A Hollywood Undead előzenekaraként már tiszteletét tette korábban az Icon For Hire. Az egy lány-egy srác összeállítású duó rajongótábora egyre jobban duzzad Európában is, rendre telt házzal futnak bulijaik, ám Budapesten csupán egy A38-ra való közönséget tudtak mozgósítani (azt is szellősen). Az okok talán a soha nem látott méretű, izmos 2018-as koncertdömpingben keresendőek, hiszen lássuk be, idén azért rendesen van választék,ami leapassza a pénztárcát. Ráadásul a szimpla koncertek mellett már a nyári fesztiválokra sem ártott tartalékolni ezidőtájt. No de félre a mocskos anyagiakkal, nézzük magát a koncertet!
A bemelegítésért egy szemtelenül fiatal csajduó, a Riot Child felelt. A svéd leányzók (név szerint Alice és Amanda) közül az énekes hol gitározott, hol billentyűzött, hol basszusgitáron játszott – mikor melyik dal kívánta meg, másik pedig dobolt. Trendi alternatív popos muzsikájukat simán el tudnám a Szigeten is képzelni. Kicsit a Tegan And Sara ugrott be róluk. A műsorukban kellően változatos, széles skálán ugráltak ebben a stílusban, s bár otthon nem venném elő napi szinten ezt a zenét, így élőben kellemes meglepetést nyújtott.
Az aktuális You Can’t Kill Us címre hallgató Icon For Hire albumra rajongók segítettek összegyűjteni a pénzt (mintegy 120.000 dollárral támogatták meg a kettőst a lemez készítésének költségeihez) és ugyan némely rajongó fanyalogva fogadta a kvázi több elektronikát tartalmazó irányvonalat, azért bebizonyosodott, hogy élőben még mindig magas fokon izzik a rockfaktor a duóban.
A Queen We Will Rock You-jára hajazó ritmusra építő, emellett hiphopos, R&B-s elemeket felvonultató Pulse adta meg az alaphangot. Felettébb adtak a látványra is, ami egy percre sem tette uncsivá a produkciót. A nemrégiben könyvet is megjelentető, haját hol pinkre, hol lilára festő énekesnő, Ariel Bloomer valódi energiabombaként lakta be a deszkákat, méltó társra találva a punkfrizurás gitárosban, Shawn Jumpban. Amolyan 21. századi Roxette-ként szórakoztatták az A38-ra összegyűlt rajongókat slágeres, a popérzékenységet a rock lendületével és a korszellemhez igazodó elektronikával egybeboronáló dalaikkal. Itt-ott még a Paramore-ral is rokon, amit csinálnak, ám Hayley Williams-ék mára eléggé maguk mögött hagyták a punk-rockot, míg az IFH zenéjében a mai napig ott figyel azért. A kettőst a Falling In Reverse-ből ismert Ryan Seaman egészítette ki dobjátékával élőben, precíz és húzós alapokat szolgáltatva mindvégig. A Supposed To Be után az elsőlemezes Off With Her Head egy kis színházasdi (Theatre) következett, majd megmutatták, hogy tudnak ők túl hangosak is lenni (Too Loud). Ariel született díva, ez nem is kétséges!
Szimpatikus volt, hogy megemlékeztek a Linkin Park öngyilkosságot elkövetett egykori énekeséről, Chester Benningtonról (a Numbot játszották el emlékére). A feldolgozásokat ezután sem hanyagolták el, volt a repertoárban Twenty One Pilots (Stressed Out) és a műsor végéhez közeledve egy kis House Of Pain (tőlük a mindenki által ismert Jump Around szólalt meg). A gitár- és dobszólókat viszont véleményem szerint ki lehetett volna hagyni nyugodtan, csupán időhúzásra voltak megfelelőek.
Az IFH tudja jól, hogy rajongói a felhőtlen szórakozás miatt jönnek be, ennek megfelelően élvezetes másfél órát nyújtottak a jelenlévőknek. A kettes, szimplán csak nevüket viselő albumról egy hang sem csendült fel, ellenben a bemutatkozó korongról (Scripted) és a legfrissebbről bőven szórtak nótákat. A magam részéről igencsak örültem pl. a Iodine és az Under The Knife felbukkanásának. A pörgős koncertet méltón zárta le a kicsit Birthday Massacre ízű Demons.
A morózusabb muzsikák kedvelőinek nyilván nem ez volt a legmegfelelőbb koncert, viszont aki a rockban az energikus, pozitív szórakoztatást keresi, annak semmiképp nem kellett elégedetlenül távoznia aznap este a hajó fedélzetéről. Bízom benne, hogy jön még erre az IFH a jövőben is és megörvendeztetnek minket még remek fellépésekkel!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.