1999 óta létezik a nem éppen rock fellegvárnak számító Dél-Afrikában alakult együttes. Zenéjük alapján ugyanakkor meg nem mondaná senki, hogy honnan származnak. A fiúk ugyanis egy alapvetően „amerikás” stílust választottak, nevezetesen a post-grunge-ot. Mivel a 90-es évek végén formálódtak, még pont elkapták az irányzatot, ami az olyan bandáknak köszönhetően, mint a Creed, vagy a Staind, másodvirágzását élte akkortájt (az első virágzásért olyan együttesek feleltek, mint az ausztrál Silverchair és a brit Bush). Dél-afrikai létükre nagy fegyvertényként könyvelhetik el, hogy az USA-ban és Európában egyaránt rájuk haraptak, olyannyira hogy ötödik Holding Onto Strings Better Left To Frey címet viselő 2011-es korongjuk meg sem állt a Billboard lista második helyéig és a legújabb, az Isolate And Medicate is szépen teljesített, mert egészen a negyedik helyig menetelt. A Seether frontembere, Shaun Morgan pedig még a celebségbe is belekóstolhatott annak köszönhetően, hogy Amy Lee-vel, az Evanescence frontasszonyával volt viszonya három évig. A Broken című Seether számban vendégszerepelt is Amy Lee. Bár a külső szemlélő azt hihetné, Morgan mázlista és megfogta az Isten lábát ezzel a nővel, mégsem volt nevezhető felhőtlennek a kapcsolatuk (a Seether énekes azóta rosszul is van, ha az exéről kérdezgetik). A problémák akkor tetőztek, amikor Shaun rehabra került, ráadásul tesója, Eugene öngyilkosságot követett el. A Breakdown című nóta Amy és Shaun kapcsolatának a fájdalmas véget érését dolgozza fel, míg Eugene emlékének a Rise Above This és Pass Slowly című számokat szenteli a frontember.
Az Isolate… albumról is kerültek elő jócskán szerzemények (See You At The Bottom, My Disaster, Words As Weapons), ami érthető, hiszen ezt népszerűsítik. Viszont nem értem hogy maradhatott ki róla nagy kedvencem, a klipesített Same Damn Life. It’s A Shame – hogy a szövegéből idézzek. Azt viszont mindeképp jó pontként jegyzem fel, hogy mindegyik eddigi lemezről válogattak be dalokat, egyikről sem feledkeztek el, még az egészen korai két Disclaimer albumról sem. A Brokent követően még egy dobszólóra is vetemedett John Humphrey, aki 2003 óta erősíti megbízhatóan a Seether sorait (a szólózgatás később még a Fake Itben folytatódott, igaz a gitárosok részéről). Bár a Seether már több dobost elfogyasztott, Humphrey húzós alapjai nélkül nem működhetne ez a groove-gazdag muzsika. A jelen felállás legújabb tagjának Bryan Wickmann gitáros számít, bár a rasztás zenész inkább csak a turnén vesz részt a csapatban.
Pörgött szinte megállás nélkül a műsor és hangzás terén is jó napot fogtak ki Morganék, mivel az Alter Bridge bulihoz foghatóan kellőképpen dögös és vastag volt a megszólalás. Így a Seether muzsikájában lakozó metalpotenciál még jobban ki tudott domborodni. Aki ezek után még mindig lanyha gimnáziumi rocknak tartja a bandát, annak bizony el kellett hallgatnia, mert bitang erőteljesen zúzott az egész műsor. Jobban is adogatta nekem ez a koncert a Nickelback Sportarénás jelenésénél, amelyről szintén írtam itt a Fémforgács hasábjain. Talán a családiasabb jelleg is mondatja ezt velem; inkább underground beállítottságú arcként jobban lelkesedek a kisebb kaliberű klubbulikért, mint a többezres tömegű csarnokos koncertekért. Meg en bloc a Seether megveri nálam lényegében az összes amcsi post-grunge próbálkozást a Creedtől a Puddle Of Muddig, jóllehet ezeket is kedvelem. Egy Nickelbackkel ellentétben a Seethernek ugyan még nem alakult ki akkora tábora Magyarországon, de a Dürer nagytermet kb. a keverőig megtöltő publikum együtt rezdült a bandával, áradt a szeretet. Látszott, hogy aki odament, az valóban azért ment, mert imádja a zenekart.
Shaun Morgan (Seether) és én
A Nirvana elég nagy hatással lehetett a bandára, elő is vették Cobainéktől a Heart-Shaped Boxot. Erre nem is bírtam megállni, hogy ne utánozzam Kurt a videoklipből jól ismert arcbamászóan bedőlős mozdulatait. 🙂 A Country Songra akár még a Lynyrd Skynyrd is büszke lenne, ha hallanák. A Nirvana feldolgozást követően még hátravolt két ráadásszám a kőkemény Fuck It és a Silverchair Freakjének riffjét katonásan nyúló Remedy képében. Én pedig ismét élményekkel lettem gazdagabb, már csak azért is, mert úgy sacc/kb. másfél óra várakozás után sikerült a zenekarral találkozni! Nem mertek volna sokan fogadást kötni rá, hogy kijönnek, lévén hogy nyugaton hatalmas sztárok, de megtörtént a csoda! A Dürer lenti, táncteremnek kialakított elkülönített bárrészében bárki elcsíphette a Seether tagokat, fotózkodhatott, aláírathatott velük. Egyedül a dobost, John Humphrey-t nem láttuk sehol, úgy tűnik, ő a banda legzárkózottabb tagja. De legalább az együttes alapítója, főkolomposa, Shaun Morgan megvan! Haverral ezt már tutira életünk végéig emlegetni fogjuk menőzésképpen. 🙂
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.