Vihar előtti zaj+Határtalan stíluskavalkád az uccsó napon
FEZEN 2018: A harmadik és negyedik nap
3. nap

A harmadik nap nem sok izgalmat tartogatott számomra, legalábbis a Ministry-t leszámítva nem igazán akadt olyan fellépő, akit különösebben vártam volna. Aki napijegyben gondolkodott, véleményem szerint ezzel a nappal csinálta a legkevésbé jó befektetést, s nemcsak az aránylag gyengécske felhozatal miatt. Az éjszaka ugyanis bekövetkezett mindaz, amitől a fesztiválozó annyira tart, vagyis jön a vihar és elmossa az élményt. De minderről majd később.

Kezdjük ott, hogy a kora esti órákban értünk le a haverokkal és már nem volt sok idő hátra a Road kezdéséig. A domoszlói illetőségű csapat napjainkban már minden fesztiválról kihagyhatatlan tényező (bár a Sziget már őket is kihagyja a szórásból, ahogy a legtöbb rockosabb zenekarunkat) és klubbulijaik rendre telt házakkal mennek, így közönségkedvenc bandaként bérelt helyük van a FEZEN-en is. A VOLT-on ugyan egy fokkal jobban megszólaltak, ám így is tetszett a műsoruk. A megszokott közönségbemozdító slágerek domináltak főleg (Megint nyár, Fojts meg a sötétben, Ne mondd, Visszahárom, Világcsavargó, Nem elég, vagy a Bon Jovi It's My Life-ját plagizáló Nem kell más), de egypár súlyosabb tétel is elhangzott. Kár viszont, hogy a korai eresztéseik közül több is mára kikopott a repertoárból, mint pl. a délies Nélküled, az összetettebb Valami hideg kék vagy az abortuszellenes A szív alatt.

A Moby Dickbe is még volt idő belehallgatni a Hammer Csarnokban. Meg is telt rájuk a hely, ők pedig hozták a formát. A soproni thrash bálnák setlistjével eddig úgy voltam, hogy nem ártana jobban megvariálni (értem én, hogy a Keresztes vitéz, Prometheus kihagyhatatlan, de én őszintén szólva ellennék nélkülük is), ezúttal eme óhajom is teljesült annyiból pl., hogy több szám is előkerült a Körhinta albumról, nemcsak a címadó és a Múló álom. A Kegyetlen évekről is jó húzás volt beemelni az S.O.S.-t. A Legyél jó sem az a szám, amit mindennap előszednek, s bár a Metallicás kezdése tetszik, valamint az üzenete is tök jó, mégis összességében a gyengébb Moby Dick dalok között tartom számon. Megdöbbentő, hogy csomó szövegük aktuálisabb, mint valaha, mivel nemhogy javulna a helyzet, hanem fokozatosan rosszabb irányba halad. Smici pedig kétségtelenül a legszerethetőbb frontember itthon a honi metal élmezőny krémjéből.

A Ministry-t eddig akárhányszor láttam, mindig belepasszíroztak a földbe, úgy hogy sírva könyörögtem kegyelemért. :D Vagyis 100%-os koncertbandáról van szó, az industrial metal egyik  iskolateremtő társulatáról, akikben nem lehet csalódni, mert a zenei szigort ők testesítik meg az egyik legjobban. A jelenlegi zenéjük alapján elég nehéz elhinni, hogy pályájuk elején, valaha egy tök más stílusban alkottak Al Jourgensenék. A Depeche Mode-os szintipopot azonban hamar elfelejtették és vérbeli metal zenekarrá lényegültek át, ettől függetlenül az elektronikus gyökereiktől nem szakadtak el teljesen. A váltással együtt járt, hogy a politikai mondanivaló is felerősödött, egyre nagyobb hangsúlyt kapott az éppen aktuális amcsi rezsim pellengérre állítása. Al Jourgensen elsősorban a Bush-kormányt támadta kíméletlenül, de Donald Trump sem lesz soha a szíve csücske, mivel őt is ostorozza rendesen. Részben Trump hatalomra kerülésének köszönhető, hogy a Ministry még mindig létezik, hiszen elegendő düh halmozódott így fel a rasztás, napszemüveges, telepiercingelt frontemberben ahhoz, hogy mindezt zenébe öntse.

