Két hosszú év és számtalan nemzetközi fellépés után végre ismét hazai terepen játszott az epikus, pagan metal finn képviselője, a Moonsorrow. A 1995-ben alakult zenekar eddigi szerzeményei négy demót, hat studióalbumot és egy bő egyórás EP-t öltenek ki, amelyeknél meghatározó téma a pogányság, a nemzeti romantika, ezzel együtt a természetközelség. Legutóbbi, 2011-es albumuk pedig egy koncepció, ami a megsemmisült világ utáni létről mesél.

Annyit el kell áruljak a Moonsorrow-ról, hogy ők azok, akikről lehetetlen elfogulatlanul írnom, de gondolom sokan vannak így a kedvenc bandájukkal. Az én esetemben a Moonsorrow az a zenekar, akiknek a zenei világa olyannyira megfogott, hogy hatására tanultam meg finnül, és mondhatni a zenéjüknek köszönhetem azt, hogy most itt élek az Ezer tó országában. Ez a dolog mit sem enyült az utóbbi 9 év alatt. Ezért két év koncert nélkül elég hosszú idő, viszont ez a ma esti „ünnepség” mindenért kárpótolt.

Az estét az öt tagú szimfónikus folk-ban utazó Crimfall zenekar nyitotta, akikről kicsit lekéstem, de mire odaértem, már kellőképpen beizzították a közönséget. Az énekes páros Mikko Häkkinen és Sara Strömmer klasszul kiegészítették egymást, Sara fülbemaszó hangját Mikko démoni sikolyai váltották. Elmondásuk szerint zenéjükkel a régi, elfeledett idők világát, kalandjait próbálják feleleveníteni. Jó választás volt ehhez a bulihoz, és kellemes meglepetést okozott a lelkesedés és a lendület, amit átadtak a közönségnek is. Aki szereti az effajta stílust, érdemes időt szánni rájuk. Engem meggyőztek.

Teltek múltak a percek, már már izott a levegő, aztán hamarosan elérkezett az este várva várt fénypontja. Ahogy körbenéztem, az ujjongó teltházas tömeget láttam magam mögött, aztán felcsendült a Tulimyrsky introja és nem volt megállás…

A Moonsorrow nem a pár perces szerzeményeiről híres, de a fél órás Tulimyrsky-t élőben hallani igazi ínyencségnek számít. A dal monológjai, „vágtatása” és megható befejezése élőben is ugyanúgy kiteljesedett és átjött, mint lemezen. Ville Sorvali üvöltései csak fokozták a nóta atmoszféráját és a színpadi produkció is méltó volt a dalhoz.

A Tulimyrsky után jött az apokaliptikusabb hangvételű Pimeä, amely utópikus hangolatot árasztott a teremben. Ezt követte a férfikórusos Istenek városa, az az a Jumalten kapunki, majd eljátszották egy igazi ritkaságot 1065: Aika-t, amit eddig a finn közönség élőben még nem hallott. Az epikus melankólia után sebességet váltottak és dübörgött a Taistelu Pohjolasta, majd sírtak az óriások is, a szomorú és fájdalmas Jotunheim alatt. A legutóbbi albumról megszólalt a szintén kedvenc Muinaiset, majd következett egy kis pogány vigadalom a Pakanajuhla-val.

.

Megemlítve Ville, Mitja és Janne színpadi mozgását, a gitárdobálásokat, valamint a dobos Marko arckifejezéseit éneklés közben, mind azt sugallták, hogy ők is élvezik ezt a koncertet és hogy teljesen átadják magukat a daloknak. A két órás estét a Sankaritarina fenomenális gitárszólói vezették le, majd outroként a Matkan Lopussa csodás dallamai zárták az ünnepélyt.

 

Nem kérdés, a Moonsorrow a mai metal színtér egyik gyöngyszeme, akik nem szimplán számokat írnak, hanem műveket alkotnak és mind zeneileg, mind szövegileg teremtenek valami egyedit, ami manapság igen ritka.

Koncertgaléria itt