gf: A szombati napot a Cock and Ball Torture kezdte hajnali 10 órakor, ami felettébb mókás, hiszen a goregrind csapat Obscenen simán headlinernek számít. Sebaj, ennek ellenére elvállaltam a dublőr gitár/ének pozíciót ezen fellépés erejéig.
butch: Harmadik nap első fellépőként a mulatós goregrindban utazó Cock And Ball Torture nyomott egy jó kis böfögős-hányós brutalitást a hol szemerkélő, hol elálló esőben (egyébként egész délelőtt ilyen trágya idő volt, hol felvettem, hol le az esőkabátot). Utánuk a black metalos Ragnarok nyomult, nevetséges sminkben, viszont egész jó számokkal. A Lost Soul lemezen elhiszem, hogy jó, de itt unalmas és egysíkú volt számomra ipari hatásokat felvonultató death metaljuk. A Sadist a metalfesten is fellépett, ők progresszívebb felfogású, dallamosabb, ugyanakkor technikás death metallal próbálkoztak. A hangzásuk kielégítő volt, nem játszottak rosszul. Utánuk jött volna az előző nap elmaradt Bal-Sagoth, de a másik színpadon átszerelésnek ekkor még nyoma sem mutatkozott. Helyette kiállt egy figura, aki elmondta angolul és csehül, hogy a fesztivált zárni hivatott funeral doom Ahab elmarad, (nem szállt fel a repülőjük az időjárás miatt – ezzel szemben a csapat hivatalos közleménye még a fesztivál előttről) úgyhogy a legutolsó fellépő a Barren Earth lesz, de a Bal-Sagoth sem most kezd, hanem utóbbiak helyére sorolódott még hátrébb, fél kettőre. Hát ez igazán remek. A következő két banda így kimaradt, sörözéssel múlattuk az időt a Bal-Sagoth-ig.
gf: A The Arusha Accord experimental/progresszív stílus-skatulyázását a név alapján inkább metalcorenak saccoltam volna, a két énekessel felálló brit brigád viszont kellemes meglepetés volt, változatos és intenzív műsort adott. Nevük egyébként a ruandai polgárháború utáni békekötésre utal.
gf: Utánuk a finn Barren Earth jött volna, de ők átkerültek hajnalra utolsó produkcióként. Tudjátok, a fesztivált most már stílszerűen mindig egy funeral doom csapat zárja, a terv szerint ez az Ahab lett volna, de ők végülis kénytelenek voltak lemondani a bulit, a fiatal finn csapat meg gondolom örült, hogy egyáltalán játszhat. De nagyon elkanyarodtunk itt a zenekari sakkozásban, a lényeg, hogy a Barren Earth délutáni időpontját a Bal Sagoth kapta meg.
gf: Műsoridejükből egy bő öt percet kínlódtak a hangosítással a színpadon, majd levonultak kifesteni magukat (a zorro arcfestés volt a legtutibb), aztán indult is az oceán metal. Az arcszerkezeteket látván egyébként elbizonytalanodtam, simán elmennének orosz csapatnak is, pedig Angliából származnak. Az énekes csávó fekete szerzetes-csuhát viselt és az alól szavalta a dalokat felvezető hosszú-hosszú versszakokat. Gyanítom az ő tollából születhettek ezek a dalszövegek, hiszen a koncert végén az elbúcsúzást is barokkos körmondatban adta elő.
butch: Sajnos náluk sem szólt a motyó, pont a zenéjük lényegét jelentő szintetizátort nyomta el a basszusgitár, ami gyakorlatilag csak alapoz, nincs náluk lényegi szerepe, úgyhogy a hangmérnöknek (akinek eddig is sok volt már a rovásán) újabb elégtelen! Hiába volt kuriózum az igen ritkán elcsíphető banda, hiába került elő mondjuk Atlantis Ascendant, The Splendour of a Thousand Swords Gleaming Beneath the Blazon of the Hyperborean Empire (azok a gigászi számcímeik), The Empyreal Lexicon, vagy épp Starfire Burning Upon the Ice-Veiled Throne of Ultima Thule, sajnos nem volt eufórikus buli.