A színpadi díszletre, megjelenítésre is mindig ad a Ministry; az amúgy sem fajsúlytalan mondanivalót teljesen teátrális valójában igyekeznek elénk tálalni. Volt háttérvetítés, náciellenes gumiszárnyasok...  A kezdésnél ugyanakkor éreztem némi fagyást. Vártam volna azt a fajta odab..ást, amit az előző koncertek nyitányában. A Twilight Zone véleményem szerint nyitószámnak nem szerencsés húzás; túl vontatott, lassan indul be. A Victims Of A Clown már kicsit mozgalmasabb, de ott is még érződött a fagyos hangulat. Ezt csupán az ismertebb számok tudták felpörgetni. A Senor Peligro thrashes, Slayeres szögelése kimondottan üdítőnek hatott a kezdeti kimértebb szerzemények után. Ezt a  Rio Grande Blood albumról rögtön követte a címadó. A további eresztések közül a Just One Fix, N.W.O., Thieves, So What okozott igen kellemes perceket, s idézte fel bennem a korábbi bulijaik emlékét.

Bár a Ministry-t lényegében Mr. Jourgensen jelenti, arra azért mindig ügyelt a vezérürü, hogy remek zenészekkel vegye körbe magát. Megfordult nála pl. a Prongból ismerős Tommy Victor, a Rigor Mortis bárdista Mike Scaccia (R.I.P.), az industrial metal néhai vándormadara Paul Raven (szintén R.I.P.) is, a jelenlegi felállásban pedig ott találjuk a többek közt a Static-X-et, Soulfly-t, Brujeriát is megjárt Tony Campost (ő a Fear Factory-ban is hivatalos tag lett időközben), ill. John Bechdelt, aki billentyűsként olyan együtteseket erősített, mint a Killing Joke, Fear Factory, vagy a Prong. Johnt el is kaptuk egy-két fotóra koncert után.

Sajnos a So What után a hátralévő két számot (Psalm 69, Bad Blood) már nem tudta eljátszani a banda, valamint hiányoltam a Jesus Built My Hotrodot is (azt hittem, enélkül nem lehet lezavarni Ministry koncertet), a közelgő vihar miatt abba kellett hagyniuk a fellépést.

A másik nagyszínpadon eközben elkezdte programját Ákos, akit már azt hiszem, nem kell bemutatni. Az egykori Bonanza Banzai frontember idén lett 50 éves, ezt pedig szépen meg is ünnepelte könyvmegjelentetéssel, dedikálással és nagyobb lélegzetvételű koncertekkel. Ez a FEZEN-es koncertje most jobban adta, mint a pár évvel ezelőtti. Itt a rockosabb énjét vette újra elő. Ennek megfelelően volt zúzás bőven, jóllehet lírázásban sem volt azért hiány. A Bonanza által megénekelt Esőkirály azonban sajnos lecsapott és mindenki ha nem is fejvesztve, de menekült, amerre még volt fedett, biztonságos hely. A nagy vihar miatt Ákos sem tudta teljesen lejátszani a műsorát. Kitört a pánik, ahogy ilyenkor szokás, s mindenkit a terület elhagyására buzdítottak, ám a sátrakban és Hammer Csarnokban még ettől függetlenül folyt a műsor.

A Pierre Mouton sátorba az Anna&The Barbies koncertjére lehetett bemenekülni a zivatar elől. Ők helyet cseréltek a Brainsszel és a kiírt kezdésükhöz képest jóval később kerültek a deszkákra. Ám ők ezért csak hálásak lehettek, mint ahogy az időjárásnak is azok voltak, mivel így legalább még többen megnézték őket. Pásztor Anna extravagáns frontasszony, mindig el tudja adni a show-t, dalaik pedig működnek fesztiválon, klubokban, rádióban hallgatva egyaránt. Bár ezt a zenét nem hallgatom napi szinten, nekem is tetszik; elismerem, hogy van helyük Annáéknak a palettán, s megérdemlik a sikert.

