Galoppmetaltól a Prodidzsájig

A FEZEN második napja is tartogatott bőven nézni- ill. hallgatnivalót. Olyannyira, hogy a harmadik napra már úgy tűnt, el is lőtték a puskaport, mivel az volt a legkevésbé izmos nap. De maradjunk még a júl. 26.-ánál, mivel a heavy metaltól az elektronikus zenéig igencsak változatos volt a paletta aznap.

A Cadaveresre értem oda és azt kell mondjam,ez abszolút Körmiék napja volt. The Fifth House című korongjukkal ismét erőset alkottak, jó néhány nótát el is szórtak róla a koncert folyamán. A fehérvári fellépésükön minden stimmelt; atom jól megszólaltak, a dalválasztás is rendben volt, s szemlátomást felvillanyozta őket, hogy egy nagy favoritjuk, a Fozzy előtt játszhatnak. Bölcsföldi Zoltán hangi adottságait dicséretes, hogy egyre jobban kihasználják, hiszen nemcsak a torokszaggató üvöltések mennek neki jól, hanem a tiszta dallamok is.

A Dragonforce-ba is belesasoltam azért, de az ultravirgázós, galoppozós heavy/power/speed metaljuk nem igazán tudott a színpad elé ragasztani a nagy hőségben. Herman Li ettől függetlenül meg kell hagyni, ügyes gitáros. Az igazán emlékezetes, átütő nóták terén viszont véleményem szerint egy Sabaton vagy Alestorm jobban teljesít – ha már újgenerációs heavy metalról van szó. Ettől függetlenül biztos sokan élvezték.

A Fozzy-ra megérte várni, mert számomra a nap (és megkockáztatom, a fesztivál) egyik legütősebb koncertjét adták! Hatalmas elánnal vették be Rich Wardék a Pierre Mouton sátor deszkáit. Közvetlen attitűdjükkel pillanatok alatt ujjaik köré csavarták a közönséget; a Stuck Mojo-ból jól ismert Rich már az elején lejött az első sorok közé gitárjával! A pankrátorként is ismerős énekes, Chris Jericho is igazán elemében volt, látni lehetett rajta a lelkesedést. Tulajdonképpen egy háromnegyed Stuck Mojo-t láthattunk amúgy a színpadon, hisz amellett, hogy Rich Ward ott volt, még a dobos, Frank Fontsere is tagja a meglehetősen alulértékelt, ám szakmai berkekben igen népszerű rap-metal társulatnak, valamint a basszusgitárnál is olyan arcot üdvözölhettünk Randy Drake személyében, aki a Fozzy mellett a Mojo-t is kisegíti, amikor épp az aktuális bőgős nem ér rá. A teljesen rocker kinézetű srác egyébként az igazoltan távolmaradt Paul Di Leo-t helyettesítette, aki éppen az NDW legenda Nenával volt turnén.

Vegyesen válogattak eddig megjelent albumaikról és az adrenalinnövelő nóták nem nagyon engedélyeztek pihenőt a nagyérdeműnek. Az ABBA átiratnál (S.O.S.) viszont kicsit kilógott a lóláb. Szeretem ugyan az ABBA-t, de ez a dal szerintem nem igazán illett a képbe. Ettől függetlenül hibátlan koncertet adott a Fozzy – remélem, leszervezik őket mihamarabb egy önálló klubbulira. Továbbá jó lenne már egy Stuck Mojo-t is újra látni itthon!

A Mr. Biggel folytatódott a zenei kalandozásom. Bár az ún. hajmetal vonulattal bukkantak fel annak idején, ők a külsőségek helyett mindig a zenére fektettek inkább hangsúlyt, e tekinteben több közük van egy Van Halenhez, mint mondjuk egy Poisonhöz. Slágerparádét toltak a javából, óriási jammelésekkel tarkítva, ennél nem is vártam tőlük többet. A Daddy, Brother, Lover, Little Boy-jal startolt el a koncert és záporoztak a jobbnál jobb nóták, mint pl. az Alive And Kicking, Take Cover, Just Take My Heart, Green-Titled Sixties Mind, emellett örültem a Whitesnake ízű Price You Gotta Pay-nek is, s az Everybody Needs A Little Trouble is kimondottan zúzósan szólalt meg élőben. Balladák. akusztikus nóták terén is mindig világbajnok volt a Nagy Úr; a To Be With You nyilván kihagyhatatlan, s elhangzott a Cat Stevens átirat Wild World is.

Eric Martin egy örökijfú énekes; ő az a típus, aki valahogy képtelen megöregedni. Karakteres hangja mit sem kopott az évek folyamán. Természetesen Billy Sheehanről és Paul Gilbertről is csak felsőfokban lehet beszélni, mindketten kitűnő muzsikusok, be is vállaltak egy-egy önálló szólót. De nem mehetünk el szó mellett az új dobos, Matt Starr teljesítménye mellett sem. Ő a nemrég elhunyt Pat Torpey helyére érkezett a bandába. S ha már Mr. Big, nem hagyhatjuk ki, hogy aznap lépett fel szólóban Richie Kotzen is, de mivel koncertje egyidőre esett a Fozzy-val, így beáldoztam. Még Charlotte Wessels, a Delain énekesnője is ott maradt előző napról és megtekintette a fűben ücsörögve Eric Martinék fellépését. Lőttem is vele újabb közös fotókat. 🙂 Az egyik látható is fentebb.





