Keresztmetszet a skandi-metaltól a HC-ig
Rockmaraton 2017 első és második nap
A múlt évi Rockmaraton a rendkívül jó programokon túl, valamint a fejlődés érzése mellett azért sok emberben hagyott keserű szájízt. Igen, a nagy vihart kavart, utolsó pillanatokban elmaradt Megadeth fellépésről regélek, ami amellett, hogy a közönségnek akkora csalódás volt, mint még talán soha semmi, a szervezőbrigádot is rendesen a padlóra vágta anyagilag. Ebből kifolyólag az is erősen kérdőjeles volt, hogy egyáltalán megrendezésre kerül-e még a Rockmaraton a jövőben. Varga Zolit viszont nem olyan fából faragták, hogy csak úgy hagyja veszni mindazt, amit évek küzdelmes munkájával felépített. Így idén egy kissé talán szerényebb, ám minőségi neveket felsoroltató line-uppal mentette, ami menthető. Hatalmas tisztelet ezért!

Annyi változás történt, hogy a múltkori négy színpad ezúttal leredukálódott háromra - nem volt már az a sátorszínpad, ahol tavaly rengeteg magyar underground együttest meg lehetett tekinteni, helyette a Tetovált Állatmentők Nagyszínpadra, Hammerworld Nagyszínpadra és a BP Underground Pitbe lettek szétszórva a hazai zenekarok. Ám helyenként még így is okozott kisebb dilemmát, hogy éppen mit nézzek meg (rengeteg féle zene érdekel, tudjátok). A dedikálások terén sem érhette ebben az évben szó a ház elejét, mivel el voltunk kényeztetve rendesen közönségtalikkal - mindenképp jár ezért a piros pont! Kisebb fejetlenségek azért akadtak: a Hammerfall, Katatonia, Ossian, Ektomorf dedikák elmaradtak uccsó pillanatban, a Sepultura dedikálását pedig csúsztatták, de legalább az meg lett tartva. Szerencsére a beengedéssel nem adódott gond, tök simán zajlott le. Emellett minden elismerésem azé, aki kitalálta a vonattal való utazásra a Rockmaratonos, 50%-os kedvezményt! Ehhez mindössze le kellett pecsételtetni a fesztivál jegypénztárában a vonatjegyet.

Nekem a hétfői, nulladik nap kimaradt teljesen, akkor csak helyi bandák léptek fel. Név szerint olyanok, mint a Ragadozók, Wrong Side, Warchief, Band In The Pit, Morhord, The Morning Star, Lycanthropia, stb. Pár érdekelt volna közülük, de csak miattuk nem utaztam le, még dolgoztam is akkor hét elején, úgyhogy inkább tartogattam a keddi hivatalos nyitónapra az energiát.


1. nap


Nézzük az első nap felhozatalát. A balkáni folkot metalcore-os, death metal közeli környezetbe ágyazó Niburta dolgai elég rendesen felpörögtek, amióta az ellenállhatatlanul csábos énekesnő, a Ghymesben és Nulah-ban is érdekelt Horváth Martina visszatért soraikba (amúgy Martinát és az alapító Hormai Balázst leszámítva valamennyi tag új, tehát múlt év óta egy teljesen kicserélődött Niburtáról beszélhetünk). A tetovált szépség bár meg volt fázva, becsülettel végigénekelte és táncolta a showt (a leányzóba még további két RM napon is bele lehetett botlani, de akkor csak nézőként volt jelen, s hogy lássátok, mennyire kicsi a világ, egyik hajnalban visszafelé együtt utaztam vele a vonaton!). Említést érdemel ugyanakkor a banda másik énekese, Hajas Gábor is, aki a hörgősebb témákért felelős. Amúgy a Niburtáék nagyjából azt hozták, amit az ingyenes Düreres, Nine Treasuresszel és Kylfingarral közös bulin, vagyis eddigi egyetlen teljes albumuk (Scream From The East) és a 2015-ös EP, a ReSet dalai voltak terítéken. Ideje tehát már nagyon a friss hallgatnivalónak, ám a rajongók számára biztató, hogy a fiúk, plusz az egy szem lány már faragják a dalokat a következő albumhoz, amit izgatottan várunk!

