Még az év felén sem vagyunk túl és máris jobbnál jobb koncertekben dúskálhatunk extrém metal fronton is. Különösen a death metal fanatikusai vannak nagyon elkényeztetve, s mivel jómagam is nagy rajongója vagyok a stílusnak, ezt egyáltalán nem bánom. Csak éppen anyagilag és fizikailag kell győzni…

Eredetileg a Rockmaratonon lett volna az első magyar fellépése a death metal irányzat egyik kultikus státusznak örvendő brigádjának, a Broken Hope-nak, ám valami oknál fogva akkor mégse tudtak jönni. Ám ők korrektek, mert legalább pótoltak, méghozzá egy önálló buli formájában. Ráadásul a Broken Hope idén ünnepli fennállásának 30. jubileumát, úgyhogy ez kiváló apropót szolgáltatott arra, hogy hazánkat is útba ejtsék. A Hammer Concerts szervezőinek köszönhetően ez meg is valósulhatott.

Az előzenekarok sem voltak nyeretlen kétévesek. Volt magyar felvezetője is az estének, a Gore Thrower személyében. A név alapján bizonyára sokan valami paródiazenekarnak vélnék őket, ám erről szó sincs, véresen komoly zúzdát visznek véghez. Az őtfős társaságban egy csinos hölgyike, Visi Judit (ex-Neural Booster) az egyik bárdista. Jelenléte mindenképp sokat dob a banda felállásán, mindamellett ügyesen adagolja a riffeket, a másik gityóssal, a Megazetor, Radikális Amputáció, Wolverine Blues Brothers és Gholgoth révén ismerős Kliment Lacival tökéletesen kiegészítik egymást. A mindig mosolygós Lacinak egyébként tesója, Kliment „Murphy” Márton (ex-Ad Astra, ex-Megazetor, ex-WBB) is játszik a GT-ben, ő felel a ritmusokért a dob mögött. Az énektémákat ugyancsak egy sokat próbált arc, a Korogban, Neural Boosterben és Radikális Amputációban megfordult Molnár Kolos szállítja, míg a bőgős Lehoczki Dávidnak ez az első komolyabb zenekara.

Muzsikájuk száraz hangzású, szikár, doomos lassulásokat sem nélkülöző death metal, amiről olyan szép emlékű honi bandák jutottak eszembe, mint a Monastery, Empyema, vagy a Subject. Egyes témáik akár death ‘n’ rollnak is simán elmennének. Kb. fél órába bele is sűrítették mindazt, ami miatt komálni lehet a death metalt, a floridai halálmetal felé éppúgy kikacsintottak, mint a fűreszelősebb hangzású európai death vonal irányába. Mindannyian aranyos figurák; Juditka még a sült krumplijából is megkínált!

Az olasz Hierophanttal korábban a Dürer kisteremben találkoztam, akkor egy másik nagy kedvencemmel, a Mutilation Ritesszal voltak közösen. Atmoszférateremtésben csillagos ötös a trió formában zenélő társulat; az amúgy sem egykönnyen befogadható blackened sludge/death metal keveréküket nyugtalanító, ambientbe hajló átkötésekkel dobták fel még inkább. Ezekről az átvezető részekről nem egyszer eszembe jutott az Ulcerate, akik ugyancsak mesterek ebben. Ám a zenei hasonlóság itt ki is merül. A Hierophant zenei megoldásai nem annyira bonyolultak, kevésbé technikáznak, inkább a Neurosis-féle hangulatkeltésre feküdnek rá, ám lényegesen durvább zenei körítéssel, mint újabban Scott Kelly-ék. A The Secretből is ismert Lorenzo „Lollo” Gulminelli magába fordultan, átszellemülten üvöltötte, hörögte bele a világba fájdalmait (erről itt-ott még a Disbelief is beugrott, azt a bandát kriminálisan kevesen ismerik nálunk). Akadt, aki szerint egysíkú volt a produkció, összefolyt, én azonban kifejezetten élveztem. Ők is szimpi arcok, a dobostól, Bentől kaptam is két dobverőt (meg volt ugyan töredezve rendesen az egyik, ám így is jófejség volt tőle, hogy kiosztotta nekem). A Hierophantnak másnap day offja volt, úgyhogy aki lemaradt róluk, az a Dürer Pincében bepótolhatta a lemaradást.

