Royal Hunt

Az idei év nagyszerű tavaszt hozott a fémzene rajongóinak, ugyanis sorról-sorra lépnek fel Magyarországon a külföldi hírességek. Jómagam nem is tudtam könnyen kiválasztani, hogy melyik rendezvényen vegyek részt (mintha amúgy muszáj lenne :)). Körülbelül ilyen zavart élhet át az új kiskakas is a baromfiudvarba érkezvén a sok önfeledten kapirgáló tyúkfart látván. Végül a dán dallamkirály Royal Hunt mellett tettem le a voksom, több okból is kifolyólag. Egy az, hogy őket még nem láttam élőben és nem is járnak nálunk túl gyakran. Ráadásul, mivel nem tartoznak a mai fiatalok közé így lehet, hogy nem is lesznek már túl sokszor. Emellett az új megjelenésű lemezek között a Show Me How To Live égette legmélyebben a bőrömbe tüzes billogát. Tökéletes albumot tettek az asztalra tizenegyedszerre is! 

No meg igencsak kíváncsi voltam D.C.Cooper hogyan tudja előadni a roppant nehéz énektémákat, ráadásul ő csak három sorlemez elkészítésénél vállalt a bábaszerepnél valamivel többet, a többi dalait nem tőle szoktuk meg. Meg az ugye csak egy dolog, hogy mit hallunk a hanghordozón; leginkább az élő fellépésnél derül ki, hogy mit tud a torok valójában kezdeni a kifelé áramló levegővel.

Egészen a koncert utáni napig abban a hiszemben éltem, hogy előzenekarnak megismerkedhetek majd az olasz Stamina névre hallgató bandával, akiknek utolsó lemeze, a Two Of A Kind nagyon megtetszett. Igaz ugyan, hogy hallani hallhattam őket az este, ugyanis a tervezettnél valamivel korábbi kapunyitást követően ez a lemez szórakoztatta a megjelenteket, de sajnos a fellépést nemcsak hogy lemondták, de ráadásul nem is tervezték. Pedig korábban többen láttuk a Royal Hunt weblapján, hogy eljönnek a PeCsába is. Végülis sok új rajongót valószínűleg nem szereztek volna. És rögtön leszögezem, de ha kell, akkor le is hegesztem, hogy nem az emésztésre ártalmas zenéjük miatt, hanem azért, mert a hivatalos kezdés után két perccel csupán hatvankét embert számoltam meg. És higgye el mindenki, tudok ám tovább is, de sajnos nem volt rá szükség. Hogy hányan maradtak le a nyolchuszas kezdésről azt nem tudom, de a harmadik szám után hátranézve már kicsit megnyugodtam, hogy valószínűleg elértük a kétszázas létszámot. Mielőtt belevágok a királyi vadászat magasztalásába, kicsit elidőzök – szokatlan módon és talán teljesen feleslegesen – a közönségen. Már én is hamarabb kapom meg a negyedik ikszet, mint amennyi ideje elfújtam a harminc szál gyertya lángcsokrát, de talán többen voltak a nálamnál idősebbek, mint a fiatalabbak. És ez, ha akarom, akkor roppant jó hír, mert nagyító nélkül is meglátható belőle, hogy kimozdul metálkoncertre a középidős korosztály is, továbbá a valószínűleg első lemezeknél a bandába szerető rajongók a mai napig azok is maradtak. Viszont elgondolkodtató, hogy a fiatalok körében miért nem terjed úgy a Royal Hunt adta lelki táplálék jóhíre, mint ahogyan szaporodik az agresszió és a szélsőségek divatja? No de, hogy ne essék túlságosan filozofikus hangulatba az írás, gyorsan rá is térek a hallottakra.

Az előadott dalok szinte mindegyik nagylemezt érintették. A fókuszt természetesen a „lovagos” új album kapta, a hét számból ötöt előadtak róla. A megszólalás, ha nem is volt tökéletes, de jónak volt mondható. Én mondjuk André Andersen szintijátékából szerettem volna még egy laza csavarintásnyit a hangfalakra. És meglepő módon most éreztem először azt, hogy halk volt az egész. Gondolom sokan nem tiltakoztak emiatt, de nekem, valami furcsa aberráció miatt szükséges a hangjegyóceánban való teljes elmerüléshez a szegycsontot megkocogtató hanglöket. 

