Előzenekar ezúttal nem volt, viszont a kiírt 21 órás kezdés helyett valamikor negyed 10 környékén csendültek fel a Betty bevezető akkordjai és kezdetét vette az élő kollektív lemezhallgatás. 🙂 Sorrend szerint haladtak végig az albumon Page-ék, a Wilma’s Rainbow megfontolt, ám bármikor heveny léggitározásra és bólogatásra késztető témái megadták az alaphangot és újra 12-13 éves kiscsikónak érezhettem magam. 🙂 Sajnos azonban már itt kiütközött az a komoly hiányosság, miszerint főhősünk hangja megkopott kissé, legalábbis nekem úgy tűnt, nem tudja már úgy kiénekelni azokat a tiszta, dallamos énekeket. Ráadásul az énekből sokszor alig lehetett hallani valamit, túlságosan alul volt keverve a hangszerekhez képest. Az I Know belassulását akármelyik jobb érzésű doom banda szívesen tudná magáénak szerintem, a Biscuits For Smut túlvezérelt basszustémája már-már Primusosan dübörgött, a Milquetoast pedig visszarántott nagyjából oda, ahonnan Wilmával elindultunk. Ha már itt tartunk: nem egészen tiszta számomra a koncepció, hogy miért is kapta a Betty címet a lemez, mikor nincs is rajta ilyen nevű nővel kapcsolatos dal, ellenben van egy Wilma’s Rainbow. Fene se érti ezt. Erről talán Page tudott volna hosszabban értekezni, de sajna elfelejtettem a nagy izgalomban megkérdezni…
A Tic-kel újra picit lassabbra váltottak, ugyanakkor ez a szám Page szigorú kántálásával és kimért zúzásával némileg visszautal a Meantime albumra. Az alig több, mint két perces Rollo a csapat HC-sebb oldalát villantotta meg, relatíve tempósabb megközelítésével. A Street Crab bármely stoner bandának jól állna, mindamellett olyan kivédhetetlen refrént tartalmaz, amit elég egyszer meghallani és örökre beléd ég. A Clean egy tipikusabb Helmet féle doom őrlés, míg a Vaccination szintén Meantime keménységig megy el, ezzel együtt a Betty egyik legméltatlanabbul mellőzött ékköve szerintem. Aki csak a sterilebb megszólalású lemezekről ismerte eddig a Sisakot, azt alaposan mellbe vághatta az a tény, miszerint a csapat jóval durvábban, nyersebben hangzik élőben. Hamilton jelenlegi, immár évek óta összeszokott, stabilnak tűnő kíséretére nem lehetett panasz; a külsőre leginkább az East 17 (!) egyik tagjának tűnő, baseballsapkát viselő Dan Beeman remekül kiegészítette másodgitárosként a drop C-re és drop D-re lehangolt betonozós riffek nagymesterét (aki legalább annyit adott a műfajnak, mint a tragikusan elhunyt Dimebag, még ha zenekara alapvetően más stílus is). A 2010-ben csatlakozott Dave Case sziklaszilárd támaszt jelentett basszusgityójával a hátul a talán legkényesebb feladatot ellátó Kyle Stevensonnak. Kyle sem okozott fikarcnyi csalódást sem; magabiztosan és abszolút lemezminőségben, óramű pontossággal hozta az eredetileg John Stanier által felütött dobtémákat.
Nem sokat pihentek, repültünk is tovább Bettykével: jött a Zoller Attilásan jazzes hangvétellel kezdődő, majd zajos, experimentális folytatású Beautiful Love, amely egyike a legszokatlanabb tételeknek, amit ez a banda valaha írt. A Speechless megint csak egy emlékezetes refrénnel bír, kár hogy ebből sem lett nagyobb sláger – bár a Helmet soha nem erről szólt. A The Silver Hawaiian ismételten Hamilton jazzes hatásaira engedett utalni – ez még akár Frank Zappától sem állt volna távol szerintem. Az Overrated tkp. a Speechless ikertestvérének is felfogható, majd a zárás ahogy a lemezen, úgy itt is a Sam Hell pseudo-bluesa volt (újabb pozitív értelemben vett hidegrázás!). Nevezett dal dettó azon tételek sorát erősíti, amelyek kilógnak a megszokott Helmet stílusból, inkább Tom Waitsszel és a Weennel rokonítható, ámde ez is zseniálisan áll Page-éknek!
Le is vonultak, mint aki jól végezte dolgát, és döbbenten konstatáltuk, hogy basszus, nagyon rövid volt a koncert! Ámbár kisvártatva jött a meglepetés: visszajött egy jó hosszú ráadásra a brigád! Nem is gondolhatta szerintem senki, hogy előadják a Betty lemezt, aztán kalap-kabát, ez azért mégsem egy két órás The Wall féle alkotás, amivel ki lehet tölteni egy egész estés műsoridőt. Kaptunk jó sok nótát még a régmúltból; volt Meantime blokk (benne pl. a Role Modellel, You Borroweddal, Give Ittel, FBLA II-val), kerültek elő számok a meglehetősen alulértékelt Aftertaste-ről (az együttes, pontosabban Page azonban valószínűleg nagyon elégedett vele, hiszen a mai napig előszeretettel tolnak róla dalokat): Renovation, Pure, Exactly What You Wanted, nem sorolom, aki ott volt, az tudja. Aki meg nem, bizony magára vethet, hiszen exkluzív jellege miatt kötelező volt ez az esemény minden igazi Helmet fan számára.
Sajnos a szlovénokkal ellentétben Budapest nem kapott sem Unsungot (aminek alapját anno katonásan lenyúlta az Action), sem a Judgement Nightból ismerős Just Another Victimet, pedig ezekkel lett volna igazán teljes a Helmet féle dropra hangolt retro érzés. Mindegy, talán legközelebb már nem hagyják ki ezeket sem. Az In The Meantime viszont tálalva volt desszertként a rendesen laktató főételt követően. 🙂 A koncert után Mr. Hamilton jelesre vizsgázott legendás közvetlenségéből: készséggel aláírt mindent a rajongóknak (volt, aki stílszerűen bukósisakot dugott az orra alá – azon beszartam!), valamint fotózkodott mindenkivel, aki nem ment egyből haza. Így kell ezt csinálni, kérem!
A világ egyik legbarátságosabb és a hivalkodó külsőségekre legjobban fittyet hányó rocksztárja harmadik budapesti jelenésén is jött, látott és újra győzött!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.