A Broken Hope jött, látott és győzött! Sajnálhatja, aki a nagy koncertdömpingben pont az ő koncijukra nem tudott félretenni, mivel az egyik legjobban várt és végül az egyik legjobban elsült bulit kétségtelenül ők produkálták! Az olyan számok, mint a Swamped In Gore, Womb Of Horrors, The Carrion Eaters, vagy az éppen aktuális lemez címadója, a Mutilated And Assimilated úgy darálták le a gyanútlan hallgatóságot, ahogy a műfaj nagykönyvében meg vagyon írva! Az újkeletű számok szépen simultak be a régi alapvetések közé, hibát egy grammot nem lehetett találni a fellépésben. Elképesztő profizmussal lakták be a színpadot ezek az ürgék! Jóllehet a Törött Remény is átesett már nem egy, nem is két tagcserén, az alapító gityós, Jeremy Wagner biztos kézzel tartja a kormányt. Az említett emberünk egyébként tök szimpatikus és rajongóbarát típus, iszonyú sok pengetőt elszórt már a koncert előtt, hadd szemezgessenek belőlük a fanok (a koncertet követően én is szereztem pengetőt, egy haverom nagy örömére). Wagner úr továbbá azzal is a figyelem középpontjába került nemrég, hogy a Slayer elhunyt gitárosának, Jeff Hannemannak az eszmei értékű gitárkollekcióját ő vásárolta fel. Ha valakihez, hozzá egészen biztosan jó helyre kerültek azok a hangszerek.

Bár death metalban általában el van nyomva a basszus a gitárriffek özönében, Diego Soria játékéval messze nem ez a helyzet. A Disgorge-ban is érdekelt latino származású srác még szólóra is ragadtatta magát, ami végképp párját ritkítja ebben a zsánerben! Az egész sor másik zenekarban (Gorgasm, Corphagy, Sadichrist, stb.) is mozgó lengyel születésű Damian Leski szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy színpadra termett frontember. Kvalitásai alapján lazán odatehető mondjuk egy George „Corpsegrinder” Fisher (Cannibal Corpse) mellé. A Chimairát is megjárt Matt Szlachta 2014-ben csatlakozott a történetbe, mint szólógitáros és vele sem volt gond; fel tudta venni a fonalat, amit az előző BH gityós, a zenekarban mindössze két évet időzött Chuck Wepfer elejtett. A dobos, Mike Miczek szintén nem túl régóta tag (pontosan 2012 óta), de játéka olyan, amilyet a stílus követelményei megkívánnak. Tud technikás, precíz is lenni, de ugyanakkor kellően feelinges, rakenrollos is. Egyébiránt a komplett csapatról elmondható összességében, hogy végig nagyon alázatosan és rajongóbarátan viselkedtek. A kb. szűk egyórás koncert után mindannyian elvegyültek a nézőkkel és különösen Jeremy osztogatta fáradhatatlanul az aláírásokat, valamint bárkinek odaállt közös képekre.

Habár a várakozásokhoz képest meglehetősen szerény létszám gyűlt össze, én bízom abban, hogy a Broken Hope még visszatér itthoni deszkákra. Koncertjük ugyanis pontosan az volt, amit minden death metal fan számára kötelezővé tennék. Ugyan nem újítottak műfajt, nem rengették meg alapjaiban a világot sosem (ez mondjuk nagyon sok death bandáról elmondható), talán részben emiatt nem is szokás őket egy kasztban emlegetni egy Morbid Angellel, Cannibal Corpse-szal, Death-szel, Obituary-val, vagy akár egy Nile-lal, attól még megbecsült szereplői maradnak a metal undergroudnak.

A Hammer Concerts-nek is köszönet az élményért!