A Depresszióba is bele-belehallgattam, tetszett is, amit hallottam (főleg a régebbi számaik), jó hangzást is kaptak (a Pierre Mouton sátor hangmérnökei amúgy is remekeltek a nap folyamán), viszont két olyan parádés koncert után,mint amilyen a Fozzy-é vagy Mr. Bigé volt, nyilván nehéz már megfejelni a hangulatot. A teuton metal élcsapat Accept azonban megpróbálta. Ám felemás sikerrel, mert a műsoruk első felében a Restless And Wild kivételével újabb keletű nótákat erőltettek. Viszont a Midnight Mover, Princess Of The Dawn, Up To The Limit, Fast As A Shark, Metal Heart szintű klasszikusok már jobban felhergelték a nagyérdeműt. Az Accept már-már hazajár Magyarországra,hiszen ez már a sokadik koncertjük, amit látok. Az biztos, hogy Mark Tornillo szépen beilleszkedett a csapatba és a Grave Diggerben nevet szerzett Uwe Lulis is kezdi megtalálni helyét.

Nagyon nagy meglepetésekre már nem lehet számítani tőlük, minden egyes figurát már kívülről lehet fújni, s a színpadképen se változtatnak igazán. Az azonban vitathatatlan, hogy azon kevés veterán HM társulat közé tartoznak, akik az évek során nem váltak önmaguk paródiájává, van manapság is létjogosultságuk és lendületüket a smirglihangú Udo Dirkschneider ismételt távozása sem törte meg.

Belenéztem az Aurórába is, de a Hammerworld Csarnokban az ő bulijukon, már egy tűt nem lehetett leejteni, annyian összezsúfolódtak. Vigiék nem tudtak ezúttal sem hibázni, a közönség java része velük együtt rezdült és énekelte punk-rock himnuszaik veretes sorait. Majka és Curtis közös produkciójába ugyancsak belefüleltem, de nem annyira az én zeném (a Belehalok ugyanakkor egy hibátlan szám ebben a stílusban), így hamar eljöttem.





Az Accept végét sem tudtam megvárni, mert a másik nagyszínpadon már elstartolt a The Prodigy műsora az Omennel. Keith Flint, Liam Howlett és Maxim Reality elnyűhetetlen triója elképesztő iramot tud diktálni még mindig a színpadon. S ami a legszebb, hogy ezek a már 40 feletti csókák még mindig ki tudnak találni újabb és újabb hangzásokat, amivel megszédíthetik a rave-es táncparkett ördögeit. Jóllehet a koncertjükből hiányoltam a No Good című partyhimnuszt, az újabb kori Baby’s Got A Tempert, valamint szívesen hallottam volna korai zsengéik közül az Out Of Space-t (ami tkp. egy Lee Scratch Perry dal átértelmezése), kárpótoltak az olyan számaik, mint pl. a hipnotikus rave-remekmű Voodoo People, a punkos Firestarter, Breathe (ezekben különösen felerősödött a Sex Pistols hatás), ill. a klipje miatt anno nagy botrányt kavart Smack My Bitch Up, amelyek élőben különösen nagy súllyal dübörögtek. De lényegében az egész koncert megvadult kaffelbivalycsordaként nyargalt át a hallgatóságon.





A rockosabb vonalra erősített rá a  ráadásra tartogatott Their Law is veretős groove-jaival és faék egyszerűségű riffjével, a Take Me To The Hospital ellenállhatatlan szintiriffjei és breakbeates ütemei után pedig végleg megsemmisítve hagyta el mindenki a Harman Színpad előtti placcot.

Müller Péter Sziámi a kerti színpadon tolta az altert barátaival. Régebben bírtam a Sziámit (meg en bloc a teljes magyar alternatív/underground mezőnyt), egyéni dolgaik voltak. Rajtuk is egész sokan voltak, még ilyen erős line-up mellett is, mint ami a nagyszínpadokon volt. A lassú, elvont dalokhoz viszont nem voltam a legjobb hangulatban éppen (mindig is hangulatzene volt ez, az tény és való), nem is időztem tt túl sokáig, de zeneileg profi volt az egész (volt, hogy többen is színpadon álltak egyszerre), belekötni nem lehetett. Nagyjából ennyi volt számomra a második FEZEN nap, a folytatás hamarosan érkezik. S ami a legszebb, hogy az első két napon az időjárás is kegyes volt hozzánk végig, a bajok a harmadik nap éjszakáján jöttek csak.








Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.