butch: Utánuk Origin, akiket most láttam harmadszor, volt ismét Aftermath, Wrath of Visnu, stb. gyakorlatilag ugyanazok a számok, mint a márciusi Thrash and Burnön. Aztán brutál mega burger kajálása, amitől állítólag garantáltan jól laksz, erre kettő sem űzte el az éhségem. A következő pár bandát a horror mozis épületben vészeltem át, ahol ülve elaludtam az épp futó film alatt.
gf: Az Origin-re a többiek voltak igen kíváncsiak, én kevésbé, aztán 5 perc méla bámulás után kijelentették, hogy „ez k*rva szarul szól”, úgyhogy leléptünk sörözni. Szarul szólt persze, az éneket elnyomta a dob, de egyrészt nem ritka az ilyen, másrészt meg két számmal később már lehet nem lett volna semmi baj a hangosítással 🙂
gf: Az olasz Graveworm meglepően szép számú közönséget vonzott, délután 4-ig nem is volt másik banda, aki überelte volna őket ebben a tekintetben. Gothic black metal, minden kliséjével és erényével együtt, a stílus kedvelőinek biztos szép emlékeket nyújtott.
gf: Ha emlékeztek a két évvel ezelőtti Brutal Assault koncertbeszámolómra a Madder Mortem-ről, ekkor azt írtam, hogy Agnete hangja igen szerény teljesítményt nyújtott a lemezhez képest. Nos, idén viszont a visszatérő norvég zenekar élén az énekesnő tündökölt, gyakorlatilag swinges táncot lejtett végig. Minden olyan volt, mint a nagykönyvben (vagyis a nagylemezen), öröm volt nézni, ahogy együtt van a csapat és jókedvűen zenélnek. Gyakorlatilag bestof-ot kaptunk az Eight Ways lemezről, a Formaldehyde-del nyitottak, aztán jött a Get that monster out of Here, volt még a Where Dream And Day Collide és utolsó dalként pedig a Different Kind of Hell fért még bele.
Agnete énekhangjában rejlő potenciált illetően: megnézném ezt a csapatot egyszer egy igazi elb*szott rossz nap után, ingerülten, dühösen egy tajtékzó Agnete-vel az élén, olyan dalokat előadni, mint a Kill and Kill Again, All Flash is Grass, Changeling, Hangman, A Different Kind Of Hell. Vagy csak egyszerűen kooperálhatna Agnete egyet a Neurosis-szal.
gf: A francia Lyzanxia valami thrashcore cumót játszik, ők nem kápráztattak el különösképp, első hallásra a 30 perc alatt csak 1 dal volt, aminél éreztem, hogy lehet belőle valami.
gf: Moonsorrow alatt szépen megnőtt a tömeg, hiába, ez a pagan metal téma még mindig nagyon pörög. Ami nekem ebből a koncertből megmaradt az csupán annyi, hogy az énekes közölte, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó fellépésük, mert studióba vonulnak rögzíteni az új anyagot, tehát legközelebb 2011-ben lesznek élőben láthatóak.
gf: A Jesu színpadképére kíváncsi voltam, hiszen tudtommal nem igazán koncertező formációról van szó. Igazam lett, a három muzsikusból a dobos otthon maradt, őt japán kollegája helyettesítette. Két (hosszú) dalt adtak elő, ezek zömében instrumentálisak voltak, de azért használta néha a mikrofont is Justin Broadrick gitáros. A tiszta éneknél akadt is probléma a hangosítással, de ez igazából csak egyszer fordult elő a bő húsz perc alatt. Művészkedős, vontatott, sznob előadásra számítottam, de abszolút kellemes csalódás ért. És csak sikerült írni egy hosszabb bekezdést úgy, hogy a zenekart nem ismerőknek az sem derül ki, hogy mit játszanak: a Jesu ilyen poszt metal/shoegaze/ambient egyveleg.