A kijutás és a hazaindulás a fesztről nem volt egy egyszerű menet, eléggé megborított a vihar, de azért sikeresen hazaérkeztem és lehetett gyúrni a legutolsó napra.

4. nap


Az Enter Shikari színrelépéséig túl sok izgalmat nem tartogatott a zárónap (jóllehet a Dividedet meglestem volna, ha nem rakják annyira korai időpontra). A brit társulat már-már hazajár Magyarországra és igazi fesztiválkedvenccé nőtték ki magukat. Elektro-hardcore-rave-punk-trance-dubstep-metal hibridjükkel a legkurrensebb brit együttesek közé küzdötték fel magukat. Még ha egész más megközelítéssel is, mint a Ministry, de ők is megmutatják, hogy a kemény rock és az elektronikus irányzatok tudnak egymással közös nevezőre jutni, mi több, kéz a kézben járni, ha akarnak. A nyitással szerintem ES-ék is mellélőttek; a helyükben legalábbis nem a 80-as new wave-ből dallamos kalipunkba hajló The Sights-ot erőltettem volna kezdésnek. A Cro-Mags pólóban megjelent énekes Rou Reynolds a sokszor bizonytalannak tűnő mozgása alapján eléggé úgy nézett ki, mintha valami tudatmódosító hatása alatt lenne. Énekileg amúgy egész rendben volt a srác. Koncertjük csúcspontját a Quickfire Medley-nek elnevezett egyveleg adta, amelybe olyan számokat sűrítettek bele, mint a Sorry You're Not Winner, Sssnakepit vagy nagy kedvencem, a The Jester (kár, hogy ezt a számot már nem teljes egészében játsszák). Ezenkívül az olyan Shikari slágerek sem maradhattak ki a repertoárból, mint az Arguing With Thermometers, Destabilise, vagy az Anaesthetist. A hangzást eleinte tompának éreztem, legalábbis adhattak volna kicsit több kakaót a gitárokra, ellenben a sampleres, elektronikus effektek borotvaként hasítottak.

Habár ez már sokadik magyar koncertjük volt, mégsem lehet teljesen rájuk unni, mert a fiatalos lendület elviszi a hátán mindig a produkciót, s nemcsak a kötelező köröket hozzák fellépésről fellépésre; a Barba Negra Trackes koncerten példának okáért nem kis meglepetésre bevegyültek a koncert hevében a közönség közé és fél számot úgy játszottak, itt most ilyen nem volt - a fesztiválos elrendezés (kordonok, biztonságiak, méteres árok a színpad és a nézőtér között) nem is tette volna lehetővé.

A finn folkmetalos Korpiklaanit eddig egy viccnek tartottam, nem tudtam igazán komolyan venni, még ha el is csíptem őket egy-egy fesztiválon, sose miattuk mentem. Ám ha már ott voltak ők is, én is a FEZEN-en, úgy gondoltam, adok nekik még egy esélyt. S őszintén szólva, jobban is tetszettek, mint a két poposabb főprodukció a Harman színpadon. Akikre nem is igazán vesztegetnék sok szót, s nem csupán azért, mert kiesnek a Fémforgács képviselte profilból. A Pitbull helyett leigazolt trendi rapper Flo Ridától egy szám van, amit értékelni tudok, azzal meg nem lehet kitölteni egy koncertet, meg amúgy is elég távol áll tőlem a stílus, amiben utazik, hiába nyerte meg duettre az általam amúgy eléggé kedvelt Ke$hát. A svájci dancefloor veterán DJ Bobo ugyan élőzenekaros kísérettel állt ki, ami ebben a stílusban abszolút nem megszokott, de összességében annyira kínosnak és kabaréba illőnek tűnt a műsora, hogy jobbnak láttam visszaszaladni a metalos gettóba.

