Foo Fighters – 20 év(!?) után újra

A Foo Fighters igazából a 2011-es (mi van??? ) Wasting Light lemezével tett rajongóvá. Ez a lemez mondhatni hozzám nőtt, mert ezek szerint már hat éve nem kopott ki az autó CD-tárjából. Anno 1997-ben nem láttam a banda Szigetes fellépését, így ez volt az első találkozásunk. Nagyon vártam, sőt, nyugodtan mondhatom, hogy régen vártam már ennyire koncertet. De előbb, még egy előzenekarra hárult a feladat, hogy megalapozzák az este hangulatát.

A brit God Damn-nak jutott a bemelegítés némileg hálátlan feladata. Hálátlan, hiszen szerintem akkor sem panaszkodott volna senki, ha Dave-ék egyedül adnak koncertet. De azt kell mondjam jó választás volt a brit trió, annak ellenére, hogy az általuk játszott kicsit experimentális, kicsit punkos, de leginkább hard rocknak nevezhető zene (na, ne a Deep Purple-re gondoljatok, akkor már inkább Led Zeppelin munkásságához áll közel) nem a legnagyobb kedvencem. Mindenesetre az eddigi két lemezükről (Vultures és Everything Ever) szemezgettek és a Heavy Money című EP-t is megidézték a rendelkezésükre álló nagyjából háromnegyed órában.

Már a felállás is fura volt, mert a dobos Ash Weaver és az énekes/gitáros Thom Edward mellett egy szőke billentyűs, James Brown lépett színpadra, aki mint némi kutatómunkával kiderült állandó turnézenészük. A basszus gépről jött, ráadásul szörnyen hangos is lett a hangzás, nem volt élvezhetetlen ugyan, de kicsit aggasztó a főbanda műsora előtt. Nem álltam túl messze a színpadtól, így szó szerint érezhető volt a hangerő. A banda aztán azzal okozott meglepetést, hogy James vette át a gitárt és Thom az éneklés mellett billentyűzött is.
A lendület, az alázat és a színpadi rutin már rendben van. Két ok miatt azonban mégsem tudtam maradéktalanul élvezni a műsorukat. Egyrészt úgy érzem, túlságosan is sok mindent akarnak a szerzeményeikben megmutatni, s ezzel pont az igazi dalokat hiányoltam. A másik pedig az, hogy a Foo Fighters-re sokkal inkább kíváncsi voltam.
Mindenestre tisztességgel helytálltak, és nem lennék meglepve, ha új rajongókat is szereztek volna.

Az átszerelés viszonylag hosszúnak tűnt, amibe nyilván közrejátszott a felfokozott várakozás. De a tervezett 20:30-as kezdéshez képest csak minimális csúszással sétált színpadra Dave Grohl és csapata.
“It’s been 20 fuckin’ years…” – köszöntötte hitetlenkedve Dave a publikumot, ugyanakkor rajta és az egész csapaton is látható volt, hogy örülnek, hogy végre ismét itt lehetnek. Bele is csaptak az Everlong-ba, aminél jobb nyitónótát keresve sem találhattak volna. Kis túlzással fel is robbant az Aréna, küzdőterestől, lelátóstól. Nem volt gond már a hangerővel és persze a hangzással sem. Profik, nem is vártam mást. Kis túlzással megvolt a buli első csúcspontja is. Hamar jött a következő, mégpedig a remek klipje miatt is emlékezetes Learn To Fly képében, ami arról is híres, hogy az olaszok ezzel csábították el a bandát Cesena-ba néhány éve.

A Big Me, kicsit lelassítva volt érdekes színfoltja a bulinak, az über sláger The Pretender és a kicsit nehezen beérő Sonic Highway lemezes Congregation közé ékelve.
A setlista egy alapos best of műsort mutat, amiben pont az örök kedvenc Wasting Light lemez volt a leghangsúlyosabb. Naná, hogy nem maradt ki a Walk sem, ami után sor került a csapat bemutatására is.
Nyilván nem volt rá szükség, de szusszantak egyet, meg Dave kiélhette magát a bemutatás során. Stand up komédiásként is megállná a helyét, de a humorérzékét néhány klip is dicséri, itt sem csipkelődött a tagokkal, a szólógitáros Chris Shiflet volt a fő célpont. De tapintható volt a baráti viszony. Persze visszakapott ebből a frontember is, amikor dobos Taylor Hawkins őt mutatta be, a Cold Day in the Sun közepette, amit ő is énekelt. Talán nem véletlen, hogy nemrég szólóanyaggal jelentkezett a végéig mosolygós fazon. Fura volt amúgy, hogy Dave mellett ő volt a másik látványosság, a többiek nem szántották fel a deszkákat, amellett, hogy úgy zenéltek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva.
A csapat, de főleg az agy, a főnök, a “the one & only” Dave mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, és persze láthatóan ők is hasonlóan éreztek, megvolt a kémia.

Egyetlen helyen tudnék csak belekötni a programba, de ez persze erősen szubjektív. Inkább úgy fogalmazok, hogy csak a Skin and Bones esetében volt olyan érzésem, hogy kihagyhatták volna. Viszont szusszanásnak jó volt, mert azért nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy több mint két és fél órás bulit kaptunk. Igaz, erre figyelmeztetett is Grohl már az elején, hogy hosszú lesz ez az este.
Tagadhatatlan, hogy ekkora hangulattal már rég találkoztam koncerten. Talán pár éve Slash csinált hasonlót az első önálló koncertjén ugyanitt. Az hogy az ülőhelyeken is állva tombolt a közönség valószínűleg mindent elmond. Ugrált énekelt mindenki, csupa mosolygós arcot láttam magam körül.
Nem különösebben kerestem a turné korábbi setlistáit, így nagyon kellemes meglepetést jelentett az Arlandria felbukkanása, míg a szeptemberre ígért új lemezről nemrég klipesített Run borítékolható volt, és nem hiszem, hogy egyhamar kikopik a programból. Azért utolsó előttiként kaptunk még egy friss tételt a Sunday Rain képében, amit egyelőre még nem tudok rendesen megítélni, de nyilván lesz még rá alkalom.

A záró tételként érkező Best Of You megadta a kegyelemdöfést. Akkora sláger, tökéletes zárása volt egy tökéletes koncertnek. Mindenki reménykedhet, hogy nem kell újabb húsz évet várnunk a következő hazai találkozásra, bár mint Dave megjegyezte, ha mégis akkor még csak 68 éves lesz.
Az viszont szinte biztos, hogy a közönségből senki sem távozott elégedetlenül. A körülöttem állók legalábbis láthatóan mind elégedetten távoztak. Hazafelé épp azt beszéltük, hogy akár már másnap is simán végigzúznánk egy újabb bulit.

Köszi LiveNation!

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.