Augusztus 12, Péntek
A német humorheroldokkal, az Excrementory Grindfuckers-szel ugyanitt találkoztam 2007-ben, most is elővették a 2 Unlimited, Europe slágerek grindosított verzióit, de másodszorra már nem volt annyira vicces a dolog. A Cannabis Corpse jobban mozgatta a fantáziámat fűimádó death metaljával. A Municipal Waste tagokat rejtő banda érdekes koncepcióval dolgozik; jól ismert Cannibal Corpse (illetve újabban már Morbid Angel és Deicide) dalok címeit forgatja ki és tölti fel drogos tartalommal. Eseményszámba ment a koncertjük, lévén nem sokat mozgolódnak Európában, de sajnos azt kell mondanom, a dalaik otthon hallgatva egyelőre jobban bejönnek, élőben kicsit unalmasnak találtam a bandát. De lehet, hogy az én készülékemben volt a hiba, vagy az időpont lehetett túl korai. 
Kis időre benéztem a Your Demise nevű hc banda programjába is, de pár rövidebb pillanatot leszámítva nem kötöttek le. Fura látvány volt a 30 kilós énekes agresszív előadásmódja, az igazi átütő erő mibenlétéről még tanulniuk kell. Idén amúgy egész sok hc banda lépett fel, de ezzel nem volt problémám (azzal igen, hogy idén se jött össze a Cro-Mags, de hát ez van…)
A kisebb death bandák közt a Benighted vitte a prímet; a francia deathgrind brigád teljes erőből darálta le a rendelkezésre álló műsoridőt. Nem volt közönségtapsoltatás, hejj-hejjezés, és hasonló kötelező idiótaságok; a számok közt maximum annyi szünetet tartottak, míg beüvöltötték a címét, és daráltak is tovább. Az énekes srác elmebeteg módjára hörgött, a hangszeresek pedig mészároltak, ahogy illik. A hangzással sem volt jelentős probléma, a dalaik nagyon durvák és gyorsak, és a buli is intenzív volt, le a kalappal előttük.
Egy hosszabb sörszünet után a Hail of Bullets-re tértünk vissza. A páncélos hadosztály kőkeményen betonozott, Martin pedig a fesztiválon immár másodszor eresztette ki védjegyszerű süvöltését (amúgy mostanában ahol az Asphyx fellép, ott megtalálható a HOB is, de szerintem jól csinálják, mivel egyikük sem gyenge koncertbanda). Az eddigi rövidke, de máris figyelemreméltó „életmű” javából szemezgettek, volt General Winter, Advancing Once More, Ordered Eastward, valamint Operation Z, Tokyo Napalm Holocaust és Kamikaze is.
A lengyel Decapitated hosszú kényszerpihenő után végül rendezte sorait, s új lemezzel jelentkezett (a bandát ért szerencsétlenségre nem szeretnék itt és most kitérni, aki esetleg nem ismerné a sztorit, ezerfelé utánanézhet a neten). Szóval még friss a Carnival Is Forever, mely leginkább az Organic Hallucinosis rideg, gépies világát viszi tovább egy teljesen új tagsággal Vogg körül. Azt leszűrtem a koncert alapján, hogy az új zenészek technikailag kellően magas szinten állnak ahhoz, hogy feszesen és intenzíven adják elő a banda nem épp kétakkordos számait, de a legnagyobb teher a rasztás új énekes vállain nyugszik. Emlékszem, anno Covant is nehezen fogadta el a rajongótábor diehard része Sauron öblös vérhányása után, márpedig az új srác hangja inkább őt idézi – magasabb fekvésű üvöltés-hörgés kombója azonban szerintem passzol az új lemez irányvonalához. Apropó új lemez, a sajnos elég rövidke programot fele-fele arányban osztották meg; három friss dal mellé mindössze az irgalmatlan húzású Day 69, a brutális Mother War, és a Spheres of Madness fért be. Ahogy körbenéztem, rajtam kívül is sokan kevesellték a műsoridőt, és volt is miért, talán az egyik legjobb bulit adták.