A Watch My Dyinggal folytatódott tovább a maratonozásunk. Ők egy tőlük szokatlanul pőre színpadképpel álltak ki ezúttal; nem voltak tűzfúvók, táncoslányok és háttérvetítés sem. Továbbá Veres Gábor (nekünk csak Gaobr) énekes fazonbeli változáson ment keresztül: ledobta addigi méteres rőzséjét és már rövid hajjal tolja. A számok viszont kárpótoltak a látványbeli hiányosságokért: Carbon, Az elválasztás kora, Holtsúly, Moebius, Túladagolt idő, stb.  Gaobr elvont, költői szövegei a súlyos-zúzós extrém metal alapokra helyezve egyszerre idézik meg a Fear Factory futurista Szárnyas fejvadász flash-ét, a Meshuggah felfoghatatlanul páratlan, beteg ritmusképletekre épülő agymenéseit és a Morbid Angel death metal gyökerű innovációját. A hangzás mondjuk lehetett volna tökéletesebb.



Nem tudtam eldönteni, hogy a Rómeó Vérziket vagy a Böilert nézzem-e végig inkább, ezért úgy döntöttem, félig-meddig mindkettőbe belesasolok. Koppány és társai most is megmutatták, hogy zenéjük bármikor képes igazi fesztiválhangulatot teremteni. Hangos, tökös, mindenfajta agysebészettől mentes szórakoztató rockzene az övék, amit idehaza a Tankcsapda tett népszerűvé, széles tömegek számára fogyaszthatóvá. Az olyan Rómeó himnuszokkal, mint a Rock 'N' Roll, Piros 19, Engedd belém, Keleti rock, Térdelj elém, Kezeket neki a falnak, nem is nehéz elérni, hogy a hangulat végig ezer fokon izzon. A vége felé haladva a műsornak, előszedtek egy feldolgozást, amit Koppány imigyen konferált fel: "Ezt a számot mi is szívesen megírtuk volna." A Motörhead Killed By Death című daláról van szó. Lemmy a Rómeóék számára is örök példakép, ezzel a nótával tisztelegtek a rock 'n' roll nagy törvényenkívülijének emléke előtt.

Néhány szám erejéig belenéztem a zuglói Böilerbe is. Rigor Jánosék meglehetősen nagy tiszteletnek örvendenek az itthoni punk/HC berkekben. A punknak ők a koszosabb, szókimondóbb, "street"-es ágát követik. Kedvenceim tőlük a fémesebb hangzású Nem bírunk már magunkkal és az örök Böiler himnusz Rendőrökön bosszút állni. Kiválóan előkészítették a terepet az utánuk következő Total Chaosnak. Mivel a BP Underground Pit programja aznap nagyon punkorientáltra lett össszeállítva, már idejekorán gyülekeztek a sátor környékén az Exploited, Sex Pistols, PiCsa, stb. felsős, felvarrós, tarajos punkok.

A Hammerworld Nagyszínpadon helyet kapott Tyr műsora alatt sajnos bekövetkezett az, amitől a leginkább paráztam: elkezdett esni az eső! Bosszantónak is tartom, hogy bármilyen fesztiválra megyek, rendre elkap a szar idő - bezzeg a kib..ott Balaton Soundon egy csöpp eső nem esik sosem! A Feröer-szigetek legértékesebb rock/metal exportcikkének tekinthető Tyrt emiatt nem tudtam végignézni, valamint az is belejátszott, hogy ütközött a Total Chaos műsorával a koncertjük - arról sem akartam természetesen lemaradni. A Tyr viking metalt játszik sok-sok progos ízzel és kirívóan erős dallamokkal, harmóniákkal, szövegeiket jórészt óskandináv nyelven írják. Náluk nincsenek black, vagy death metalos szélsőségek, hanem lényegesen fogyaszthatóbb formában éneklik meg a viking életérzést. Ennek köszönhetően nem lehet nehéz belekapaszkodni azoknak sem, akik amúgy kerülik az efféle muzsikát. Első számú himnuszuknak én a Tróndur Í Gotút tartom, ami kocsmametalos stílusával bármikor jó hangulatot teremt egy fesztiválon vagy klubban. De valamennyi szám ütött, ameddig eljutottam a koncerttel: Regin Smidur, Hold The Heathen Hammer High, Grindavisun, stb.