A program egy rövid intróval kezdődött, majd rögtön belevágtak a közepébe a 

One More Day nótával, mondhatni természetesen azzal.
Az azt követő The Mission már ellazult izomzatú, kitágult pupillájú hallgatóságban erősítette meg a gondolatot, hogy amit itt most átélünk, az bizony nagyon különleges és maradandó élmény lesz. És nem is tévedtünk!
Az elhangzott tizenhét dal plusz egy gitárszóló Jonas Larsen előadásában mindegyike mélyről jövő profizmust sugárzott a színpadról.
És ha már megemlítettem a fiatal gitármágust, akkor nem szabad megfeledkezni a Step by Step szólójáról, ahol Jimi Hendrix módjára a tarkója mögött pengetett.
Kapott is tapsot!

 

A másik hatalmas meglepetés akkor érte a boldog és már kellőképpen fáradó közönséget, amikor az Angel’s Gone végeztével előkerült három szék. No, nem Andersen a koncerthez nagyon is illő A rendíthetetlen ólomkatonáját akarták elbábozni, hanem az orosz származású Andersen ült le Jonas Larsen és Andreas Passmark közé, kezébe akusztikus gitárt vett és csendesen, nyugodtan és mégis kellően vidáman, dinamikusan előadták a Restless és a One by One kettősét. Annyira egyszerűen játszottak, mintha csak a kertemben pengettek volna a sülő szalonna illatától és az elfogyasztott házi bodzaszörptől beindult nyálelválasztással a ma még csenevész cseresznyefa alatt. De szép is lenne… És eközben a dobok mögött szinte teljesen észrevehetetlen Allan Sorensen is mintha két elefánt fülpiszkával ütötte volna a bőrt és a rezet.

D.C.Cooper már az este elején figyelmeztetett mindenkit, hogy ő egy kicsit őrült, ne lepődjenek meg semmin. Két óra elteltével ennek ellenkezőjét senki nem is állította volna. Halandzsázott Dagobert bácsisan, szinte folyamatosan tekergett, mint egy bélcsavarodott kígyó a nászéjszakán, még a zenésztársait is meglepte egy-egy mondatával. 

Az angolul már közepesen értőknek hamar rekeszizomgörcs jelezte a Cooper adta többletet. Kimondottan energikus, humoros és felszabadult frontember, aki nemhogy azonosul a közönséggel, szinte egyé válik vele. Csak hogy szórakoztassa önmagát és ezáltal ugye minket is, sokat cikizte az egybegyűlteket, mert nem énekeltük elég hangosan (vagy éppen szinte sehogy sem) az általa kívánt sorokat, vagy mert túl messze álltunk, vagy csak mert éppen unatkozott. A legjobban az tetszett, amikor felajánlotta, hogy ahol nem tudjuk a dal szövegét ott egyszerűen tá-tá-táráttázzunk. Be is mutatta, hogy mire gondol, aminek az lett a vége, hogy elhagyta a biztonságot jelentő színpadot és lejött közénk. És ezt még kétszer megtette! Én magam is kétszer fogtam vele kezet az ő részéről éneklés, magam részéről ordítás közben. Áááááá, megvett!
 
A visszatapsolás után már csak egy dalt kaptunk, de az nem akármi volt: a talán legnagyobb slágerük, a Message to God! Ezután már csak az öt zenész és a női vokált adó két dekoratív hölgy közös meghajlása, elbúcsúzása maradt hátra, amit a színpadról vidáman átadott ereklyék sztochasztikus lenti megjelenése zárt. Életemben először nekem is jutott egy Royal Hunt logójú pengető.

Meggyőződésem, hogy aki félretette gondjait és megjelent a koncerten az egy felejthetetlen élménnyel lett gazdagabb; aki pedig már gondolati szintem kigyomlálta a zeneesten való részvétel lehetőségét, pedig kedveli a dánok dallamait, az bánkódhat, mert a sokrészben rendhagyó fellépés elmulasztása visszavonhatatlan. Elmés megállapítás, ugye? 

A LiveSound-ot pedig köszönet illeti!

Royal Hunt (1 komment)

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.