Szóval az Atheist helyére a Gorod ugrott be, de ez egy olyan csere volt, amit nem bántam; egyrészt az Atheistet már láttam, a franciákat meg nem, másrészt zeneileg sem voltak szöges ellentétei egymásnak. A technikás death metal banda mindeddig három nagylemezt adott ki (az elsőt még Gorgasm néven, de utána váltottak, mivel már létezett egy ilyen nevű amcsi csapat), illetve idén már új énekessel és gitárosal jelent meg a friss kislemezük. Erről nem vagyok biztos benn, hogy játszottak-e valamit is; a konferálásokból nem emlékszem rá, hallani pedig még nem hallottam az anyagot. A legutóbbi Process of A New Decline-ról ellenben a Programmers of Decline, Disavow Your God, The Path hármast elővezették, régebbről, pedig volt többek közt Thirst For Power, A Common Hope és Almighty’s Murderer. Az összetett témákból felépített zenét profin vezette elő a banda, sőt, a (gitár)dallamok sem vesztek el a hangviharban. Intenzitás terén sem tudnék belekötni a hallottakba, úgyhogy pozitív benyomásokkal gazdagodva indultam vissza a sátorba.
Egészen a Katatonia végéig ott is maradtam, csak az Exodus kezdésére tértem vissza. .A thrash brigád nagyon sok embert vonzott, lépni is alig lehetett a színpad előtt, Gary Holték azonban profin irányították a többezres tömeget. Egyetlen intésükre beindult a circle pit, lendültek az öklök a magasba, és a klasszikusokon olyan szintű tombolás vette kezdetét, hogy nem volt könnyű talpon maradni – ilyen volt például a Bonded By Blood, vagy a Toxic Waltz, de a Blacklist, vagy a War Is My Shepherd is megtette a hatását. Nekik még az is összejött, ami a Septicflesh-nek nem: egy óriási wall of death koronázta meg a bulijukat.
A legbetegebb színpadi mozgást a Dillinger Escape Plan vágta le; Ben a dobcucc tetejétől kezdve a kontroll-ládákon át minden talpalatnyi helyen gitározott egy keveset, s veszettül pörgette a hangszerét, az énekes Greg pedig még a színpad tartóoszlopát is megmászta, hogy a magasból üvöltse a szövegeket. Mondanom se kell, a számokban a folyamatos pörgés ellenére se volt tévesztés. Mivel anno az Ire Works lemezükkel nem nagyon tudtam megbarátkozni, s az óta csak ritkán hallgattam őket otthon, valósággal újra felfedeztem magamnak a zenéjüket. A szanaszét tördelt, iszonyatosan durva Calculating Infinity-ről (alapmű a komplex, matekos zenékben) a kötelező 43% Burnt mellett meglepetésemre volt Sugar Coated Sour és Weekend Sex Change is, sőt, a Mike Pattonnal felvett kislemezről (Irony Is A Dead Scene) a When Good Dogs Do Bad Things is előkerült. Nekem nagyjából ezek is voltak a csúcspontok, de a későbbi, dallamosabbra vett irányvonalú albumokról a Farewell, Mona Lisa; Fix Your Face; Chinese Whispers; Panasonic Youth, Milk Lizard és Sunshine the Werewolf dalok sem estek rosszul. Greg simán hozta az énektémákat, emellett arra is volt energiája, hogy a mikrofonállványt pörgesse, elbújjon egy láda belsejében, és onnan énekeljen, vagy épp egy elegáns ívet leírva vetődjön a tömegbe.
A Satyricon várható módon az utóbbi lemezek egyszerű, húzos számait erőltette, mint Now, Diabolical; Black Crow on a Tombstone, K.I.N.G.,The Pentagram Burns, Fuel for Hatred, ésatöbbi. A számomra etalon Rebel Extravaganzáról úgy tűnik, a Filthgrindert is végleg kivették a koncertprogramból, azon dalok közül, melyeknek az igazi hírnevüket köszönhetik, már csak a Mother North került elő a fináléban. Ott talán egy laikus is lemérhette, micsoda nívóbeli különbségek vannak a régi és újabb dolgaik közt. Ellenben rengeteg új embernek bejöttek ezek a húzós, koncertre íródott kései számok, meglehetősen népes sereglet rázta a rőzsét alattuk.