Utoljára az azóta megszűnt Roham Bárban volt szerencsém a Total Chaoshoz, akik immár visszatérő vendégek a Rockmaratonon. A Los Angeles-i street punk zászlóvivők most is egy baromi erős fellépéssel örvendeztették meg szép számban egybegyűlt híveiket. Ment is rájuk a pogó, Rob Chaosék pedig olyan dalokkal érték el a BP Underground sátorban, hogy a hangulat a tetőfokára hágjon, mint pl. a Police Rat, Dancing On Your Grave, Complete Control, Decapitated, Riot City... A szőke basszeros Shawn szemlátomást emlékezett rám korábbról, mivel többször is mosolyogva nézett össze velem. Csiga úrnak hála, készült felvétel is a buliról - aki nem volt ott, az is meg tudja tekinteni.



Egy mexikói hasonszőrű, az Acidez követte a sorban őket. A Total Chaos által felkorbácsolt hangulatra ők csak rátettek egy lapáttal; a tömeg megőrült, heveny pogóba fogott a műsoruk alatt. Zenéjük igazi hamisítatlan szikár street-punk, itt-ott HC-s, crustos és metalos ízekkel keverve, nagyjából az Exploited, The Casualties és a Cockney Rejects nyomán. Még inkább különlegessé teszi őket a spanyol nyelv használata. A srácok már méretes tarajaikkal és színes hajukkal tekintélyt parancsolnak; olyan arcoknak tűnnek, akikkel nem érdemes b..akodni, de egyébként állati kedvesek. Pont azt hozták ők is, amit vártam, se többet,se kevesebbet. Bár dalaik közt sok érdemi különbség nincs, gyilkos koncertet produkáltak, amit a sátort megtöltő publikum kajált is. A fellépés után pedig a Total Chaosszal közösen dedikáltak a Hammer színpad mellett jobbra található sátornál.




Az első nap főheadlinere a Hammerworld Nagyszínpadon a finn Amorphis volt, akik szintén nem először jártak a Maratonon, jóllehet amikor előzőleg voltak a rendezvényen, az még Pécsett zajlott. A Kalevala-metal úttörő képviselői javarészt az újabb keletű dalaikra fókuszáltak (Hopeless Days, Under The Red Cloud, Sacrifice, Bad Blood, Silver Bride) ennek kárát elég sok régi klasszikus látta. A legfájóbb a Black Winter Day kihagyása volt , ez a szám a mai napig sokaknál kedvenc. De legalább volt az Elegy albumról a Maidenes ikergitártémával nyitó Against Widows, aminek örültem. Nem tartoznak azon csapatok közé, akik felszántják a színpadot, ráadásul Tomi Joutsen énekes megvált az addig védjegyének számító óriási "kolbászfürtöktől", s rövidebb, simább frizurával látható (ez a hajlevágós divat valamiért nagyon terjed mostanában), ennek fényében az Amo műsora eléggé statikusnak tűnt (pláne egy Acidez után nézve). A búcsú is furamód egy újabb érából való tétel, a House Of Sleep volt. Összességében viszont méltó lezárása volt részemről a nyitónapnak a finnek koncertje.


2. nap


Kicsit későn kapcsolódtam be a második nap vérkeringésébe, így a Jinjer volt az első zenekar, amit láttam aznap. Tavaly kétszer is volt alkalmam megnézni az ukrán brigádot: egyszer önálló bulin, egyszer pedig a Trivium előbandájaként. Az extravagáns frontlány, Tatiana azóta igencsak kikupálta magát és megközelítőleg úgy festett a színpadon, mint Cristina Scabbia (Lacuna Coil). Talpig feketében nyomta hol hörgősebb, hol tisztán éneklős témáit. Zenészei pedig betonbiztos alapot nyújtottak hangjához, metalcore-os, death metalos, djent rokon, valamint hiphop közeli megoldásokkal operálva. I Speak Astronomy, Sit Stay Roll Over, Just Another, Words Of Wisdom, csak néhány számcím azok közül, amik elhangzottak. A vegyes összetételű közönség kicsit mintha nehezen vette volna fel a fonalat, pedig már mentünk bele az estébe akkortájt.




A Moby Dicknek csupán az elejét és a végét hallottam. Smiciékbe szinte minden valamirevaló fesztiválon bele lehet futni, most azonban szerencsétlen módon ütköztették őket a Jinjerrel. Bár nagyon szeretem őket; a dalaikkal nőttem fel, mégis egyértelmű volt, hogy inkább a Jinjert választom.


