Szakáll nélküli szakállasok varázslata

Mivel tavaly a Los Angeles-i prog. rockerek egy fenomenális koncerttel örvendeztették meg a nagybetűs ZENE híveit, nem volt kérdéses, hogy idén újra menni kell. Helyszín tekintetében sem változtattak a nyerő formulán: ismét az A38 hajó gyomra adott teret a Spock’s Beard hangversenyének.

Előzenekarról szó nem volt (illetve csak mi nem tudtunk róla, mert hát a FB eventen nem volt beharangozva supportként senki), ehhez képest kaptunk mégis egyet. Ami teszem hozzá, nem is volt rossz, sőt SzékelyG-vel új favoritot avattunk bennük. Az Atlantából érkezett The SixxiS-ről van szó. Én valamiért olaszoknak gondoltam őket –  nem tudom, talán egyik-másik tag meglehetősen „taljános” kinézete miatt. Nem ismertük őket idáig, de kellemes perceket okoztak a rendelkezésükre álló kb. háromnegyed órában. A prog. rockot a fémesebb, riffközpontúbb oldaláról fogják meg. Billentyűs nincs is a bandában, a gitároké a főszerep egyértelműen. Amik hozták is a jóféle súlyos riffeket. Helyenként a Fates Warning ugrott be róluk, de az atlantai srácok jóval direktebbek és a dalközpontú, hallgatóbarátabb, kevésbé progos megközelítés miatt a zenéjük simán elképzelhető lenne a rádiókban is – már ha azok hajlandók lennének a keményebb rock felé nyitni. Kedvenc dalom a Believe lett tőlük, de a klipesített, kicsit heavy metalosabb, refrénileg kicsit a Gotthardot eszembe juttató Out Alive-ból is simán lehetne sláger egy normálisabb világban. Az énekes sokoldalúságáról meggyőződhettünk, amikor előbb gitárt ragadott (bár sok vizet nem zavart, inkább amolyan kamugitározást adott elő), majd később egy elektronikus hegedűből csiholt ki hangokat. Még egy dobszóló is belefért a SixxiS műsorába, ami valljuk be, előzenekaroktól szokatlan.

The SixxiS

A Star Trek egyik szereplőjének szakálláról elnevezett együttes némi csúszással kb. negyed 10 magasságában kezdte meg működését a színpadon. A szokásos sejtelmes intro töltötte be az addigra már viszonylag tisztességesen megtelt termet. A zenekar japcsi származású billentyűmágusa, Ryo Okumoto újra egészen komoly, többmillás ketyerékkel bástyázta körbe magát, amolyan Tangerine Dreames flash-t keltve. Laptopja ráadásul olyan szögben volt elhelyezve, hogy tisztán rá lehetett látni balról, az első sorból, hogy mikor milyen hangszínben mit és hogyan játszik. Kezdő billentyűstanoncoknak tehát volt mit ellesniük ferdeszemű hősünktől. 🙂 Ryo egyébként hozta megint azt a közvetlen és humoros stílusát, ami miatt egyszerűen nem lehet nem szeretni ezt a fickót! Végig pörgött, elemében volt, amolyan modernkori Rick Wakemanként alaposan megdolgozta valamennyi szintijét (meg azt az old school Moogot is, ami kiegészítésképp szolgált).

A Day For Night album címadójával indítottak minket egy mindent felölelő egész estés utazásra. Mert a Spock’s Beard muzsikája tényleg olyan, hogy utaztat, felkap a szárnyaira, te meg repülsz vele messzire, másik dimenzióba. Erre a muzsikára tényleg ki lehet kapcsolni, el lehet felejteni úgy két órára a mindennapi nyűgöket. A 2013-as Brief Nocturnes And Dreamless Sleep albumról (múltkor ennek bemutatójával jártak itt) a Hiding Out érkezett a folytatásban.

Tulajdonképpen a Spock’s Beard nem talált fel különösebben újat, szimplán fogták az elmúlt kb. 50 év meghatározó brit és tengerentúli progresszív társulatait (Yes, Kansas, Genesis, Emerson, Lake&Palmer, Saga, Dream Theater, Caravan, Queen, Gentle Giant, stb.), ill. azok legerősebb erényeit és az egészet bedobták egy nagy turmixgépbe. Eklektikus, mégis ellenállhatatlanul örvénylik, csak úgy sodor magával ez a muzsika, ahogy azt egy prog. rock zenétől elvárja az ember. Kell hozzá ugyan türelem, kell emésztgetni, amíg igazán beérik, mivel a SB zeneileg sose volt Motörhead egyszerűségű banda, viszont sok más progresszívnek nevezett virtuózkodóval ellentétben Ryo-ék tudnak dalokat is írni, nem csupán témák céltalan egymásra dobálásáról szól a produkció. A mostani koncerten is elhangzott Submerged pl. ragyogó példája konvencionálisabb törekvéseiknek.

Spock’s Beard

Ötödik szerzeményként az őrület szájába tehettünk kirándulást (In The Mouth Of Madness), majd a Snow albumról adtak elő egyveleget – modanom sem kell, brilliánsan!

Térjünk ki pár gondolat erejéig az egyéni teljesítményekre is, mert itt bizony a muzsikusokra sem lehet panasz! Elsőrangúak mind a maguk módján; mindegyikük mester a hangszerén. Ryo érdemeit már méltattam, Ted Leonard (akit a metalosabb Enchantból is lehet ismerni) remekül tölti be a frontemberi pozíciót, ami azért Neal Morse után kétségtelenül nehéz. Gitárja mellett egy laptoppal megtoldott szinti is rendelkezésére állt, bár nem sokat játszott rajta. A korábban Carlos Santana mellett megfordult Jimmy Keegan is szuperül beilleszkedett. Már a múlt évi koncerten bebizonyosodott, hogy humornak ő sincs híján, nagyon szórakoztató figura! Hogy nemcsak a rendkívül fifikás, már-már Rushosan poliritmikus dobtémák mennek az alacsony, kopasz Jimmynek, hanem énekelni is tud, azt ugyancsak volt alkalma megmutatni: kissé Robin Gibbet (Bee Gees – R.I.P.) idéző fehangján egy szép lassú dalt vezetett elő. A külsőre Tunyogi Péter hasonmásnak is nyugodtan nevezhető Dave Meros kimérten, a háttérben szerényen megbújva döngette a mélyeket basszusgitárján. Neal tesója, Alan maradt egyébként mára az egyetlen alapítótag a Spock’s Beardben, ehhez képest – bár játékával önmagában semmi baj nem volt – nekem amit nyújtott, az kissé szürkének, arctalannak tűnt – a társai mind lemosták őt a színpadról. Sorry, Alan!

Hogy milyen gyorsan elrepült az az uszkve két óra (aminek zárását a Healing Colors Of Sound adta) – hihetetlen! Lényeg a lényeg: a szakáll nélküli „szakállas” (na jó, Tednek van egy kis szakálla, de a többiek nem növesztettek) banda megint csak tökéletes koncertet és egyben showt adott a közönségének – ezek az arcok képtelenek hibázni! Minden leendő muzsikusnak, továbbá minden zeneszerető embernek, aki nem irtózik a progresszivitástól, kötelezővé tennék egy Spock’s Beard koncertet. Tanulni volna mit bőven ezektől a paliktól.

Köszönet a LiveSoundnak, hogy újra hazánkba tudta csábítani Ryo-ékat! Akik remélhetőleg megtartják jó szokásukat, s évente útba ejtenek majd minket!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.