Michael Angelo Batio úgy kb. két éve már járt ugyanitt. Akkoriban még csupán maroknyi ember volt kíváncsi a produkciójára; úgy tűnt, hogy külföldön hiába ismerik el, hiába feszít ott gitármagazinok címlapján (a Guitar One olvasórétegének körében külön népszerűségnek örvend, többször választották meg a leggyorsabb gitárosnak), hazánkban még nem tanulta meg a nép eléggé Michael Angelo Batio nevét. Pedig a sok önjelölt tekerőművésznek, akik elélveznek egy-egy Satriani, netán Malmsteen villantástól, minimum illene tiszteletét tenni egy ilyen eseményen. Mostani koncertjére már jóval többen összeröffentek viszont, a családias hangulat azonban így is adott maradt a PeCsa Café méreteiből adódóan.

Nem kis meglepetésre felfedezhettük a közönség soraiban Andrey Smirnovot, aki az U.D.O. egyik gitárosa. Mindig örömmel nyugtázom, ha ismert arcok foglalnak helyet a publikumban; adta is magát nyomban egy közös kép+lepacsizás. 🙂 A szemtelenül fiatal erőkből álló Atomic Playboyz nyitotta az estét; zavarba is jöhettek mindazok, akik nem számítottak előzenekarra. Bár a „plébojok” stílusban olyan messze álltak a headlinertől, mint Makó Jeruzsálemtől, az addigra tisztességesen összegyűlt nézősereg összességében kedvezően fogadta őket, nem kellett paradicsomdobálástól félnie Norbi Ramone-éknak. A göndör hajú, szőke fiatalúr egyre jobban beletanul a frontemberi szerepkörbe, mivel az Atomic Playboyz egyre gyakrabban koptatja a fővárosi klubok deszkáit, és a 80-as évekre, valamint a korai 90-es évekre jellemző sleaze-es, punk-rockos (hol a Zodiac Mindwarpra, hol a Backyard Babiesre emlékeztető) leckéket megbízhatóan mondja fel Norbi és tarkabarka kompániája. Rövid műsorukkal elismerő tapsot is sikerült bezsebelniük, függetlenül attól, hogy ez nem feltétlenül az a közönség, amelyik pont erre a faék egyszerűségű rock ‘n’ rollra van beállva.

Az átszerelés után színre lépett a gitárhős. A már 60 felé közelítő virgamester a bluesosabb témákkal indított, nyomott Creamet, Eric Claptont is – persze Batio-sítva. Vagyis még a bluesban gyökerező cuccokat is kellően megshreddelve, itt-ott komolyzenei motívumokat beleszőve vezette elő színes Dean gitárján. Javarészt az említett márkát használja, valamint hősünk igazán egyedi, formatervezett gitárjai miatt is kiemelkedik a mezőnyből. Vártam is, hogy mikor kerül elő az impozáns duplanyakú szerszáma, amivel előszeretettel pózol. Addig azonban tekintsük át, nagyjából milyen számokkal örvendeztetett meg bennünket ő és háromtagú kísérete. Az Ozzy klasszikus Crazy Traint már a múltkori koncerten is előadta, nem hiányozhatott most sem. A néhai Ozzy bárdistáról, Randy Rhoads-ról mondott is pár jó szót, mielőtt belefogott volna szelleme megidézésébe. A volt Pantera gitárosról, Dimebagről is mesélt sztorikat, majd eljátszotta emlékére a Cemetary Gatest, This Love-ot, Cowboys From Hellt. Michelangelo egyébként nem nyeretlen kétéveseket szedett össze kísérőbandájához: a mikrofont Pier LePorale kezelte, akit már az előző koncertjére is magával hozott. A „Tom Araya némi Dio beütéssel” kinézetű olasz énekes gyk. mindent el is tudott dalolni, ami csak terítékre került (pihenőt számára a közbeékelt Batio szólók és instru témák jelentettek). A gitárművész többi kísérője szintén talján: a Blaze Bayley mellett is bizonyított Simone Massimi a mélyekért felelt basszusgitáron, míg Roberto Pirami (aki Vinnie Moore mellett is lerakta névjegyét) a ritmusokról gondoskodott a dob mögött.