gf: Elérkezett a sorozatgyilkosok ideje, a „murder metal”-t játszó az amcsi Macabre tolta a táncos mókás death metalt a következő fél órában. A több, mint negyed évszázada létező bandáról azt kell tudni, hogy tömeggyilkosokról danolnak, morbid, beteg humorral itatják át a szövegeket. A hörgős témákon kívül bohóckodós ének részek is vannak, ezek a nóták nekem sokkal jobban feküdtek.
gf: A Diablo Swing Orchestra-t úgy képzeljétek el, mintha a Le Scrawl a grindcore, vagy hazai példával élve Yellow Spots punk helyett metalt játszana, mindezt klasszikus zenei hangszerekkel és egy szoprán operaénekesnővel tarkítva. Tehát nem egy szokványos attrakcióról van szó, a kellőképp bohém előadás az első negyed órában kimondottan pezsdítő, szórakoztató volt, de ezután totálisan visszájára fordult az egész, besokalltam a Nightwish vonaltól.
butch: Voivod-ék nagyon közvetlen, vidám hangulatban léptek a színpadra. Saját maguk állították be a cuccaikat, nem is volt sok gond a megszólalással és a dalok is jók voltak, bár játszhattak volna még mit, a közönség annyira vette a lapot, hogy mér pár dal simán belefért volna. Elhangzott mindjárt elsőként a Voivod, a Nothingface-ről az Unknown Knows, és később az Astronomy Domine és a Nuclear War is, egy újabb szám, az Infini lemezes Global Warning, a Dimension Hatröss-ről a Tribal Convictions is.
gf: A sör-thrash királyai, vagyis a német Tankard a Simon and Garfunkel El Condor Pasa feldolgozását használt fel intróként, anyu imádta volna.
butch: A sörthrash Tankard-től meg nem mondom miért, de valami gyenge haknit vártam volna, erre egy olyan koncertet nyomtak az öregek, ami lemosta a színpadról a Suicidal Angels-t példának okáért. Nem volt semmi felesleges pofázás, semmi rozsdás nosztalgia-bűz (na jó, némi szónoklat azért belefért, hogy más húsz éve itt vannak, s el is viccelődtek, hogy néhányan a közönségből még nem is éltek, mikor már nyomták a thrasht), csak Zombie Attack, Chemical Invasion, Slipping From Reality, The Morning After, (Empty) Tankard ésatöbbi, izomból.
butch: A Dying Fetus-ról nem tudok újat mondani, csak idén harmadszorra láttam már őket és mindegyik alkalomról írtam is. A hangzásuk most gyengébb volt, mint akár Kaltenbachon, akár a Bécsi Thrash And Burnös koncerten (ahol főzenekarként léptek fel, és itt írtam róluk) viszont dalok tekintetében most nem tartogatott semmi újdonságot a szett, ugyanazt a műsort szedték elő.
gf: A Dying Fetus-t én is harmadszor csíptem el idén, tekintve, hogy a Death Feasten kétszer is játszottak. Nem tudom igazán megindokolni, de komplex és brutális death metaljuk valamiért itt talált be a legjobban. Praise the Lord!
gf: A Fetus vagy 10 perccel hamarabb befejezte a showt, mint a rendelkezésére álló idő engedte volna, legalább olyan értetlenül álltunk a dolog előtt, mint ahogy a kérdőjelek látszódtak a dobos fején is. Aztán erre fel a Meshuggah meg a kezdéssel késett még bő 10 percet, magamban már szidtam is anyai felmenőit ezeknek a rocksztároknak, hogy pontosan mivel volt probléma a háttérben, sosem fogjuk megtudni.
