Ezek hatására természetesen beszereztem a bemutatkozó EP-t és a debüt lemezüket és sokat is hallgattam annak idején.
Mit mondjak, a mai napig kellemes nosztalgiával gondolok rá és hallgatom meg a dalokat, ha úgy adódik. A Menace To Sobriety és a Motel California albumaik viszont már elmentek melletem és igazából azóta sem barátkoztam meg velük.
Örömmel vettem viszont, amikor 2014-ben arról jött a hír, hogy visszatérnek. Kíváncsi voltam, mit tudnak mondani, mutatni a mai kornak, van-e olyan mondanivalójuk, ami miatt létjogosultsága van a bandának. Egy EP és egy lemez után a válasz igen, bár azt senkit nem lep meg, hogy nem lett mainstream a csapat.
A körülmények szerencsétlen összjátékának (meg kicsit a saját balf.szságomnak) köszönhetően sikeresen lekéstem Whitfield Crane másik bandájának, a Yellowcake-ne az előadását, így arról Chino kolléga számol be.Dupla feladata van Whitfield Crane-nek ezen a turnén, hisz nemcsak főbandájában, az Ugly Kid Joe-ban, hanem még az előzenekar Yellowcake-ben is ő énekel. Az ilyesmi roppant megterhelő tud lenni estéről estére, ám emberünk sikerrel helyt tudott állni.
Sajnos setlist híján fogalmam sincs a számcímeikről; Youtube-on is még totál ismeretlen a banda (Whit ide vagy oda), összesen egy The Stranger című felvételt találtam tőlük, koncertről felvéve, nem túl jó minőségben.
Ez a fajta muzsika azonban tőlem egy cseppet sem idegen, sőt! Hol a Godsmack-et idézte fel bennem pillanatokra (valamint olyan bandák rajongóinál is esélyes lenne, hogy bejönne, mint a Shinedown vagy a Stone Sour), hol déliesebb húrokat pedzegettek, hol pedig prog rockereket idézően jammelgettek jóízűeket. Annyi átfedés adódik még a főbandával, hogy Zac Morris dobol itt is (neki szintén dupla munkája akadt, ám ez a játékának egyáltalán nem vált kárára), a többi csóka, vagyis az auszi gitáros és a japó basszeros viszont előttem ismeretlennek tűnt (habár utóbbi fazon ahogy a színpad körüli sertepertélésből sejteni lehetett, az Ugly Kid Joe holdudvarához tartozhat).
Még nincs akkora koncertrutinjuk (kb. a nyolcadik, vagy tizedik koncertjüknél tarthattak, fene tudja), ámde már ők is ki tudták vívni az elismerést a közönségből. Ez alighanem főként Mr. Crane személyének szólt, mert amúgy az UKJ-re hangolódott publikum nem nagyon ismerhette a zenéjüket, számaikat. Igazi ösztönzene az, amit csinálnak. Csak imádkozni tudok, hogy a Ronda gyerek Joe-hoz hasonlóan a Sárgatortát is belátható időn belül visszahozzák Budapestre – egy önálló, családias hangulatú klubbulin biztos még inkább nyernének új rajongókat.
(Mindenholottlevo)
A tervezett fél kilences kezdéshez képest kicsit hamarabb jelent meg a csapat és kezdett bele a várva várt műsorba.
Az intro után rögtön a klipes Neighbor és az As Ugly as They Wanna Be EP-ről a Madman adta meg a buli hangulatát. Mit mondjak, azért fura volt kicsit, hogy ránézésre is minimum 35+ lehetett a közönség átlagéletkora. Azonban az is látható volt, hogy azok jöttek el, akik anno nem ragadtak le az MTV-s videóiknál, hanem alaposan megismerték csapat életművét és kíváncsiak voltak mit tudnak mutatni ma, az egyébként egész rendben lévő visszatérő EP és a 2015-ben megjelent Uglier Than They Used Ta Be lemez után.
Mivel a turné apropóját eleve az America’s Least Wanted c. első lemezük tavalyi 25 éves évfordulája adta, nem csoda, hogy a műsor gerincét ez adta. Szám szerint nyolc dalt játszottak róla.
Röviden, címszavakban összefoglalva:
– A hangulat végig remek volt.
– A tagok még most is pofátlanul fiatalnak tűnnek.
– A banda tagjai nem szántották fel színpadot, de azért mindig történt valami.
– Whitfield vezényletével végig fenntartották a figyelmet.
– A frontember stand up komikusnak se lenne utolsó, a többiek is társak voltak benne.
– Nagyon és ha akarnak látványosan is tudnak zenélni.
– A régi dalokban is jóval több van zeneileg, mint azt a klipes dalok és az emlékeim alapján vártam.
– A hangzásra sem lehet panasz, leszámítva, hogy az elején a vokálokat nem lehetett hallani.
Kicsit részletesebben:
Az első igazi csúcspontot a Cats in the Cradle jelentette, amit még azzal is megfejelt Whitfield, hogy a közönség legfiatalabb tagját, a sacca 7-8 év körüli Kristófot a színpad közelébe invitálta és apukáját is megdícsérte, hogy elhozta a bulira. A srácnak ajánlott dal végén a frontember minden gitárostól begyűjtött egy-egy pengetőt és átadta a kissrácnak, aki gyanítom ilyen emlék után – ha eddig nem is volt az – a banda és talán az élő rockzene rajongója lesz egy életre.
A csapat láthatóan élvezte a műsorrt, nem érződött semmi erőlködés, annak ellenére, hogy a programban csupán a feldolgozásokat variálják.
Az itt elhangzott Jesus Rode a Harley, C.U.S.T. és V.I.P. dalok alapján azt hiszem mindenképpen érdemes lesz esélyt adni az általam eddig hanyagolt Menace to Sobriety lemeznek is.
A Motel California és az utolsó album számait nem erőltették. Ez utóbbi mondjuk számomra kicsit meglepő volt, mert a nyitó kissé ugyan Foo Fighters ízű Hell Ain’t Hard to Find szerintem simán befért volna.
Kifejezetten tetszett a Klaus “aki nem a legjobb énekes a csapatban, viszont egész jó gitáros” Eichstadt által előadott Mr. Recordman. Mindenkinek jutott lehetősége – sőt, Whitfild szigorú tanárként utasította a többieket – arra, hogy megmutassa a hangszeres tudását, amibe aztán jókora adag humor is vegyült.
Lemmy szellemét is megidézték, előbb egy Lemmy’s Advocate feliratú pólóval, majd kicsivel később ez újra előkerült, egy pergőre ragasztva a színpad előterében díszletül szolgált a rendkívül korrekten elnyomott Ace of Spades-hez.
Whitfield nem hagyta szó nélkül a koncertet a hídról néző nem fizetőket, de oltotta a küzdőtér helyett a füvön tanyázókat is.
Zárásként természetesen mi más jöhetett, mint az Everything About You, amire egy emberként őrült meg a közönség. Ez tökéletesen keretbe foglalta a jól felépített bulit.
Soha rosszabb nyárindítást!
Videó: EV3N FLOW GROUP
Setlista: https://www.setlist.fm/setlist/ugly-kid-joe/2018/barba-negra-track-budapest-hungary-43ec038b.html
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.