Avatarium, The Slayerking koncert

Személyiségtől, vérmérséklettől, aktuális kedvtől és hozzáállástól is függ az, ki hogyan él meg egy koncertet, és egy ilyen beszámoló alkalmával eldöntheti az ember, hogy mennyit kíván saját érzéseiből megosztani másokkal, azaz milyen mértékben kíván túlmerészkedni a tények kopár vidékein. Nyilvánvaló, hogy minél személyesebb egy beszámoló, annál többet veszít az objektivitásából, de megjegyezném, hogy koncertélményről van szó, nem fizikaelőadásról. Úgy döntöttem, nem fogom vissza magam, és leírom mindazt, amit átéltem a Dürerben az Avatarium nevű zenekar bűvöletében.

Még sosem füleltem bele a The Slayerking nevű zenekarba (a névválasztás nem vonzott különösebben), de Weide kollégám a buli előtt biztosított afelől, hogy remek ötletei vannak a zenekarnak, érdemes rájuk odafigyelni. Nos, ez teljes mértékben így is volt. Nagyszerűen megalapozta a hangulatot a görög trió, kissé túlvilági hangulatú, atmoszférikus doom metaljával. A bőgős/énekes arcát nem lehetett látni, mert a fején lévő kalap, és az arról lelógó rojtok azt eltakarták. Utólag derült ki számomra, hogy a Nightfallból ismerős Efthimis Karadimasról van szó. A dalok közötti konferálásait a reverb és delay effektek tették sejtelmessé, ködössé, kimondottan szellemjárta performansszá varázsolva a koncertet. Amikor az időm engedni fogja, felkutatom a bandát, mivel a néhol súlyos, néhol elszállós, többnyire hörgős doom metalba, máskor gótikus doom rockba áztatott témák remek benyomást keltettek.

Aki hozzám hasonlóan Jennie-Ann Smith hangjának bűvöletében éli mindennapjait, alighanem tűkön ülve várta már a koncert kezdetét. Személy szerint, amikor 2013-ban meghallottam a Moonhorse című szerzeményt, az állam a padlót érte, mert a Leif Edling-féle doom (akkor még metal) ilyen káprázatos hanggal kísérve az elképzelhető legjobb párosítást eredményezte. Az All I Want EP és a The Girl with the Raven Mask nehezebben adta meg magát, ugyanis a metal és a súlyosság helyét a rockosabb megközelítés vette át, de maximálisan beérett mindkét kiadvány. A Hurricanes and Halos esetében talán még egy szinttel távolabbra kerültek a hallgató komfortzónájától, ám a zseniálisnál ekkor sem tudtak rosszabb anyaggal előrukkolni. Biztosan voltak a koncerten olyanok, akik az első lemezről szerettek volna több szerzeményt hallani, illetve olyanok is, akik a harmadik koronggal ismerték meg őket, de azt lehetett tudni, hogy bármit játszanak, az élőben csodálatos élmény lesz.

Lemezbemutató turné lévén (annak is az utolsó állomása) hat dal is elhangzott az idei anyagról, de minden lemezről előkerült néhány gyöngyszem, szóval nem volt miért panaszkodni. Még a Deep Well című dalt is eljátszották az EP-ről! Ha engem kérdeztek volna meg, a Bird of Prey, az All I Want és a gyönyörű Lady in the Lamp biztosan nem maradt volna ki, de mivel a hollók nem értek oda időben Jennie-Ann Smith-nek írott levelemmel, így jártunk.

