Végre eljött a nap!
Bizonyára annak idején senki nem hitte volna, hogy a korszakalkotó Operation: Mindcrime lemez dalait itthon, szinte színházi előadásként élvezheti majd. Ráadásul úgy, hogy a közben kiadott második lemezzel elkészült a folytatás, s a történet befejeződik, s a kérdésekre választ kaphatunk.
Köszönet a LiveSound-nak, hogy elhozta a csodát!

Aztán persze, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nem megy minden simán. Az előzetes beharangozóban három órás program szerepelt, a teljes Mindcrime sztori előadása színészekkel kiegészülve, a végén némi Empire lemezes dalcsokor.
Aztán mikor kiderült, hogy a kamionok három órás csúszással lépték át a határt, gondolom nem csak nekem jutott eszembe, hogy esetleg ez akár még rövidített programot is jelenthet.
A PeCsa előtt a bejáratnál nehéz volt megsaccolni a nézőszámot, mindenesetre jó sokan voltunk, az már akkor is látszott. Aztán nagyjából háromnegyedig telt meg a terem, mire a kezdésre került a sor. Jó meleg is volt bent, ehhez képest Mike Stone gitáros nyakig gombolt katonai(?) kabátban, kapucniban, gázmaszkban nyomta le az első felvonást. És közben a vokálokból is kivette a részét. (?)
Szóval, úgy 22:10 táján kezdődött a csoda, ahogyan a lemezen, Nikki kórházban és megkapja az épp aktuális adagját… mindezt kivetítőn animációval, ahogyan azt a nemrég kiadott Mindcrime at the Moore DVD-n is láthatjuk.

A koncert véleményem szerint igencsak jól szólt, bár Eddie Jackson bőgője talán nem hozta a nála szokásos hangzást. Geoff Tate pedig még mindíg hangszálkirály! Lemezminőségben énekelt, és mellette játszott. Hol Nikki, hol Dr.X. bőrébe bújt. Geoff mellett a Mindcrime lemezek énektémáiból Eddie Jackson és ahogy már említettem, Mike Stone is kivette a részét, illetve Mary nővért is a színpadon láthattuk. Őt az a Pamela Moore személyesítette meg, aki már a ’88-as I-es lemezen is a hangját „kölcsönözte”.
Rajtuk kívül még jónéhányan megjelentek a deszkákon különböző kisebb szerepekben.

Szóval egy az egyben nyomták le a klasszikus O:M lemezt, a közönség legnagyobb megelégedésére. Persze, a történet politikai töltetét sem hagyták „nyugodni”. Kapott itt a nagybecsű amerikai társadalom, az aktuális elnökével (G.W.Bush) is. A napokban olvastam ezzel kapcsolatban olyan írást is, hogy a csapatnak ezt talán nem kéne, meg, hogy elcsépelt, de véleményem szerint nem volt ezzel gond. Ha Geoff
Tate-éknek ez a véleményük (és gyanítom nincsenek vele egyedül) csak szidják nyugodtan.

Szóval a klasszikus nóták után némi szünetet követően érkezett a Mindcrime második része, ha úgy tetszik, a második felvonás. Azt hiszem, sokan vannak, akik nehezen (vagy egyáltalán nem is) barátkoztak meg a folytatással. Állítólag (én ugyan nem láttam ilyet) jónéhányan a kijáratot célozták meg, az első felvonás után. Nos, azt hiszem ők egy élménnyel lettek szegényebbek.
A II-es Mindcrime ugyan nekem sem a szívem csücske, ráadásul nyilván nem is előzte meg akkora várakozás, mint az idén húsz (20!) éves elődjét. Ráadásul nehéz helyzet, hisz mindenki az elődhöz hasonlítja, amit meg ugye az idő még inkább „megszépített”, klasszikussá érlelt. Tehát ott tartottam, hogy a folytatástól én sem vágódtam hanyatt, így túl sokat nem is hallgattam. Aztán a már említett Moore színházas koncertfelvételt is lepörgettem és ott egyben már kezdett kialakulni valami. A koncerten pedig nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket a dalokat már nagy valószínűséggel úgy szerezték, hogy közben tudták, színpadra is fogják állítani. Így ugyanis (értsd a vizuális támogatással) működtek! Mégpedig nagyon is. 

Azt azért nem mondom, hogy a második rész vitte el a pálmát, de kiderült, hogy nem felejtettek el dalokat írni, mégha a lemezen kevésbé működbek is azok. Hisz, az I’m American, a Sign Say Go, az A Murderer? igencsak erős nóták, hogy a The Chase-ről már ne is beszéljek. Itt ugyanis megidézték Dr.X. szerepében a lemezen közreműködő Ronnie James Dio-t is. A hatás nem maradt el!

Szóval megkaptuk a teljes második részt is, véleményem szerint közel lemezminőségben. ezután némi pihenő, majd a folyamatos biztatásra visszajöttek és ha még nem lett volna elég a felsőfokú jelzőkből, akkor még úgy negyed órára a PeCsa termében megállt az idő, csoda történt vagy nevezthetjük bárhogy, de olyan szettet kaptunk az Empire lemezről, ami nekem személy szerint teljes megelégedést hozott. A Jet
City Woman – Empire – Silent Lucidity hármast hatalmas ováció fogadta, de néha úgy, hogy Geoff a mondandójának sem jutott a végére. Mindenesetre látszott, hogy élvezték a bulit. A közönség pedig nem kevésbé.

Zárszóként nehéz bármit is írni, hisz szinte végig lelkendeztem a beszámolót, de számomra ez az ÉV KONCERTJE volt, igaz, még csak a felénél járunk 2008-nak.
Akik meg kihagyták azoknak ajánlom a fentebb már említett Mindcrime at the Moore DVD-t, hogy nagyjából sejtésük legyen miről maradtak le.

Köszönet a LiveSound-nak, hogy ott lehettem!