Anathema, Mother’s Cake

Az Anathema utóbbi két lemezével ismét maga mellé állított. A két(?) évvel ezelőtti koncertjüket végül kihagytam, de a tavalyi Planetáriumos akusztik előadás után éreztem, hogy ezen az estén is ott kell lenni. Nem is tévedtem.

Az előzenekari státuszt az osztrák Mother’s Cake trió töltötte be. Nem mondom, hogy totál nem illettek Cavanagh-ék elé, de nyilván lehetett volna stílusban jobban passzoló brigádot is szervezni. A helyzet az, hogy az Yves Krismer, Benedikt Trenkwalder, Jan Haußels felállású csapat nem játszik egyszerű. azonnal ható zenét, sőt!
Dalaikban nehéz kapaszkodót találni, mert afféle jazz alapú, rockzenét tolnak, sok-sok improvizációval, jammelős részekkel. Néhány dalban funk elemekkel színesítik az egyébként sem egydimenziós zenéjüket.
Néhány dalukról, vagyis egyes részletekről az újkori Pain Of Salvation is beugrott, bár ott azért jóval szélesebb spektrumon mozognak a dalok. A Mother’s Cake esetében inkább szerzeményekről beszélhetünk, mintsem dalokról, de ennek ellenére kellemes bemelegítő buli volt. Mondjuk azt azért megjegyzem, hogy az énekes a tipikus másfeles hangjával nyilván megosztja a hallgatóságot.
Trió létükre jól kihasználták a rendelkezésükre álló helyet, külön nem is emelnék ki senkit, mert még a leginkább helyhez kötött Jan Haußels dobosra sem lehet panasz ebből a szempontból.

Némi átszerelés után 21:10 magasságában jött az este fő attrakciója. A Cavanagh tesók és a köréjük szerveződött zenekar jött, látott és győzött. Mondjuk nagy fegyverténynek nem nevezném ezt, hisz Vinnie-éknek olyan lojális rajongótábora van Magyarországon, hogy nem kell csodálkozni, hogy elővételben teltházas lett a koncert.
Nekem nincsenek olyan elveim, amivel ellenkezne, hogy kihasználjam a modern lehetőségeket, így jó előre megnéztem milyen programmal érkeznek hozzánk Danny-ék.

 

Igazság szerint nekem nem okozott csalódást a program, annak ellenére sem, hogy főképp az újkori lemezeket favorizálták.
Az utóbbi két lemez nyitódalaival (The Lost Song I-II. és Untouchable I-II.) indították a koncertet. Öröm volt hallani ezeket a kiváló dalokat, ráadásképp egy nagyon egyben lévő banda tolmácsolásában.
Azt hiszem, Danny volt kissé enervált az elején, de aztán rájöttem miért. Valakit nagyon keresett a tömegben, mert amikor végre megtalálta, boldogan integetett le a színpadról.


Vinnie
, Jamie és nem utolsó sorban Lee pedig kimondottan lazának és boldognak tűnt. Túlzásba nem estek a konferálást tekintve, talán a forradalom évfordulója kapcsán mondott köszöntőt, illetve az „Egészségedre!” ment neki (azt megjegyezte, hogy nem egy könnyű nyelv a magyar.


Az olyan dalokkal pedig nyilván nem lehet hibázni, mint a Thin Air, az Ariel vagy a Universal, hogy a zenekar nevét viselő Anathema-t már ne is említsem. De ugyanígy mondhatnám a Weahter System-es The Beginning and the End-et is…
Számomra a buli egyik csúcspontja a rendes játékidőt lezáró, vokoderes, hidegrázós Closer volt. Ez valahogy mindig elvarázsol.



Gyorsan elrepült a rendes játékidő, de nyilván nem gondolta senki, hogy ráadás nélkül hagyják magyar barátaikat a liverpooliak.
Jött is két lemezük címadója, az aktuális albumé, majd az A Natural Disaster jött. A végére pedig az egyik örök kedvenc, a Fragile Dream, ami a kiemelkedő Anathema szerzemények közül is kiemelkedik. És nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel a véleménnyel. Itt aztán a refrénnél az egész hajó beszállt az éneklésbe.
S hogy a vége se legyen eseménytelen, a búcsúzkodás során egy másik liverpooli legenda slágere csendült fel. Az is a csapat jó hangulatát mutatja, hogy Vinnie még közönségszörfre is „vetemedett”.



Soha rosszabb koncertet, s mivel közel az év vége, számomra ez az év koncertje címre is esélyes.
Köszi zero, hogy elhoztad őket!