Roger Mirettel (Agnostic Front)

Aznap sem szenvedtünk hiányt dedikálásokban, ám mivel elég későn érkeztem, így mind a Jinjer, mind az Agnostic Front, mind az H2O, mind a Thell Barrio dedikákról lemaradtam. Viszont kihasználva a sima Maratonos karszalag mellé kapott VIP-es karszalag előnyeit, később sikerült összefutnom az AF tagokkal! Most legalább az énekes Roger Miret is meglett végre akivel 2 évvel ezelőtt elkerültük egymást. Most is Vinnie Stigma, az alapító gityós volt messze a legközvetlenebb, akinek 2 évvel ezelőtti gesztusát (amikor is egy ismerősöm tesóját szülinapja alkalmából felhívta és felköszöntötte a Maratonról) sosem fogom elfelejteni!

A Rockmaratonon körbejárkáltak interjúztatásra felkért emberkék, engem a második napon Acélos Balázs (Don Gatto, ex-Fürgerókalábak) talált meg, s nekem szegezte a kérdést,miszerint melyik csajjal mennék el egy körre: az Arch Enemy énekesnőjével, Alissa White-Gluzzal, vagy a Jinjeres Tatianával. Fogas kérdést tett fel, de akit érdekel a válasz, keressen meg engem priviben, most itt nem lövöm le a poént.

A Lord valódi best of műsorral készült a Rockmaratonra: Kisfiú, Egyedül, Virágdal, Az utca kövén, Érezzél engem, Itthon vagy otthon, Vándor, stb. A veterán csapat dallamos hard-rock nótái megunhatatlannak bizonyulnak annyi évtized távlatából is, erre bizonyság, hogy bárhol szívesen látott vendégek, legyen az egy motoros tali, a Barba Negra Track, vagy a Sportaréna. A Szombathelyről indult együttes összeszokottan, a tőlük megszokott közvetlenséggel tálalta most is a Deep Purple féle veretes hard-rockból és a Journey, Styx, Kansas nevéhez köthető amerikai west coast muzsika stílusjegyeiből egyaránt táplálkozó, ám mindezt félreismerhetetlen magyarsággal megszólaltató nótáit.

Az Agnostic Front mint említettem, két éve már megfordult ugyanitt (mondjuk akkoriban sem először jártak a Maratonon). Semmi változás nem történt azóta, most is gyors egymásutánban kaptuk a tipikus NYHC pogórakétákat, mint amilyen a Gotta Go Live, Old New York, vagy az ars poeticájukként is jellemezhető For My Family. Roger Miret jellegzetesen ugatós éneke kilométerekről felismerhető, a faék egyszerűségű hardcore riffek pedig feltörlik a padlót bármikor a gyanútlan (?) közönséggel. Amit tavaly a Madball nyújtott ugyanitt definitív hardcore címszó alatt, azt most a Fronttól kaptuk meg. A NYHC-t nem kell egyelőre temetni, mert amint látható, a stílus nagy öregjei is még erejük teljében pompáznak!

Még jutott idő arra is, hogy koncert előtt elcsípjük az Arch Enemy tagokat fotóra, aláírásra. A férfi tagok mind meg is lettek. Sajnos az énekesnővel, Alissával nem volt szerencsénk; vele borzasztó nehéz találkozni, mert nem szívesen enged fel idegenek előtt, ám ettől még nem tettem le azon tervemről, miszerint legközelebb őt is a fényképezőgépem lencséje elé csaljam közös kép erejéig.

Eközben a Mexikóban székelő Thell Barrio csapatta a BPUP sátorban crossoverjét. A tagok mindegyike maszkot visel (a la Slipknot, Brujeria), zenéjük pedig nagyjából a Rise Of The Northstarral rokonítható kőkemény ütős hardcore/metalcore, itt-ott thrashes mellékszálakkal. Túl sok hosszútávon emlékezetes témát nem fedeztem fel, ám lelkesedést annál inkább. A maszkos őrültek kemény 40 percig szórakoztatták az egybegyűlteket.