Az est egyik fénypontja az extrém módon látványos kétnyakú gitár megjelenése volt, amit egy ismerősöm önként és dalolva, kvázi gitártechnikusi feladatot ellátva nyújtott át Michaelnek. Nem sokat használta, pár nótát követően visszaváltott a kezdeti egyszerűbb Dean gityójára. Bár már több albumot is kiadott, a saját Batio szerzeményekből alig egy-kettő (pl. No Boundaries) került be a szettbe, ami kár, még akkor is, ha szemlátomást a közönség többségének fogalma nem volt róluk, maximum az igazán durva MAB fanok örültek felbukkanásuknak. Minden idők egyik legmeghatározóbb rockzenekarától, a Led Zeppelintől előkerült több nóta is, példának okáért a Whola Lotta Love, Rock ‘N’ Roll. Érdekesség, hogy a legtöbb számot egyveleg formájában fűzték össze – méghozzá pazarul! A Metallica mash-up is telitalálat volt; a hideg rázott pl. a For Whom The Bell Tolls-t hallva! 🙂 A hirtelen váltásokra igencsak ráéreztek – hiába, profikról beszélünk mégiscsak.

Michelangelo mester másik különösen nagy favoritja az elektromos gitározást anno új szintre helyező Eddie Van Halen, ennek bizonyítékát ugyancsak medley formájában élvezhettük, amiben számos Van Halen klasszikus helyet kapott (naná, hogy a Jump sem maradt ki a szórásból!). Részemről a legnagyobb ujjongást eme blokkból az Unchained váltotta ki. LePorale nem szerepelt le Diamond Dave énektémáival sem. A Deep Purple Burn-je megkerülhetetlen alapmű, azzal a roppant jó érzékkel eltalált főriffel – gyakorta előkerül Batio repertoárjában is. Ováció fogadta természetesen. Mivel a közönség túlnyomó része ülve nézte az előadást, így az átlag, izzadós rock/metal buliktól szokatlanul meglehetősen kávéházi jelleget öltött a koncert.

Még egy Mélybíbor örökbecsűt előszedtek és teljes egészében meg is kínáltak vele minket, ez pedig a Black Night volt, aminek hipnotikus, bluesos groove-jai bárhol, bármilyen körülmények közt beindítanak! A páratlan rocktörténelemóra végét pedig egy Jimi Hendrix nótával, a Little Winggel zárták le.

Engem ugyan kissé zavart, hogy Batio saját dalai nem kapnak nagyobb teret (mint ahogyan a múltkori fellépése is nagyrészt tribute/cover est volt a legnagyobb példaképei munkásságából szemezgetve), de ez már legyen az én egyéni problémám. Egy ekkora tehetségnek szerintem nincs rá szüksége, hogy feldolgozás-műsorral szórakoztasson. Így a művész sajnos pont a saját arcából mutat a legkevesebbet. Bár Yngwie Malmsteen is előszeretettel nyomat feldolgozásokat, azért a mások tollával való ékeskedés nem rá jellemző. Mindegy, ha eme hiányérzetet nem számítjuk, tkp. remek másfél-két órás szórakozást nyújtott a sebességmániás gitárördög idei jelenése. Azért pedig külön pluszpont jár, hogy ezúttal végig élő volt az előadás, nyoma sem volt annak a gagyizásnak, amit bizony az előző budapesti fellépésén elkövetett, nevezetesen, hogy laptopról mentek az alapok és arra gitározott rá. Zenészei most végig kiszolgálták és méltó alapozást biztosítottak mindig élményszámba menő gitározásának.

Köszönet a LiveSoundnak az élményt, meg hogy ismét hazánkba tudta invitálni az egyik leggyorsabb kezű HR/HM gityóst!