökre hajaz az Ablak főcímzenéjeként felhasznált Space tételre, a Final Signalra), mégis telibe találták a zeitgeistet pszichedéliában vastagon meghempergetett, alapvetően a késő 60-as években gyökerező, a 80-as évekből is nagyban merítő, de mégis trendi, lebegős-úszós rockzenéjükkel. Valamint engem is a maguk oldalára állítottak, mivel alapjáraton csipázom a pszichedelikus rockot és a post-punkot egyaránt, ők pedig a két zsánert mindenképpen figyelemreméltó módon keverik. Saját bevallásuk szerint ezúttal igyekezték a szintiközpontúbb, kevésbé gitárcentrikus dalokra helyezni a hangsúlyt, bár ennek nem igazán láttam be a logikáját – egy olyan banda előtt, mint a Preoccupations, nyugodtan lehet zúzósabbra venni a figurát. A hamisítatlanul post-punkos-indie-s, kicsit EZ Basic-es Perfectly Blue és a darkos szintihangzással megbolondított Vanishing Point így is ütöttek azért. A zárásban pedig a rockabilly-ízű, klipes Multicoloured Drive-val daráltak le. Noha kétségtelenül akadnak közös pontok, a Middlemist Red muzikálisan nem nyom úgy agyon, mint a főbanda, így azért lényegében ésszerű választásnak bizonyultak. Viszont kár, hogy az egyik személyes kedvencemet, a Temples, Kasabian és Pink Floyd hatásokat egyaránt mutató Aanimalt most kihagyták a repertoárból.

A Preoccupations viszont a kezdeti new wave-esebb indítás után fokozatosan vette egyre durvábbra a műsorát. Bevallom, kicsit több fémkedvelő arcra számítottam, hogy tiszteletét teszi a bulin; nekem így túl hipszter volt a közönség. Csak ajánlani tudom a befogadóbb, szerteágazóbb ízléssel bíró metalosoknak, hogy fedezzék fel maguknak a Preoccupationst! Hasonló gyökerekből táplálkozik ez a muzsika, mint pl. a metal szubkultúrában is igen kedvelt Grave Pleasures, vagy a Publicist UK, ám a kanadaiak ha lehet, még borultabbak, súlyosabbak az említetteknél. Egy kurta „Good Evening” köszöntést követően az Anxiety-vel csaptak a húrok (és dobok) közé Matt Flegelék. A Manchester iparnegyedének világát hamisítatlanul megidéző (ám mégsem ott íródott) Continental Shelf már többek számára csengett ismerősen, ez ugyanis még a Viet Cong időkből való tétel. A Select Your Drone-nal jócskán belassultunk, de a szám második felétől egy olyan gyors kiállás robbantotta szét a hangfalakat, hogy a fülünk kettéállt tőle. Itt már végre volt kedvemre való zajongás, disszonancia bőven!

A Memory-ban már-már a Melvins-t idézte a dob, ámde Matt Flegel komor, füstös (itt-ott Mark Lanegannel rokonságot mutató) baritonja és a Gary Numanes szintiszőnyegek egy más dimenzóba csúsztatták az egészet. A Bunker Buster a legnemesebb Wire hagyományokat örökítette tovább, de még halványan a The Cult is felsejlett. Itt azonban a motoros-stadionos feelinget gyk. el lehetett felejteni. Nem egy vidám muzsika ez, meglehetősen fájdalmas, nem adja meg magát egykönnyen a laikus zenehallgató számára, de ha elkap, nagyon el lehet benne mélyedni.

Elég hosszúra elnyújtottak bizonyos számokat, emiatt alig 9 szerzeményt kaptunk összesen. OK, sosem törekedtek a rádióbarát megközelítésre a fiúk, de ez így élőben elképesztő tömény és lehengerlő volt. Továbbá nekem kicsit hiányzott a Viet Cong lemezről a nyitónóta, a Bauhausosan sejtelmes, ám a Szárnyas fejvadász feelingjét is megidéző Newspaper Spoons.

Még a slágeresebbnek ható tételekbe is tettek zajosságot és koszt jócskán a srácok. Ezzel a karcossággal már-már Jon Spencer Blues Explosion-i magasságokat súroltak. A két gitáros (Scott Munro és Daniel Christiansen) mindegyike helyenként kezelésbe vett egy szintit is, ezzel gazdagítva a hangzást. Ollószerűen metszettek egyébként disszonáns gitártémáik, noha sok helyről ismerősek lehetnek már ezek a noise határát súroló riffek, azért tény, hogy a Calgary-i arcok saját stílusukban nagyon ott vannak a szeren.

A fináléban érkezett a kis Cure rokonságot mutató Stimulation, majd a 20 percet meghaladóra duzzasztott Death-szel olyan halált halhattunk, hogy csak na! Ennek bár köze sincs Chuck Schuldiner munkásságához, mégis kegyetlenül hangzott így élőben. Ahogyan a tipikus post-punktól eljutottak a törzsi és industrial ritmusokat bőszen alkalmazó,már-már VHK-szerűen fortyogó szónikus pusztításig, hát az tanítanivaló! Megjegyzem, kicsit talán túl is lett játszva a Halál.

Egy biztos: ha szereted a Killing Joke-ot, Joy Divisiont, Swans-t, The Fallt, Wire-t, akkor a Preoccupations egyértelműen neked szól.

A koncert hanganyaga teljes egészében felkerült a Youtube-ra, így az alábbi linken vissza is hallgathatják akár, akik ott voltak, akik meg távolmaradtak, azok pedig kíváncsiságból belefülelhetnek, miről is maradtak le.




Depeche Mode Depeche Mode
március 25.