A melodikus death vonal egyik legnépszerűbb mai képviselőjét, a Soilworköt anno meglehetősen kedveltem (picit jobban is, mint a ’Flames-t), de a Sworn To A Great Divide után igencsak eltávolodtunk egymástól. A Panic Broadcast lemezt már nem is hallottam, így értelemszerűen sok volt az ismeretlen dal számomra. Ellenben a Follow the Hollow, Rejection Role, The Chainheart Machine, As We Speak, Stabbing the Drama tételek előkerültek, ha jól emlékszem. Björn Strid énekes simán hozta a lemezes dallamokat, jó frontember, mellette pedig a dobos Dirk Verbeuren játékát hallgattam élvezettel, de az még a koncerten is átjött, hogy az újabb számaik nem annyira markánsak már, mint a régiek. Sebaj, azért láthatóan sokan örültek nekik, s mikor elhangzott a felszólítás, hogy mindenki egyszerre ugorjon („nem, nem kell leguggolni, ez nem a kibaszott Slipknot”), akkor az úgy is lett.
Tavaly a Candlemass képviselte a klasszikus doom bandákat, idén a 21 éve pályán levő Cathedral vette át tőlük a stafétabotot. A koncert szomorú aktualitását az adta, hogy épp a búcsúturnéjuk zajlik, hamarosan végleg leteszik a lantot Lee Dorrianék. Szerintem egy kicsit érezni is lehetett ezt a tétnélküliséget rajtuk; nem volt rossz, vagy nyomott hangulatú a koncert, de nem is érződött az örömteli búcsú. Persze, egy doom bandától nem vártam, hogy végig mosolyogva, felszabadultan ugrálva játsszanak, ne értsd félre, de annyira nem volt frenetikus a hangulat. Viszont zenei téren, vagy a hangzásban nem lehetett belekötni a csapatba.
A Mayhem visszafogott látványorgiával szolgált; se papi szószék, se lövészárok nem került kialakításra a színpadon. Mindössze egy apró oltár kapott helyet, rajta két mécsessel, valamint két emberi koponyával, melyeket rendre magához ragadott a papnak öltözött Csihar Attila – sokszor az egyik koponyának énekelte a szövegeket teljes átszellemülésben, szemmel láthatóan egy másik dimenzióban járva. 2006-ban és 2008-ban is felléptek már itt; állítólag egyszer gyatra, a másik alkalommal pedig meglepően jó hangzással. A mostani megszólalás valahol a kettő közt lehetett; nem volt kristálytiszta, ugyanakkor szerintem illett hozzájuk, én legalábbis nem kifogásoltam. Best of fesztiválprogramot adtak elő, a komplexebb, szélvészgyors újabb kori dalok (Ancient Skin, My Death, A Time To Die) mellett az egyszerűbb, nyersebb ős-darálások is előkerültek (Deathcrush, Carnage, Pure Fucking Armageddon…), akárcsak a nagy „slágerek”, mint a Pagan Fears, Freezing Monn, De Mysteriis Dom Sathanas…
Utánuk a modern thrash / death metalos német Dew-Scentedhez és a viking Einherjerhez már nem maradt erőm, a fáradtság teljesen úrrá lett rajtam. Mivel mindkettejüket láttam már, így a sátor felé vettem az irányt, hátha esetleg sikerül többet aludnom az előző napinál.
