Végre egy koncert, amit teljes egészében láttam, mivel időre sikerült odaérnem, így nem maradtam le egyik zenekar műsoráról sem. Még relatíve kevesen várakoztak ekkortájt a Barba Negra hodályában, ebből úgy tűnt, inkább a főzenekarra, illetve a Sister Sinre fognak majd rendesen, jelképesen összegyűlni a népek… Már a nyitó Garagedays-t meg tudtam így tekinteni, akiknek tavaly volt egy szintén előzenekari fellépése az A38-on (a Red Dragon Cartel előtt), de ott és akkor lemaradtam róluk. Elmondások szerint alig három(!) ember nézte őket, meg nem is igazán illettek oda a muzsikájukkal. U.D.O. előtt azonban lényegesen jobb helyre kerültek true-nak szánt, hol speedesebb, hol enyhén thrashes power metaljukkal. Az osztrák csapatot itt már többen is figyelték, mint amikor Jake E. Lee bandája előtt nyomták. Marco Kern, a balkezes énekes-gitáros szimpatikus módon vezényelte le a saccra úgy bő 35-40 percnyi műsort. Vérbeli, energikus időutaztatás volt ez a sógorok részéről a felvarrós metal hőskorába. Nevükhöz méltóan valóban a garázsnapokat idézi fel zenéjük, vagyis azt a korszakot, amikor a metal műfaj legnagyobbjai még kezdők, ámde ifjak, lelkesek, éhesek voltak. Pár elismerő tapsot is begyűjtöttek a végén.

A Sister Sin volt a legjobban várt előzenekar, már csak azért is, mert egy csajszi áll a fronton ott. A Sister Sin is példája annak, miszerint a hűvös északon bizony jóféle énekesnős társulatokból sincsen hiány. A dekoratív Liv Jagrell nem is okozott csalódást; energikus, belevaló nő, aki a színpadon sem fagy meg. Ráadásul a lány hangügyileg sem tehetségtelen; hangjában Doro Peschtől a Guano Apeses Sandra Nasic-ig ott figyel a keményebb rock/HM műfaj valamennyi hősnője. Zenéjük pedig amellett, hogy egész sok Mocifej hatást hordoz, még olyan hazánkban kevésbé ismert brigádokat is eszembe juttat itt-ott, mint a Phantom Blue, vagy a Vixen, míg a modernebb versenyzők közül a Skew Siskinnel és Crucified Barbarával adódhat némi párhuzam. A Göteborgból érkezett brigád immár az ötödik teljes albumánál tart (a legfrissebb még tavaly jött ki Black Lotus címen). HM hatású, de glames, sleaze-es, rock ‘n’ rollos stíluselemeket is bőven felvonultató muzsikájukon Liv színpadi akciói abszolút dobtak. Szükség is volt rá, mert bár néhány sör mellett kétségtelenül el lehet erre a muzsikára bulizni, egyvégtében hallgatva bizony kijön, hogy zeneileg nem eléggé változatos. OK, az est főszereplője sem súrol zeneileg Queenes magasságokat, de azért több szín, izgalom, változatosság nem ártana. A 34 éves frontasszony (aki a hatás kedvéért még egy Deathstars-ra emlékeztető rendőrsapit is felvett) végigpörögte a koncit, még hídba is lement majdhogynem. 🙂 Társai sem bizonyultak nyeretlen kétévesnek no de mégis érezhető volt, hogy a Bűn Nővért egyértelműen Miss Jagrell hangja, személyisége adja el, mint ahogy a Halestorm is Lzzy-re van igazából kihegyezve.

Setlist híján sajnos nem nagyon tudom a programot (a halálom, amikor nem raknak ki a Setlist.FM-re semmit egy adott buliról, csak egy csontüres valamit ezzel a szöveggel, hogy Sorry, there are no songs in this setlist, yet but…), annyi azonban bizonyos, hogy az aktuális lótuszos albumot súlykolták rendesen, továbbá a 24/7-t is elővezették  Udo mester előtt tisztelegve. Habár ebben a stílusban a Skew Siskint nem verik meg (jóllehet hozzájuk még nem volt sajnos szerencsém élőben), azért összességében kellemes benyomásokat okozott első találkozásunk, Liv pedig érdekes módon éveket fiatalodott, amikor lekerült róla a smink, meg a glames, gótos göncök.