Vissza a Korpiklaanihoz. Ha valakik, ők a létező legjobban kihasználták a műsoridőt, durván 20 nótás előadást abszolváltak a nagyérdeműnek. Olyan számokkal, mint a Henkselipoika, Aallon Alla, A Man With A Plan, Rauta, Harmaja, Beer Beer, Lempo, Kotikonnut, stb. Vagyis a címekből kitalálható, hogy javarészt anyanyelvükön prezentálják nem túl magvas, ám annál szórakoztatóbb mondanivalójukat. Egy büdös szót nem értek belőle, mégis valahogy átjön a lényeg, a zene pedig még azt is táncra perdítheti, aki nem éli ezt a vonalat. A zárásban a talán legismertebb számuk, a Vodka hangzott el. Továbbra sem lesz ugyan a kedvenc zenekarom a Korpi, de jobban meggyőztek, mint eddig bármikor és el kell ismerni, értenek a hangulatcsináláshoz.

A Kiesbe is beletekintettem, ők a Hammer Csarnokban mutatták be punkosan energikus rockzenéjüket. Kiválóan rá is hangoltak engem a Tankcsapdára, amit ugyancsak meg terveztem nézni a Fehérvár színpadon. Kevesen várták őket, de valahol érthető, mivel nagyon egymást ütötték a programok. Lelkes fiatal csapatról lévén szó, a Kies előtt még nagy jövő állhat, s bár új TCS, vagy új Road nem biztos, hogy lesz belőlük, bízom abban, hogy nem adják fel a srácok egyhamar a küzdelmet.

A Tankcsapdával igazi időutazást tettünk és tökre értékeltem is, hogy úgy építették fel a műsort, hogy a kezdeti zsengéktől (Baj van, Félre a tréfát, stb.) eljutottunk pl. az Alföldi gyerekig. Lukács Laci is idén lett 50 éves, így az aktuális TCS turné Fél évszázad címen fut. Ennek megfelelően tapasztalhattuk ezt a minden mérföldkőből való szemezgetést a FEZEN-es koncerten. Változatos volt így a hangversenyük; a Motörhead ízű punk 'n' rollos, bulizásra ingerlő eresztésekből és a kicsit súlyosabb, metalosabb zöngeményekből egyaránt kaptunk. Lényegében már mindent elértek itthon, amit rockzenészként el lehet, s noha már Lukács Laci is a honi rockzene nagy veteránjai közé tartozik (habár nem tudom, mennyire szerencsés egy 50 éves emberre ezt mondani), még korántsem kíván visszavonulót fújni. Áldását adja ugyan az olyan ifjabb trónkövetelőkre, mint a Depresszió, Alcohol, de még ezen bandák messze vannak attól, hogy elérjék azokat a lépcsőfokokat, amiket már Lukácsék bejártak és hogy akkora tényezőkként beszéljen róluk a nép, mint a 'csapdáról, akik generációs himnuszok egész sorát alkották meg már a korai lemezeiken is. S Laci még mindig nem fogy ki a mondanivalóból, függetlenül attól, hogy az újabb dolgaik közül nem mindtől vagyok feltétlenül elájulva.

Ha van itthon fiatal zenekar, amelyik a szórakoztatásra termett, akkor az pl. a Fish! Kovács Krisztián és tettestársai sem manapság kezdték amúgy a zajongást és immár rutinos halakként úszkálnak a hazai könnyűzene tengerén. A Pierre Mouton sátorban csinálták a hangulatot, Krisztián amellett, hogy egyre jobban beérik dalszövegíróként, a színpadi dumái is külön megérnek egy misét. A siker meg is lett, a  mainstreammé válás sem kerüli el őket, mivel a Ne is figyelj rám című számuk a béna kereskedelmi rádiókba is bekerült. Ők azonban ettől függetlenül nem akarnak megalkudni, eladni magukat, hanem továbbra is alkotnak a saját maguk által nemes egyszerűséggel hardpopként definiált stílusban, ami punkos, metalos, hiphopos és funky-s elemeket mind magában foglal. Egyszerre idézik a 311 vidám játékosságát, a Sum 41 laza pubertáspunkját, a Papa Roach szókimondó dacosságát, ám az említett bandák amerikaiságához hozzátesznek valami sajátos magyaros bájt (ami miatt a Hollywoodoo-val is közeli rokoni viszonyulásban vannak), egy egyéni halsalátát kikeverve ezáltal. :)