Augusztus 13, Szombat
A harmadik napot nyitó norvég Blood Red Throne-t mindenképp meg akartam nézni, de sajnos a nagyon korai időpont betett a hangulatnak, nem nézték őket túl sokan. Az azért árulkodó, hogy Tchort nem egy full ismeretlen figura az undergroundban, viszonylag nagy kiadónál is vannak, s nem egylemezes zenekar, de még így is csak egy délelőtt 10 órás időpontra fértek be, holott egyáltalán nem voltak rosszak. Utánuk a Trigger The Bloodshedbe csak futólag akartam belepillantani, de aztán végig ottragadtam. Első lemezük anno nem tetszett, a folytatása már valamivel jobban. A pesti fellépésükről jókat hallottam, itt viszont erős közepesnél nem nyújtottak többet.
Az Absu korai kezdése is meglepett kissé, a mythological occult metalban utazó texasi banda azért nem olyan kis név, hogy közvetlenül ebéd előtt zörögjön egy nem is olyan népes sereglet előtt. Kaltenbachra egyszer többek közt miattuk utaztunk ki pár cimborával, mondanom se kell, a későbbi időpont, és a hosszabb program miatt az a koncert lényegesen jobban sült el a mostaninál, de erről nem a banda tehet. Proscriptorék megtették, amit megkövetelt a haza, a figura most is mániákusan dobolt, s mellé hozta a károgást, rikácsolást, amiben néha, a sűrűbb énektémáknál az egyik gitáros is besegített, és a Highland Tyrant Attack, Swords and Leather és a Night Fire Canonization hangzottak el többek közt.
Az utóbbi évek egyik legnagyobb underground sikertörténete a norvég Kvelertak nevéhez fűződik. A debütáló lemezükkel máris robbantottak, a Converge is úgy ítélte meg, elég jók ahhoz, hogy elvigyék őket magukkal turnézni, sőt, nemrég egy igen komoly összeget is nyertek valami szavazáson a norvég államtól. Zenéjükben a rock and rollos dögtől kezdve a Baroness-féle elszállásokon át a black metalig sokféle hatás ötvöződik, és ebből kifejezetten ütős és hatásos egyveleget hoztak össze. A netet böngészve úgy láttam, itthon is sokan rájuk kattantak, úgyhogy kiváncsian szobroztam fél háromkor a Jagermeister stage előtt. Nem okoztak csalódást, az egész bagázs úgy nyomult, mintha legalább három lemez és két Európa-turné lenne már a hátuk mögött. Nem lemezminőségű, de bőven arányos hangzással izzították a népet, s nyoma sem volt bénázásnak. Értelemszerűen az egyetlen albumról szemezgették a legnagyobb slágereket, volt Fossegrim, Ulvetid, Ordsmedar av rang, a legvégén pedig a klipesített Mjod, színpadi tartóoszlopra mászással, tömegbe vetődéssel, tehát mindennel, ami szemnek és fülnek ingere. Magasra tették a lécet, a második albummal nehéz dolguk lesz.
Utánuk részemről újabb szünet következett, viszont a klasszikus thrash bandára, a Forbidden-re mindenképp vissza akartam érni. Annak fényében, hogy épp most mondták le a pesti bulit, különösen örültem a találkozásnak. Nem akarom senki szívét fájdítani, de csak bánni lehet a turné lemondását, legalábbis az itt nyújtott teljesítményük alapján. Magabiztosan, de nem a régi dicsőséget aprópénzre váltva álltak ki a deszkákra, elmondták, mennyire büszkék az amúgy vegyes fogadtatású új albumukra, s mennyire örülnek, hogy itt lehetnek. Mindez egyáltalán nem hatott mesterkéltnek, kiszámítottnak Russ Anderson szájából. Arányos és vastag hangzást sikerült összehozni nekik, úgyhogy hamar beindult a gyalulás – egy olyan nyitódallal, mint a March Into Fire, egyszerűen nem lehetett hibázni. Amúgy csak az első kettő és az új lemezről játszottak, a program az elhangzás sorrendjében: March Into Fire, Step By Step, az új lemezről Forsaken at the Gates és Omega Wave, aztán Twisted Into Form, Through Eyes Of Glass és a legvégén a Chalice Of Blood. Russ szépen hozta a sikolyokat és a dallamokat, Craig Locicero és Steve Smyth gitárosok remekül játszottak, és itt még nyoma sem látszott a dobos Alex problémáinak, bármik is legyenek azok. Remélem, tényleg be fogják pótolni valamikor a pesti koncertet!
