Furcsa volt kicsit ismét a Pain of Salvation bulira menni. Több okból is. Egyrészt a tavalyi koncertjükön debütáltam, mint tudósító, másrészt a koncertet megelőző hétvége történései (nevezetesen, hogy feltörték az autónkat és elég nagy kárt okoztak) és mindaz, amit ezek hoztak magukkal (iratok pótlása, biztosító, stb) miatt kissé kedvetlenül mentem el. Pláne, hogy a fényképezőgépem is odalett. 🙁

No, de rögtön kijelentem, hogy Danielék műsora terápiának sem volt utolsó!

Mire a fővárosi tömegközlekedésnek hála, odaértem, a To-Mera már játszott. Nem mondhatnám, hogy teljesen képben vagyok Őket illetően, bár mindkét lemezüket hallottam néhányszor. Nyilván okoz egy-két embernek még meglepetést, hogy Kiss Juliette (ex-Without Face) személyében magyar énekesnője van az egyébként brit csapatnak. Számomra kissé nehezen emészthető, amit csinálnak. Nyilván ezért is nem hallgattam agyon a lemezeiket sem. Számcímekkel nem tudok szolgálni, de viszonylag jó hangzással adták elő dalaikat, melyekben itt-ott még jazz hatásokat is véltem felfedezni. Julie hasonló dallamokat hoz, mint anno jobb sorsra érdemes zenekarában. A basszer és a gitáros csókák meg amellett, hogy játékukban nem találtam kivetnivalót, még az akcióból is kivették a részüket. Nagyjából 30-35 perces játékidejük lehetett és véleményem szerint nem vallottak szégyent.

Némi átszerelés után megkaptuk az est fő attrakcióját. A hazánkba szinte hazajáró svéd csapat lazán a színpadra sétált és belecsaptak a Fallingba. Az első nóta alatt még némi bizonytalanságot véltem felfedezni a színpadon. Nyilván nem volt betervezve rögtön egy húrszakadás, valamint a bőgővel is volt valami. Aztán ezeket természetesen megoldották és úgy másfél órára belefeledkezhettünk Daniel Gildenlöw
és társai világába.

Mindig lehet egy koncert setlistjén fanyalogni, nyilván mindenkinek megvannak a kedvenc albumai egy-egy bandánál, amiről szeretne több nótát a koncertprogramba, de nem hiszem, hogy bárki, aki ott volt a hajón ezen az estén panaszkodhatna. Nekem mindenképp kedveztek ezzel az összeállítással, mivel nálam a Remedy Lane és az utolsó lemezük a két legnagyobb favoritom. Bár a turné fedőneve Scarsick Reloaded volt, mégsem játszották agyon az utolsó lemezt (Spitfall sajna megint nem volt). A beszerzett setlista és az emlékeim alapján a buli programjába a legtöbb dal a 2000-es The Perfect Element Part I-ről került. Szám szerint négy. A legjobban a BE lemezüket hanyagolták, erről csupán a tavaly is játszott Diffidentia szólalt meg. Számomra a legnagyobb ezen az estén a Remedy Lane-es Undertow előadása volt.
Ebben olan energiák voltak, hogy még most is megborzongok. Igazán szívbemarkolóak voltak az alábbi sorok:

„Let me drain!
Let me die!
Let me break the things I love I need to cry!
Let me burn it all!
Let me take my fall!
Through the cleansing fire!
Now let me die!
Let me die…”

Ez volt az egyik véglet. Az érzelmek tapinthatók voltak. Nem lehetett nem elhinni, amit Daniel elénekelt.
A másik pedig, ahogyan végigbohóckodták az egész koncertet. Ez már a múltkor is feltűnt, bár akkor még inkább az akkor frissen csatlakozott Simon Andersson bőgős volt a „céltábla”, most Ő járt elöl ebben. Meg előszedtek egy csomó metal klisét is, ami egyrészt marha poénos volt, de úgy, hogy közben el nem is lógott ki a lóláb.

Az meg, hogy néhány extrémnek mondott banda megirigyelhette volna, ahogyan szétszakították a színpadot csak hab volt a tortán. Az akciókat a három gitáros vezette, ebben nem is tudnék rangsort felállítani. Johan is bemozogta a színpadot, Danielhez és Simonhoz hasonlóan.
A csapat ifjonca, a francia dobos Léo pedig láthatóan beilleszkedett. Mégpedig olyannyira, hogy a vokálokból is kivette a részét. Volt, hogy a banda valamennyi tagja nyomta a cseppet sem egyszerű, gyakran többszólamú énektémákat. Johan meg, bár ez nem újdonság egyenrangú énekesnek tekinthető Daniellel.

A rendes műsort az egyetlen Be-s nótával zárták. Előtte Daniel ismét megcsillogtatta humorát, amikor a bejelentésére, hogy az utolsó nóta következik, a közönség kifejezte nemtetszését. „Again and again. This is a routin.” vagy valami hasonlóval utalt arra, hogy nyugodtan kérjünk csak ráadást.

Na, ebben nem is volt hiba. Itt megkaptuk még a Scarsick, Chain Sling, Disco Queen triót. Ez utóbbira bemozdult a hajó. A végén persze ígéretet kaptunk, hogy visszatérnek. Akkor pedig ismét ott kell lenni, hisz bánhatja mindenki, aki kihagyta ezt az estét.

Én mindenesetre köszönöm a LiveSoundnak, hogy ott lehettem!
Julacsnak (a zajlki-os fórumról) pedig hatalmas köszi a fotókért!

A végén a koncertprogram:

0. Falling                                                           
1. The Perfect Element                    
2. Handful Of Nothing                                  
3. America                                         
4. This Heart of Mine                               
5. Nightmist                                                   
6. Used                                                 
7. Inside                                                  
8. Undertow                                                   
9. Ashes                                                          
10. People Passing By                                  
11. ! (foreword)                                              
12. Diffidentia (Breaching the Core)  
         
—- ráadás —-

13. Scarsick                                                     
14. Chain Sling                                                
15. Disco Queen