Az Ossian nagyvonalakban a szokásosat hozta, mindenféle extra nélkül. Bár szokás pellengérre állítani Paksi Endrééket, gúnyolódni rajtuk (az a bizonyos részeges debreceni koncert a mai napig viccelődések tárgya rocker körökben Repatarurgyánostul, Mármeghívóstól, mindenestül...), továbbá az Óriás féle Márhívó átdolgozás körüli hűhő is hihetetlen ingyenreklámot hozott nekik, az vitathatatlan, hogy még mindig elképesztő népszerűségnek örvendenek országszerte. Slágereik (Acélszív, A magam útját járom, Szenvedély, Árnyékból a fénybe, Amikor még...többek közt) mellett hallhattunk az aktuális Az igazi szabadság című lemezről is elpotyogni dalokat (Soha nem lehet, Ahol a szürkeség véget ér, stb).

Az Arch Enemy volt a második nap főattrakciója a Hammer színpadon. A The Agonistból "importált" robbanékony Alissa White-Gluzzal a mikrofonnál precíz gépezetként adagolták a tonnás, skanináv death metalos riffeket, a heavy-s gitárszólókat és látványilag is abszolút okés volt az összkép. Azonban elég hamar megmutatkozott, hogy bár rutinos, felkészült zenészekkel állunk szemben (akiknek káderlapján olyan együtteseket találunk, mint pl. a Carcass, Mercyful Fate, In Flames, Armageddon, Spiritual Beggars, vagy akár a Eucharist), egy sebből mégis biztosan vérzik a produkció: ez pedig a monoton, egysíkú dalok egymásutánisága. Eléggé gondban lettem volna, ha különbséget kellett volna tennem aközött, hogy most épp a Ravenous szól, vagy a My Apocalypse-t reszelik a fülembe, netán a Nemesis dübörög, számomra túlzottan összefolyt mindegyik szám. Alissa a férfias hörgésével túl sokat nem tesz hozzá az előző kolléganője, Angela Gossow által felmutatott teljesítményhez. Mike Amott ugyan iszonyat tehetséges gitáros, de én már nagyon vágyom tőle egy Spiritual Beggars koncertre, még ha eme bandát csupán hobbiszinten üzemelteti is. A fentebb vázolt negatívumok fényében akár lélektelennek is tűnhetett volna a történet, ám a színpadról áramló lelkesedés elvitte a hátán.



Arra a napra egészen biztosan megkaptam a hardcore adagomat, mivel hátravolt még a H2O. A straight edge HC kiválóság közvetlen, szimpatikus figutrákból áll, akik el is tudják magukat adni a deszkákon. A tipikus,melldöngetős hardcore bandáktól megkülönbözteti őket, hogy sok skate-punkos elemet építenek muzsikájukba, ezzel még pörgősebbé, fiatalosabbá téve azt. Egyértelműen a Morse testvérek (az énekes Toby és a gityós Todd) voltak sokáig a mozgatórúgói a H2O gépezetének, ám a gitáros 2015-ben kiszállt a történetből. A Fronthoz hasonlóan nem sokat teketóriáztak: báránybőrbe bújt farkasként rohanták le az arra érdemes közönséget, viszont a kisebb helyszín miatt az H2O konci családiasabbnak tűnt. Volt sok-sok megfejtős-okosságos duma is a számok között, ahogy az HC koncerteken bevett szokás. A rengeteg pörgős zene és az, hogy meló mellett abszolváltam az első két RM napot, úgy kivette belőlem az erőt, hogy az éjjel színpadra kerülő Don Gatto-ra már nem is maradt szemernyi energiám sem, sajnos.


Sharlee D'Angelo-val és Mike Amottal (Arch Enemy).

Hazafelé indulva még hallottunk pár számot az Akelából búcsúzóul, majd lapozhattunk a harmadik naphoz.

Folyt. köv.



Keresztmetszet_a_skandi_metaltol_a_HC_ig
Írta:
Mindenholottlevo
2017. július 20., csütörtök, 20:13
Facebook:
Koncertek
Maximum Evocation Tour 2017
október 26., 20:00,
Barba Negra
Igorrr, Broken Note
október 26.,
Dürer Kert
Anathema - The Optionist Europe 2017
október 27.,
Dürer Kert
20 Years Of Plays Metallica By Four Cello
október 27.,
Művelődési Központ (MOM)
The Wrong Tour to Fuck With Europe 2017
október 27.,
Supersonic - Blue Hell
Airbourne, Desecrator
október 29.,
Barba Negra
Back to the Roots Part II.
október 30.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2017 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.04 seconds to render