A spanyol patológus Haemorrhage-ék mindig jó hangulatot teremtenek élőben. A frontember Lugubrious állandóan gondoskodik a show-ról, most is meztelen felsőtesttel, művérrel lelocsolva járta a virtustáncot, egy levágott műlábbal játszadozott, négykézláb rohangált, mint egy kutya, s meg is jelölte a kontroll-ládákat. Természetesen az elmaradhatatlan műagy is előkerült a befőttesüvegből. Mellette a gitáros srác a megszokott zöld műtősruhában reszelt, de a legtöbb szempár a frontember mellett Anára szegeződött, aki szexis fehér nővérkeruciban pengetett. A nagy slágereket játszották, mint Mortuary Riot; Dissect, Exhume, Devour; Festerfeast, Decom-posers, stb., de előkerült néhány tétel a Morgue Metal splitről és a Hospital Carnage című új lemezről is. Nagy meglepetésemre viszont az I Am A Pathologist nem volt. Csak vicceltem, persze, hogy az volt a zárás, széles mosollyal az arcukon ropták a táncot kicsik és nagyok egyaránt.
Vaderék meglepő módon hanyagolták a szokásos turnéslágereket, nem volt se Carnal, se Litany-s dal, régebbről csak a Sothis csengett ismerősen; ellenben előkaptak két új számot az érkező anyagról, a Welcome To The Morbid Reich-ről, az általam csak felületesen meghallgatott Necropolis-ról az Impure-t, valamint még nagyobb meglepetésemre a Black Sabbath feldolgozást a Future of the Past lemezről (!), valamint a Raining Bloodot a Slayertől. Nem volt ez egy megszokott Vader koncert, de legalább tudnak még meglepetést nyújtani.
A kanadai Cryptopsy anno nagy kedvencem volt, az első négy lemezük ott is sorakozik eredetiben a polcomon. A kísérletezős Once Was Nottal sokáig próbálkoztam, mire kimutatta a foga fehérjét, de zeneileg bármennyire is jónak tartom egyes részeit, Lord Worm teljesítménye, és úgy en bloc, a korong összképe nem működött hosszú távon, bármennyit próbálkoztam vele. Az Unspoken King pedig a régiek fényében legyintést sem érdemlő fércmunka. Ezek után nem igazán hozott lázba az sem, hogy visszatért Jon Levasseur riffmester, de legalább bizakodásra adott okot, hogy így talán több régi dalt is előszednek. Annyira bejött a számításom, hogy a program a Worship Your Demons kivételével csak a régebbi lemezekről szólt. A kedvenc Whisper Supremacy-ről három dal is előkerült, a nyitó Emaciate, a White Worms és a Cold Hate, Warm Blood. Mivel az a favoritom tőlük, és amúgy az egyik legkedveltebb lemezem is, el lehet képzelni, hogy éreztem magam alattuk. Az …And Then You’ll Begről csak a We Bleed, míg a None So Vile-ról a Slit Your Guts, a Phobophile és a Benedictine Convulsions került elő. Flo játéka persze premier ligás kategória, a húrosok is profin játszottak, de ami igazán meglepett, az énekes Matt brutálisan mély és erőteljes hörgése, főleg az Unspoken King énektémái fényében. A hangzás nem volt teljesen tiszta, úgyhogy aki nem ismerte a számokat, szerintem nem tudott túl sokat kezdeni velük, de nekem az egyik legjobb koncert volt az ezévi felhozatalból.