A Belgából sajnos a programok torlódása miatt nem sokat láttam-hallottam, pedig megnéznék már egy teljes koncertet Mégötlövéstől és társaitól. Metalosok számára apró adalék, hogy a Tokyo művésznevű tag jelenleg a Slogant erősíti énekesként, ám erről nem nagyon szeret beszélni, mivel szeretné különválasztani a két zenekarbeli énjét. Így direkt más művésznéven fut a Sloganben. A Belga sajátos, szókimondó humorát ugyan nem mindenki tudja értékelni, de én azok közé tartozom, akik meg tudják ezt a különös szövegvilágú hiphop zenét és a hozzá tartozó performanszt kajolni.

A Csángálló a Fonó Sátorban húzta a talpalávalót Kárpát-medencei folkhagyományokra épülő, abszolút táncházakba való muzsikájával. Bár nem egy Ghymes, akiket nagyra tartok ebből a zsánerből, és lehet, nem belőlük lesz az új Csík zenekar sem, de tisztességes, amit csinálnak.

A legeslegvégére még maradt a Captain Morgan kertben egy Nyughatatlan koncert és a Hammerban egy RATM Tribute, utóbbit nem más, mint a Subscribe legénysége prezentálta. A Nyughatatlan country és ős-rock 'n' roll/rockabilly elemekből összekovácsolt muzsikája olyan, hogy bármely amcsi bárban megállná a helyét talpalávalónak. Példaképük Johnny Cash, adóztak is bőszen a fekete ruhás mester emléke előtt. Egy haverom még meg akarta nézni zárásként a Subscribe Rage műsorát, így vele tartottunk, mivel nagyon más amúgy sem volt. A tribute jelenségtől megmondom őszintén, komoly okádhatnékom van, ám a Subiék legalább kifogástalanul vissza tudják adni a Rage Against érzést. Sorjáztak a slágerek a nem túl nagy életműből, volt pl. Sleep Now In The Fire, Guerilla Radio, Bullet In The Head, Freedom, s persze az elmaradhatatlan Killing In The Name. Azonban műsoruk alatt már egyre jobban elfáradtam az egész napos futkorászás, tombolás miatt, így a csarnok legfelső szintjén lévő pihenőbe be is dőltem kicsit. Aztán jött az egyik havertól a telefonhívás, hogy indulunk haza.

Összegezve jó volt ismét FEZEN-ezni, láttam kiváló koncerteket, mint ahogy voltam pár felejthetőn is. A hirtelen kapott nagy vihar ugyan némileg rontott az élményen, de erről nem a szervezők tehettek és szerencsére csak egy éjszakáig kellett kibírnunk. A szervezett dedikálásokat viszont kérjük vissza jövőre!

Köszöntem a lehetőséget!


Vihar_elotti_zaj_Hatartalan_stiluskavalkad_az_uccso_napon
Írta:
Mindenholottlevo
2018. szeptember 24., hétfő, 04:06
Facebook:
Rockstadt Extreme Fest 2017 - Augusztus 10-13, Barcarozsnyó, Erdély
Koncertbeszámoló, farrrkas @ 2017. augusztus 19., szombat, 22:02
Tankcsapda - Dolgozzátok Fel! (2016)
Kritika, 9000Sanyi @ 2017. január 3., kedd, 14:20
Neverlight Horizon - Dead God Effigies (2016)
Kritika, Werewolfrulez @ 2016. november 22., kedd, 21:14
Koncertek
ReBuilt To Tour 2018
október 24.,
Barba Negra
Tony MacAlpine, Levi Fantasy
október 25.,
Dürer Kert
A Nordic Symphony '18
október 28.,
Barba Negra
Aphotic Visions Tour 2018
október 31.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Symphonic Metal Night 2018
november 2.,
Dürer Kert
Infected Rain, Over My Dawn
november 3.,
Supersonic - Blue Hell & Kvlt
Wolfsnachte Tour 2018
november 4.,
Barba Negra
továbbá
© 2001-2018 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.059 seconds to render