Egy nálam bölcsebb ember azt mondta, hogy mi emberek úgy éljük le az életünket, hogy a gondolataink legtöbbször a múltba révednek, vagy a közel- és távoli jövőn tépelődnek. Nagyon ritka, hogy az éppen megélt pillanattal foglalkozzon az agyunk, holott sokkal boldogabbak lennénk, ha szívvel-lélekkel átadnánk magunkat mindannak, amit a jelen pillanat kínál fel nekünk: odafigyelés egy lélegzetvételre, egy megtett lépésre, az érzésre, hogy éppen OTT vagyunk, ahol… Euforikus hatással bír a felismerés, amikor az ember észreveszi, hogy minden sejtjével és érzéseivel a jelen pillanatban létezik. Nincs sem közelmúlt, sem közeljövő, az ember terhek nélkül szívja magába a pillanat szinte kézzelfogható energiáit. Ilyen momentumokat éltem meg az Avatarium koncertjén.

Élőben hallani Jennie-Ann Smith hangját egészen rendkívüli dolog. Amire lemezen képes, azt színpadon is tökéletesen előadja. Mindazokat a leheletfinom, sajátos dallamokat, amelyek kellemesnél kellemesebb érzéseket indítanak el az emberben. E nem mindennapi hölgy megjelenése, tekintete, kisugárzása eleve varázslatos; roppant karizmatikus vonásaival az ujja (és hangja) köré csavarja az embert. Mindehhez hozzájönnek a jobbnál-jobb dalok, és úgy érzi magát az ember, mint aki előcsalta a dzsinnt a palackból. A rockosabb, szellősebb új dalok még inkább erőre kaptak élőben, főleg a Sky at the Bottom of the Sea jelentett lúdbőrös élményt. A lágyabb darabok, mint amilyen a When Breath Turns to Air vagy a Marcus Jidell gitáros és Jennie-Ann duettjében előadott In My Time of Dying című Led Zeppelin nóta annyira elbűvölő volt, hogy szerintem bármilyen mély érzésű embernek odagyökerezett volna a lába, ha hallja, akármilyen zenei műfaj kedvelője is legyen az illető. Az új lemezről a Medusa Child jelentett a tetőpontok között is kiemelkedő hegycsúcsot. A vaskos riffek olykor figyelmeztettek minket, hogy nem véletlenül az epikus doom metal hívei gyűltek össze aznap este. Micsoda fantasztikus ötlet volt a kazettás magnót a mikrofon elé tartani, és onnan bejátszani a gyerekek által énekelt részt! Amíg a Girl with the Raven Mask egészen magasra repített, addig a Pearls and Coffin a legmélyebb rétegekig hatolt. Bejártuk érzéseink minden zegét-zugát. 

Aztán eljött a hatalmas pillanat, a Moonhorse

…és újból gyerekké lettünk.
 

Tudatmódosító szerek nélkül is láthattuk a kék és vörös lovat a holdvirágok között ugrándozni, és igenis játszottunk a víz alatt úszkáló tigrisekkel, akik delfinekként lélegeztek. A dal megariffjei fölött Leif Edling doomatyaúristen élő szelleme lebegett, én magam összeroppantam a súlyuk alatt. Az Avatarium tételek Mount Everestje ez az eposz. A pontot az i-re a banda nevét viselő himnusz tette fel, egy igazi doom metal csemege, méltó lezárása volt a műsornak.

Biztos vagyok benne, hogy a Dürerben összegyűlt ünneplő sokaság ovációjával szembesülő zenekar öröme, ahogy az kilométerekről látszott, teljesen őszinte volt. A magyar rajongók még mindig tudnak felhőtlenül lelkesedni egy-egy különleges hangulatú koncertért, talán hevesebben is, mint a nyugatabbra fekvő országok közönsége. Legalábbis a zenekar meglepődése erre engedett következtetni.
 

Széles mosollyal és bizsergető érzésekkel távoztam a helyszínről, miközben az jutott eszembe, hogy a koncertélményt sokszor az is befolyásolja, hogy valóban látni akarjuk-e azokat a bizonyos kék és vörös lovakat. Egy biztos: sokan voltunk szeptember utolsó estéjén, akik szeme előtt kristálytisztán kirajzolódtak.

Köszönet Mihály Károlynak a képekért! 

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.