A Sepultura idei visszatérését azzal indokolták a szervezők, hogy a tavalyi programcsere miatt sokan lekéstek róluk. Talán a kárpótlás szándéka dolgozott bennük, talán nem, mindenesetre szinte csak a régi klasszikusokat játszották. A friss Kairosról mindössze a címadó és a Relentless fért be, illetve volt még egy Ministry feldolgozás is, de a többi dal mind a régi lemezekről került elő: Arise, Refuse/Resist, Choke, Troops of Doom, Escape to the Void, Territory, Inner Self, Rattamahatta és Roots Bloody Roots. Fura belegondolni, hogy Derrick lassan már van annyi ideje együtt Andreasékkal, mint amennyit Max lehúzott velük, sokan mégis még mindig utóbbit emlegetik. Igazából most győződtem meg én is arról, hogy jobb Max nélkül; én láttam a Soulfly-t is, és nem voltak semmivel sem jobbak a jelenlegi Sepulturánál, úgyhogy egy szánalmas reunion végzetes lenne számukra. Kisser hajthatatlansága úgy tűnik, rengeteg embernek szimpatikus; olyan tömeg volt alattuk, mint szinte senki más koncertjén a három nap alatt.
A Triptykon a legendás Celtic Frost énekesének, Tom G. Warriornak az új bandája, mely nemrég jelentette meg első, stílusában leginkább a nagy előd Monotheistjéhez hasonlítható nagylemezét. Éjfekete, komor hangulatú zenéjük iszonyatos súllyal telepedett a nagyszámú jelenlévőre. A legtöbbször monoton doomos hömpölygések alkották ezt a zenét, mely néha gyorsult csak fel az elődtől megszokott döngölős középtempókig. Paíron tovább nehezítette a befogadást a dalok hossza; azonban én magam lepődtem meg leginkább, mennyire nem érződött mindez élőben. Egyszerűen a jó hangzás, és az előadásmód okán egy percig sem volt unalmas a koncert. A Celtic Frost életműből szemezgetett Procreation (of the Wicked) és Circle of the Tyrants dalok mellett az Eparistera Daimones lemezről a hosszú Goetia, valamint záró felvonásként a The Prolonging került elő, mely utóbbinál a mázsás menetelésre érkező gitárdallamok egyben a csúcspontot is jelentették.
Csak érdekességképp; a Khold dobos Sarke a saját nevén jegyez egy projektet Nocturno Cultoval közösen, s ők a tavalyi évben fel is léptek a fesztivál záró napjának estéjén. Annyi hasonlóság van is az említett projekt és a Khold között, hogy mindkettő egyszerű, lecsupaszított, húzós black metalban utazik. Javarészt középtempós, menetelős groove-ok alkotják a Khold gerincét, ez egy jó hangzással volt annyira ütős, mint például a Satyricon újabb kori, egyszerűsített számai – gyanítom, nagyrészt a közönség is ugyanaz volt a két banda alatt. Gard énekes (lásd még: Tulus) az ismert beteg arcfestéssel a fején kerregte a szövegeket, a ráspolyos riffek metszően áramlottak a négynegyedes dobtémákra. Száguldásnak itt nem volt helye, de így is húzott a zene, mint a barom.
Most már szokásosnak nevezhető mődon évről évre egy funeral doom banda zárja a fesztivált. Idén a tavalyi elmaradást pótló Ahab volt hivatott betölteni ezt a posztot. Anno a Skepticism a maga nemében kiváló koncertet adott ugyanitt, úgyhogy mindenképp meg akartam várni őket. Nem voltak annyira nyomasztóak és lassúak, mint ez említettek, de fenyegető sötétségnek és depressziónak nem voltunk híján. A hosszú számokból négy, vagy öt fért bele a programba, az O Father Sea, Old Thunder, Divinity of Oceans, The Hunt tételek biztosan voltak.
Ennyi volt idén a Brutal Assault 16. kiadása, idén is sok jó koncertet sikerült látnom, és a merch pultoknál is sikerült belenyúlni a jóba. Üdvözlet két útitársamnak, Thrash-nek és Lacónak, valamint minden kilátogatott magyarnak, jövőre ugyanitt találkozunk!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.