Az U.D.O.-tól túl sokat nem vártam a tavalyi buli fényében, annyi változás mindenesetre történt, hogy azóta megjelent új sorlemez Decadent címmel és a kísérőzenekar is átesett két tagcserén. A Speederrel indító bandából távozott a tavaly még jelenlévő billentyűs, Ulli Köllner, helyére a nemcsak nevében fiatal Harrison Young érkezett, az addigi dobos, Francesco Jovino helyére pedig nem mást igazoltak, mint Udo fiacskáját, Sven Dirkschneidert. Az U.D.O. zenekar családi vállalkozássá lényegült át tehát, mondhatni, az ifjú Sven játéka azonban meggyőzhette még a kétkedőket is a tekintetben, hogy bizony jó helyre került a tapasztalt rutinos rókák közé. 🙂 Amúgy sem egy zöldfülűvel van dolgunk, hiszen a Saxonban már kisegített. Remekül helyt áll a híres apuka mögött is, a legjobb választásnak tűnt!

A Speeder/Blitz Of Lightning/King Of Mean mesterhármast a friss lemez címadója követte, amely korongról még a későbbiekben előszedtek néhány tételt. Köztük az Under Your Skint, ai címéhez méltóan tényleg a bőröd alá mászik. 😀 Túl sok újdonságot nem lehet egy U.D.O. koncert kapcsán elmondani, most is váltogatták egymást a hol speedesebb, tempós, gyors dalok (Metal Eater, Break The Rules), hol meg kimértebbre, középtempósabbra, illetve lassabbra (Let Me Out, Never Cross My Way, Untouchable) vették a figurát. Pihenőt pedig a lírai Tears Of A Clown engedélyezett. Érdekes módon a ’90-es Faceless World című alkotásról több nótát is prezentáltak, úgy tűnik, azt az albumot nagyon szerethetik.

A legrégebb óta Fitty Wienhold basszeros szolgál a ráspolyos hangú német metaltörpe oldalán, aki előzőleg a Bullet (nem a svéd!) együttesben szerzett nevet. A két bárdista személye úgyszintén változatlan maradt tavaly óta. A finn Kasperi Heikkinen és a ruszki származású Andrey Smirnov (aki az idei Michael Angelo Batio koncerten is helyet foglalt, de ott csak mint néző) összeszokott párost alkotnak, ám az előző koncerten kissé bő lére eresztett szólózást, magánszámokat szerencsére most elhagyták.

Bármennyire is ellenséges a viszony Udo és egykori patinás zenekara között mostanában, a bőréből nem tud kibújni és továbbra is műsoron tart Accept klasszikusokat (szimpatikus benne ugyanakkor, hogy sok más zenekari tagból lett szólistával ellentétben nem a múltjából  akar mindenáron megélni). Négyet is elnyomtak a ráadásban, cím szerint a Princess Of The Dawn-t, I’m A Rebelt, Fast As A Sharkot (ezt a speed metal úttörő opusának tartják a hozzáértők) és az elmaradhatatlan Balls To The Wallt, ami lelazult örömzenélésbe torkollott. Azt már felesleges is ecsetelni, mennyire nem méltó ez a viszálykodás az Accept és volt énekesük között, elvégre mindannyian a metaltörténelem meghatározó figurái – nagy kár, hogy ennyire nem képesek elviselni egymást (mindig az a rohadt egó!)

A műsorba nemigen lehetett belekötni, azt leszámítva max, hogy a debütről, az Animal House-ról azért befért volna még minimum egy-két nóta, nemcsak a Black Widow (mondjuk a címadónak örültem volna). 22 dalt kaptunk összesen, vagyis Herr Dirkschneiderék elkényeztettek jócskán minket, mintegy két órában legalább – egyetlen rajongó sem távozhatott reklamációval utána! Ja és annyiból az idei buli verte a tavalyit, hogy ezúttal végre a főhőssel is összejött a közös fotó! 🙂

Udo szemernyi kétséget nem hagyott afelől, hogy méltán lett az egyetemes metaltörténelem fontos, jelentős alakja! Fáradhatatlansága, kreativitása nem ismer határt. A metalgépezet (Metal Machine) remélhetőleg még sokáig dübörögni fog kitartóan! A koncertképekért köszönet Székely Gábornak, alias SzekelyG-nek! A Livesoundnak pedig ismételten a lehetőséget!