butch: A Meshuggah technikus-gárdája iszonyat sokat vacakolt a beállással, kaptak is repülő söröspoharakat, füttykoncertet, fújolást. Viszont szerintem nem hozta meg a gyümölcsét a hosszúra nyúló várakozás, hiába jártam körbe a helyszínt, sehol nem szóltak tökéletesen. A gitársound nem volt az igazi, pedig a várfal vastagságú staccato-ik úgy érvényesültek volna igazán. Akkor feldarabolt volna a banda, így viszont szimplán csak nyomasztó és monoton volt a koncert, anélkül, hogy térdre kényszerített volna. A Combustion-t vártam a legjobban, pedig talán az alatt voltak legszembetűnőbbek a hangzás hiányosságai. Azért a Bleed fifikás ritmusaira lehetett rázni a fejet.
gf: A színpadot három molinóval turbózták fel, két oldalt két kéz, középen pedig egy koponya volt látható, a profi fénytechnikával megvilágított testrészek impozáns hatást nyújtottak. A koponyán volt még egy „motívum”, amit eredetileg nagyítónak néztem, aztán bizonyos szögből megvilágítva kiderült, hogy egy beszívott, vérágas szemet rejt.
butch: A Hypocrisy középiskolás koromban tudott utoljára elvarázsolni, a legutolsó album, amit sokat hallgattam tőlük, a self-titled volt, utána már nem igazán követtem figyelemmel Peterék ténykedését. A koncertet egyébként pont az említett anyag első száma indította, a Fractured Millenium, de volt még többek közt Killing Art, The Final Chapter, Penetralia, Osculum Obscenum és természetesen Roswell 47 is, tehát egyfajta best of jellegű, átfogó programot nyújtottak, ami nem is esett rosszul.
butch: Nagy szívfájdalmam, hogy a hardcore legenda Cro-Mags korábban lemondta a fellépését, őket nagyon szerettem volna látni, jobban is, mint az Agnostic Front-ot, akik a hc-frontot voltak hivatottak tartani idén (ahogy tavaly a Madball). Roger Mireték a legutóbbi Warriors lemez zöngéi mellett az olyan slágereket sem hanyagolták, mint a For My Family, a Friend Or Foe, vagy a Crucified. Pörgős, energikus perceket töltöttek a deszkákon, az ugrálás mértékéből arra következtettem, hogy a rajongóik sem csalódtak.
gf: A három napos folyamatos ténfergés, a padok hiánya kellőképp kiszívta belőlem az erőt, így részemről a fesztivál utolsó fellépőjének kineveztem a My Dying Bride-ot. Unalmas, vontatott, érfelvágós zene. A kedvencem. A hétköznap teljesen átlagos, vidám életet élő Aaron színpadi halálprodukciójával együtt. Fall With Me, Bring Me Victory, Turn Loose the Swans, She Is The Dark, The Wreckage of My Flesh, zárásnak pedig az abszolút közönségsiker The Cry of Mankind. Pikkpakk elment ez az egy óra szenvedés.
butch: Ennyi élmény után aztán gyakorlatilag teljesen mindegy volt már, mi szól; a My Dying Bride-ot végigültem, nekem ez itt és most nagyon unalmas volt, a Sarke (Thulus, Khold) és Nocturno Culto-vezette Sarke egyszerű, primitív thrash/black zenéje mélységes döbbenetemre a Metal Shop stage-en iszonyat jól szólt (hangosító srác biztos mostanra jött bele a dolgába), a Watain-t pedig Kanyi barátom noszogatása miatt kellett megnéznem. Nagyon sok mécses, fáklya, lángoló vasvilla szolgáltatta a színpadképet, a kifestett, szegecselt black metalosok pedig egész korrekt műsort nyomtak. Bár én eddig nem mélyedtem el a munkásságukban, ez nem akadályozott meg a műsoruk élvezetében. A záró Barren Earth pedig már csak a távolodó hátamnak zenélt – így ért véget számomra a 2010-es Brutal Assault.
gf: Összességében nem is tudom, mit írhatnék, vegyesek az érzelmeim a fesztiválról. Örülök neki, hogy felfutott, ugyanakkor visszasírom a családias légkört. Ami biztos, a szervezőknek valamin változtatniuk kell, vagy limitálni az eladott jegyeket vagy új helyszínt keresni, különben a közönség be fog okádni. Hogy jövőre találkozunk-e, majd eldől.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.